Mindazonáltal Storm fog ítélkezni fölötte. Senki más nem mert. Nem csak azért, mert az istennő kiválasztottja, de ő látta azt a rejtélyes jövőt.
Az erdő elmaradt mögöttük. Ragyogó fények táncoltak az öbölben, ahol Avildaró állt szent ligete alatt. Néhány halászcsónak kinn járt, az asszonyok végezték a dolgukat a kunyhók között. De északon, kelet felé terjeszkedve ott táborozott…
Auri felsikoltott. Lockridge megeresztett egy káromkodást.
— A yuthoázok! Hiúz, mi történt?
— Az istenre, Őrző, ezt magyarázd meg! — fuldoklott Lockridge.
— Nyugalom — szólt vissza Hu a válla fölött. — Ez benne volt a tervben. Minden jól megy.
Lockridge résnyire szűkítette a szemét és számolt. A Csatabárd népe nem horda volt. Megközelítőleg tucatnyi szekér állt a főnöki sátrak közelében. Az emberek, körülbelül százan, összesereglettek és izgatottan bámultak a repülő csoportra. Néhányan lehettek még vadászni, de bizonyára nem sokan.
Azonban elhozták az asszonyaikat is. Egyetlen orugaray nő sem visel durva gyapjúmellényt és szoknyát. Apró gyerekek mászkáltak köztük. Az idősebbek tehenekre, birkákra, lovakra felügyeltek; gazdag állatállomány legelt mérföldekig. Karámokat építettek.
Az ellenség visszatért, és itt maradt.
Storm, Storm, miért?
Hu a Hosszúház mellett szállt le velük. A tábor látványát eltakarták a környező kunyhók. A bejárat előtti szabad térség kihalt volt; egyetlen falusi sem mocorgóit ott, ahol egykor nevetés, lökdösődés, alkudozás folyt. A távoli hangok alig hatoltak el eddig a napfényes csendig.
Maga a ház is megváltozott. Virágfüzérek szoktak lógni a szemöldökfán, tölgyfalevél nyáron, magyal télen. Most egy jelvény ragyogott aranyból és ezüstbőclass="underline" a Kettősbárd a napkorong előtt. Két harcos állt őrt büszkén, bőrvértben, tollforgóval és kifestve, dárdával, tőrrel, íjjal és csatabárddal a kézben. Őrző módon tisztelegtek a jövevényeknek.
— Benn van az istennő? — kérdezte Hu.
— Igen, nagyuram — felelte az idősebb yuthó, egy zömök, villás szakállú, vörös hajú fickó. Farkas volt a pajzsára festve. Lockridge meghökkenve ismerte fel újra Withucart. Törött karja már összeforrt. — A feketeség mögött végzi varázslatait.
— Tartsd itt ezt az embert, míg nem hívatja! — Hu bement. A bőrfüggöny összezárult mögötte.
Auri a kezébe temette az arcát és felzokogott. Lockridge megsimogatta fényes fürtjeit.
— Nem kell mondanod — mormolta. — Menj, keresd meg a tieidet.
— Ha élnek még.
— Élniük kell. Nem volt újabb harc. Storm hozta vissza ezeket az idegeneket, ki tudja, miért. Menj most haza, Auri!
Auri elmenni készült. Egy katona utána kapott. Lockridge félreütötte a kezét.
— Arra nem kaptál parancsot, hogy őt is fogva tartsd — mordult rá. A katona ijedt arccal lépett hátra. Auri eltűnt a kunyhók közt.
Withucar jobban szórakozott a közjátékon, mint rémült társa. Arca vigyorra torzult.
— Hisz te az vagy, aki elmenekült tőlünk! — rikkantotta. — Ez jó, ez jó!
Dárdájára támaszkodva odajött, és nagyot csapott Lockridge hátára.
— Vitéz cselekedet volt — mondta egészen őszinte melegséggel. — Hű, hogy szétszórtál minket, és egyetlen kicsi lány kedvéért! Miféle szerencse ért azóta? Mi a barátaid lettünk, tudod, és az elmúlt hetekben olyan közelről láttam az isteneket, hogy már eltompultam, és kezdem úgy vélni, ti nem is használtok varázslatot, csak trükköket, amiket örömmel megtanulnék. Üdvözöllek, hé!
Lockridge összeszedte az eszét. Itt volt a lehetőség, hogy őszinte beszámolót halljon.
— Messzire jártam, az istennő utasítására — mondta vontatottan. — És nem tudom, mi történt errefelé. Nem kis meglepetéssel láttam, hogy a klánotok visszatért. — És elhelyezett egy döfést. — És az is, hogy itt talállak téged őr szerepben, mint egy közönséges ifjoncot.
Withucar kihúzta magát, és gyorsan elkomolyodva válaszolt:
— Ki más lenne alkalmas az istennő szolgálatára, ha nem a legmagasabb születésű?
— Hát… igen. Mégis, mióta teszik ezt a szekeresek?
— A nyár közepe óta, vagy valamivel azutántól. Érted, kissé megijedtünk azután, hogy láttuk magát, a Tűzistent legyőzni, minket pedig szétszórtak olyan külhoniak, akik közönséges fémfegyvereket viseltek. Örültünk, hogy haza juthattunk, én mondom neked, és nagy áldozásokat végeztünk e föld isteneinek. Ám egy hírnök érkezett az istennőtől és beszélt a tanácsunkkal. Azt mondta, az istennő nem haragszik ránk, mert mi egyszerű emberek vagyunk, akiket a Tűzisten becsapott. Sőt, szívesen használna bennünket harcosaiként, mivel az övéinek vissza kell menniük oda, ahonnan jöttek.
Persze, jutott eszébe Lockridge-nak. Az angolokat haza kellett küldeni: túlságosan rosszul alkalmazkodók ahhoz, hogy hatékony segítség lehessenek ebben a korban; arról nem is beszélve, hogy túl nagy feltűnést keltenének. Storm célzott rá, hogy van ötlete, hogyan fegyverezze fel ténykedése legújabb színterét…
— Hát — folytatta Wilhucar —, bizonytalanok voltunk. Kalandvágyó fiatalok beállhatnak az istennő testőrének néhány évre. De családos emberek? Olyan messze éljünk a családunktól és az isteneinktől? Aztán a hírnök elmagyarázta, hogy az istennő azt akarja, hogy az egész harcos nép jöjjön ide és maradjon itt. A halásznép bátor, de képzetlen, ha csatára kerül a sor, és nem ismerik a modern fegyvereket. Az istennő akar minket, nem csak a fegyverfogható férfiakat, hanem az egész törzset. Kapunk majd földet és megbecsülést. Akárcsak az isteneink. Nap és Hold; Tűz és Víz, Föld és Lég… Miért ne egyesülnének, és imádnánk mindőjüket? így hát, végül azok, akik jártak már itt, emlékeztek, milyen tágasak itt a legelők, átgondolták, milyen előnyök járhatnak egy ilyen hatalmas szövetséggel, és ide vándoroltunk. Ez idáig jól boldogultunk. Hadakozhatunk annyit a part menti tengeri néppel, hogy éberek maradjunk és szert tegyünk némi zsákmányra meg rabszolgákra. Jövőre lesz egy nagy hadjárat, hogy behódoltassuk azokat a helyeket, amelyek még engedetlenek. Időközben jó földön élünk, és a Nap Húga itt járkál közöttünk.
Storm, ezek az északi fajok sohasem ismerték még a birodalom átkát.
— Hogy boldogultok az avildarói őslakosokkal? — kérdezte Lockridge nyersen.
Withucar köpött.
— Nem valami jól. Nem mernek harcolni, hiszen az istennő megmondta, hogy nem nyúlhatnak hozzánk. De néhányan elhajóztak, a többiek meg mogorva népség. Hát, tudod, milyenek az asszonyaik; mégis, ha valamelyik kölyök közülünk szeretne szórakozni egy kicsit, csak abban reménykedhet, hogy elkap egyet az erdőben és kényszerítheti rá. Mert nekünk sem szabad bántanunk őket, tudod. — Felragyogott. — De adj egy kis időt. Ha nem állnak le kereskedni velünk, majd boldogulunk magunk. Végül magunkévá tesszük őket, mint ahogy az őseink is saját képmásukra formálták azokat, akiket elfoglaltak. — Közel hajolt, megbökte Lockridge bordáit, és bizalmasan közölte: — Valójában az istennő is ezt a kimenetelt várja. Ő maga ígérte meg nekem, hogy hamarosan házasságok lesznek mindkét nép nagy családjai között. És e módon, érted, az örökség az anyjukról a mi fiainkra száll.
És ennek a végén, gondolta Lockridge, megjelenik Erik junker.
Nem, várjunk csak! Az a Védők műve volt.
De nem az Őrzők fektették le az alapjait?
Úgy elcsendesedett, hogy Withucar megsértődött, és visszatért az őrhelyére. A nap délután felé haladt.
Minden borongós gondolata dacára Lockridge ostoba módon örült, amikor Hu megjelent és így szólt: