Mi lesz velem?
Mérgesen megrázta magát. Miután sikerült néhány órát aludnia, hogy idehozták, most már össze kellene szednie a bátorságát.
Csakhogy ez nehéz lesz, amikor minden egyetlen éjszaka alatt roppant össze a markában. Megtudni, hogy milyen valójában Storm és az ügye… hát, elég utalást kapott már erről, de nem volt hajlandó tudomásul venni mindaddig, míg Brann látványa szét nem tépte a rá rakott pórázt. És a tudat, hogy mit akar Storm tenni ezekkel az emberekkel, akiket ő úgy megkedvelt — túl mély sebet ejtett.
Szegény Auri, gondolta ürességében. Szegény Withucar.
A lány emléke furcsa módon gyógyítólag hatott. Lehet, hogy tehet még valamit érte, ha senki más nem tesz. Talán elrejtőzhet azon az idefelé tartó flottán. Nyilván egy egyesült angol-ibériai rajtaütés, abból a néhány elejtett megjegyzésből ítélve, amit Storm és Hu váltott, míg a Lockridge számára készített börtönt ellenőrizték. A mérete, akárcsak az összetétele egyedi. Igen nagy események történhetnek mostanában Angliában, melyek egyike Stonehenge megalapítása lehet. Storm túlságosan elfoglalt volt, nem sokat törődött vele. Megelégedett azzal, hogy infravörös nagyítón át nézve a fedélzeten mindenki archaikus fajba tartozónak tűnt; nem jövőből jött ügynököknek. Persze ebben az időben a flotta nyilván bevonja a vitorláit, és még legalább egy napig nem érkezik meg. Lehet, hogy ő addigra már nem lesz itt. De hátha lesz alkalma sugallni Aurinak, hogyan menekülhet meg.
Ez az elhatározás kissé helyrehozta. A bejárathoz ment, és a rácson át kidugta a fejét az esőbe. Négy bőrlebernyegekbe burkolózott yuthó állt őrt. Elhúzódtak tőle, felemelték a fegyvereiket és jeleket vetettek a gonosz ellen.
— Üdv, jóemberek — mondta Lockridge. Storm meghagyta a diaglosszáját. — Szeretnék kérni egy szívességet.
A vezetőjük összeszedte magát, és mogorván válaszolt:
— Mit tehetünk azért, aki elbukott az istennő haragja előtt azon kívül, hogy őrizzük, mint parancsolták?
— Elvihetnétek egy üzenetet számomra. Csak egy barátomat szeretném látni.
— Senkit sem engedhetünk ide. Az istennő személyesen parancsolta meg. Egy lányt már így is el kellett zavarnunk.
Lockridge összeszorította a fogát. Persze hogy Auri hallotta a hírt. Számos rémült tekintet követte útját tegnap este, ahogy fáklyafényben, yuthó lándzsáktól körülvéve ide hozták. Storm, te nőstényördög, gondolta. Abban a börtönben, ahonnan kihoztál, legalább látogatókat fogadhattam.
— Jól van — mondta. — Akkor az istennővel akarok beszélni.
— Hohó! — nevetett a harcos. — Azt akarod mondani, hogy az istennő idejön a te óhajodra?
— Tiszteletteljesen megmondhatjátok neki, hogy kihallgatásért esedezem, ugye? Ha előbb nem, majd ha leváltanak benneteket.
— Miért tennénk? Az istennő tudja, mit cselekszik.
Lockridge gúnyosan elvigyorodott.
— Ide figyelj, te disznó, lehet, hogy bajban vagyok, de minden hatalmamat még nem vesztettem el. Azt teszed, amit mondok, vagy lerohasztom a húst a csontjaidról. Akkor aztán imádkozhatsz az istennőhöz segítségért.
Hajlongani kezdtek előtte. Lockridge Storm jövendő birodalmának előrevetülő árnyát látta ebben.
— Menjetek! — mondta. — És hozzatok valami reggelit útközben.
— Én… én nem merem. Egyikünk sem merészel elmenni innen váltás előtt. De várj csak! — A vezető egy kürtöt húzott elő a lebernyege alól, és belefújt; szomorkás, tompa hang hatolt át az esőn. Hamarosan egy csapat ifjú érkezett baltával a kézben, hogy megtudják, mi a baj. A vezető rájuk bízta Lockridge követeléseit.
Apró győzelem volt, de kissé megszabadította a reménytelenségtől. Meglepő étvággyal esett neki a durva kenyérnek és sült húsnak. Storm képes megtörni, gondolta, de ehhez agyszondára lesz szüksége.
Meg se lepődött, amikor a nő pár órával később megjelent. Az lepte meg, hogy a szíve még mindig kalimpálni kezdett Storm láttán. Teljes öltözetben jött keresztül a falun, hatalmas volt, szép és kimondottan gyönyörű. A Bölcs Asszony botját tartotta a kezében, egy tucat yuthó sietett mögötte. Lockridge ott látta Withucart is közöttük. Stormot láthatatlan pajzs vette körül az energiaövéből, az eső lepergett róla, ahogy ott állt ezüstös zuhatagban, mint egy vízi nimfa és tengeri királynő keveréke.
Megállt a kunyhó előtt, s szemében inkább sajnálat lakozott, mint bármi más.
— Nos, Malcolm — mondta. — Úgy éreztem, jönnöm kell, ha hívsz.
— Tartok tőle, hogy én már soha többé nem fogok ugrani a füttyentésedre, drágám — felelte Lockridge. — Elég baj az. Igazán büszke voltam rá, hogy hozzád tartozom.
— Soha többé?
Lockridge a fejét rázta.
— Bár tartozhatnék, de nem tehetem.
— Tudom. Te az a fajta ember vagy. Ha másféle lennél, kevésbé fájna ez nekem.
— Mit tervezel velem? Lelövetsz?
— Próbálok más megoldást találni. Nem is sejted, milyen keményen töröm rajta a fejem.
— Nézd — mondta vad, édes és eleve halálra ítélt reménnyel —, letehetnél erről a tervről. Abbahagyhatnád ezt az időháborút. Vagy nem?
— Nem. — A nő büszkesége kijózanító volt. — Én a Koriach vagyok.
Lockridge nem tudott válaszolni. Az eső zuhogott körülöttük.
— Hu meg akart ölni habozás nélkül — mondta Storm. — Te a sors eszköze vagy, és ha az ellenségünkké válsz, hogyan merészelhetnénk életben hagyni? De én azt feleltem, hogy talán épp a te halálod az az esemény, ami szükségszerűen el fog vezetni… a mihez? — Storm határozottsága megingott, ahogy egyedül állt a felhőszakadásban. — Nem tudjuk. Azt hittem, de még milyen örömmel hittem, hogy te voltál a győzelmem eszköze. Most már nem tudom, mi vagy. Bármit teszek, vezethet kudarchoz is. De lehet, hogy sikert hoz, ki tudná megmondani? Én csak azt tudom, hogy sok múlik rajtad, és azt, hogy milyen nagyon szeretnélek megmentem téged. Hagyod, hogy megtegyem?
Lockridge a zavaros kék szemekbe nézett, és roppant nagy sajnálattal mondta:
— Igazuk volt ott a távoli jövőben. A sors rabszolgává tesz bennünket. Te túl jó vagy ehhez, Storm. Vagyis nem, nem jó… de talán nem is gonosz, egyáltalán nem is ember… de rossz, hogy ez történt veled.
Könnyeket látott a nő szemében az esőn keresztül? Nem volt biztos benne. Storm hangja mindenesetre határozott maradt.
— Ha úgy döntök, hogy meg kell halnod, halálod gyors lesz és tiszta, az én kezem által, és a kapunál lévő dolmenben helyezzük el a tested harcost megillető tisztességgel. De azt kívánom, bár ne lenne erre szükség.
Lockridge ősibb és erősebb búbáj ellen küzdött, mint az az erő, amit ez a torz világ adott a nőnek.
— Míg várok, búcsút mondhatnék egy barátomnak? Storm dühös lett. Nagyot csapott a bottal a sárba.
— Aurinak? — kiáltotta. — Nem! Holnap tanúja leszel, ahogy Auri házasságra lép abban a táborban. Azt követően ismét beszélni fogok veled, hogy megtudjam, tényleg olyan menthetetlen idióta vagy-e, mint amilyennek teszed magad!
Elfordult, köpenye csak úgy suhogott, és otthagyta a foglyot.
A kísérete követte. Withucar visszamaradt. Egy őr megpróbálta útját állni. Withucar eltolta maga elől, odament az ajtóhoz, és a kezét nyújtotta.
— Még mindig a testvérem vagy, Malcolm — mondta mogorván. — Szólok az érdekedben az istennőnek.
Lockridge elfogadta a kezét.
— Köszönöm — mormolta. A szeme égett. — Tégy meg nekem egy dolgot! Légy kedves Aurihoz, ha megkérhetlek. Hadd maradjon szabad asszony.