— Az istennő látni akar.
Lockridge szinte beugrott a függönyön. Senki sem követte.
A Hosszúházban még mindig nem égett tűz, hideg fényű gömbök világítottak. A hátsó részt még mindig feketeség választotta el. Ahol Lockridge állt, a padlót valami kemény anyag borította, a falakat szürke drapéria takarta. A jövőbeli berendezések és gépek szinte gúnyosan álltak a faoszlopok között.
Storm jött felé.
A fogság okozta soványság már nem látszott rajta. Kékesfekete haja, aranyszínű bőre, tengerzöld szeme ragyogott, mintha saját fénye lenne, léptei lendületétől a köntöse rátapadt a mellére, csípőjére, és Lockridge-nak a Győzelem Istennőjét juttatta eszébe. Köntös ma fehér volt, mély kivágású és a krétai királyság kékje szegélyezte. A holdas fejdísz csillogott a homlokán.
— Malcolm — mondta angolul. — Ez az igazi jutalmam: hogy visszatértél. — Kezébe szorította a férfi arcát, és a szívdobogtató csendben nézett rá. — Köszönöm — mondta orugaray nyelven.
Lockridge tudta, mikor vár egy nő csókot. Kábultan maradt a helyén, és próbálta megőrizni minden kétkedését és neheztelését.
— Hu már biztosan ismertette a jelentésemet — mondta. — Nincs semmi hozzáfűznivalóm.
— Semmit sem kell hozzátenned, kedvesem. — Storm egy szék felé intett. — Gyere. Annyi megbeszélnivalónk van.
Lockridge leült mellé. Térdeik összeértek. Egy üveg és két pohár állt előttük. Storm odanyújtotta neki az egyiket, és megemelte a magáét.
— Iszol ránk?
— Branntól is kaptam bort — recsegte.
A nő mosolya kifakult. Hosszan szemügyre vette, aztán letette a poharát.
— Tudom, mire gondolsz — mondta.
— Hogy az Őrzők nem jobbak a Védőknél, és pokolba mindkettőjükkel? Igen, ezt gondolom.
— Csakhogy ez nem így van — mondta a nő buzgón, és nem vette le a tekintetét Lockridge-ról. — Egyszer említetted a te korodból a nácikat, mint az abszolút gonoszság megfelelőjét. Egyetértek. Ők Védő teremtmények voltak. De gondolkodj… légy őszinte… tételezzük fel, hogy te idevalósi ember lennél és 1940-be kerülnél. Milyen különbséget találnál az általad látott országok között?
— Az unokahúgod, Yúria hasonló érveket használt.
— Ah, igen. Ő. — A telt ajkak rövid idő alatt megkeményedtek. — Egy napon csinálnom kell valamit Yúriával.
Megenyhült, a férfi combjára rakta a kezét, és lágyan, sietve mondta:
— Te találkoztál kettő, pontosan két emberrel az én jövőmben, akik saját céljaik kedvéért megmentettek téged. Megközelítőleg egy órán át a világukban tartózkodtál. Ők egy általuk kiválasztott helyre vittek téged, és otthagytak néhány gondosan kiszámított utalással. Gyerünk, Malcolm, te tanult ember vagy. Miféle alapon vonhatsz le következtetéseket? Bármilyen következtetést! Azt láttad, amit ők láttatni akartak veled. Azt hallottad, amit hallanod kellett. Azt akarják, hogy megtörténjen valami, amihez te vagy a kulcs. De mi a kulcs, ha nem egy eszköz? Csupán egy megváltozott világot láttál Honnan tudod, hogy annak a változásnak a gyökerei nem Őrző győzelemből táplálkoznak? Szerintem onnan erednek. Mert, Malcolm, mindazon rossz, amivel az én földemen találkoztál, a háborúból ered. Ellenség nélkül kevesebb fenyítésre lenne szükség, szabadon kísérletezhetnénk és megújulhatnánk. Igen, tudom, milyen Istar. De nem lehetsz olyan naiv, hogy azt hidd, a legfőbb uralkodónak elég kiadnia egy rendeletet, és máris teljesül az akarata. Vagy azt hiszed? Együtt kell élnem azzal, amit a sorstól kaptam. Istar történetesen a támogatóm. Az örököse… és nem rúghatom fel anélkül az öröklési törvényt, hogy feje tetejére ne állítsam a birodalmat… az, aki a helyébe fog lépni, egy másik klikkhez tartozik.
— A Yúriáéba? — kérdezte Lockridge felocsúdva. Storm elmosolyodott.
— A kedves Yúria. Mennyire szeretne Koriach lenni! És milyen rossz uralkodó válna belőle! — Elkomolyodott. — Nem becsülöm alá magam, Malcolm. Láttad, mit tettem. Azzal, hogy a segítségeddel csapdába ejtettem Brannt, halálos csapást mérhetek a Védőkre. Olyan kevesen képesek rá, hogy irányítsák ezeket az időbeli hadműveleteket, és olyan sok múlik rajtuk. Míg Brann szabad volt, a legtöbb energiám arra ment rá, hogy megvédjem magam tőle. Most, tudom, ki lett a parancsnok, és őszintén megmondom, azóta csak Garwenen jár az eszem. De a győzelmünkkel egy csomó új probléma merült fel. Míg te távol voltál, a hűséges Hu kémeket küldött ki, és a hírnökei oda-vissza jártak. Az ellenlábasaim kihasználták a stratégiai lehetőséget… ó, igen, sötétebb palotai intrikák léteznek otthon, mint el tudnád képzelni… Vannak, akik merényletet szőnek ellenem a barátság álarca mögött, amelyet hordanunk kell a háború végeztéig… Nem célzott arra Yúria, hogy megjutalmaz, ha az ügynöke leszel a táboromban? — Lockridge kénytelen volt bólintani. — Nos, hogy minél nagyobb erőt gyűjtsön, az a kukk kitart amellett, hogy továbbra is a mediterránra és a keletre kell összpontosítanunk az erőfeszítéseinket. Azt mondják, ne foglalkozzunk északkal, nincs jelentősége; az indoeurópai hódítás délen és keleten fog bekövetkezni, így meg kell tartanunk, nehogy igazi értékké váljon az ellenség kezében. Ezzel ellentétben én azt mondom, hagyjuk azokat a területeket; csak jelképes erőt tartsunk ott, miközben az ellenség ott vonultatja fel a legjobb embereit; és anélkül, hogy tudnák, tartsunk fenn északon egy ezeréves erősséget!
Lockridge elfordította a tekintetét a magas csontú arcvonásokról, a formás testről, és kevesebb hévvel szólalt meg, mint szerette volna:
— Ezért árultad el itt azt a népet, amelyik bízott benned?
— Ah, igen. Én hívtam ide a yuthoázokat és a megalit építőknek nem tetszik. — Storm sóhajtott. — Malcolm, megadtam neked, hogy miket olvass, és rávettelek, hogy sok időt tölts a Dán Nemzeti Múzeumban. Ismerned kell az archeológiái tényeket. Az új kultúrának ide kellett jönnie, ők formálják a jövőt, te vagy én semmit sem tehettünk volna, hogy a kiállított leletek eltűnjenek a múzeumi vitrinekből. Mégis, tudjuk irányítani a részleteket, amelyekről a leletek semmit sem mondanak. Jobb szeretnéd, ha a jövevények úgy foglalnák el Dániát, mint ahogy majd Indiát fogják lerohanni, mészárlással és rabszolgasággal?
— De az isten nevében, te mire használod őket?
— Nem tarthattam itt az angolokat — felelte Storm. — Hazaküldtem őket, egy maroknyit kivéve, akik a kaput fogják őrizni addig, míg néhány hét múlva be nem zárul. Ami azt illeti, még azokat az ügynököket is visszaküldtem a tizenhatodik századba, akikkel találkoztál. Ha az alapozási munkákkal itt már végeztünk, nem sok segítséget jelentenek. És az ellenlábasaim nyomása miatt nem rendelhetek ide igazi szakértőket Krétáról… addig nem, míg az itteni hely végképp ígéretesnek nem mutatkozik. — Szélesen legyintett. — Mit mutathattam volna nekik? Egy új és sokáig kitartó nemzetet. Egy erős népet, akik valamiféle mitológiai megállapodás alatt követik istennőjüket? Nyersanyagforrást, gazdagságot, embereket, ha szükséges. A tér-idő egy olyan jól védett darabját, ahol Őrző erődítményeket építhetünk a végső összecsapásra várva. Ennek a kezdetei adottak… Nos, a másik Koriach hajlamos lesz mellém állni. Az otthoni helyzetem megerősödik. De még fontosabb, hogy elfogadják a tervem és a mi teljes erőnk ide fog összpontosulni.
Ezáltal az ocsmány Védők közelebb kerülnek a pusztuláshoz… és azután jóvá tehetünk minden addigi rosszat. Lehajtotta a fejét.
— De olyan egyedül vagyok — suttogta.