Belül üres volt.
Gépek és istenek közt futott. A fénytelenség függönyénél majdnem megtorpant. Nem, mondta magának, nem szabad. Belépett.
Brann kínlódása szinte beléhatolt. A fülébe illesztette a rettenetes holnap diaglosszáját, lehajolt, és így szólt:
— Hagyom, hogy meghalj, ha akarod.
— Ó, könyörgök — zihálta a múmiahang. Lockridge visszahőkölt. Storm azt mondta, nincs már benne józan ész.
Storm ebben is hazudott, gondolta, és munkához látott.
Fegyvertelenül nem vághatta el a Védő torkát, de kirángatta a vezetékeket és a csöveket. A megfeketedett test apró nyávogó hangokat hallatva megrándult. Nem sok vér szivárgott elő a sebekből.
— Feküdj le — mondta Lockridge, és megsimogatta Brann homlokát. — Nem kell sokáig várnod. Viszlát.
Menekült, érdesen vette a levegőt. Ahogy átlépett a függönyön, lármát hallott. A csata egy része visszatolódott a faluba. Energiafegyver sziszegése hallatszott. Fény vetült a kijáratot eltakaró függönyre. A kalózoknak végük, gondolta Lockridge. Ha nem tűnök el innen most azonnal, itt is maradok.
Kirohant a térre.
Hu, az Őrző jelent meg a terület szélén.
— Koriach! — ordította reményvesztetten és félőrülten. — Koriach, merre vagy? Együtt kell maradnunk… legkedvesebb. — Nem az ő kezében lévő fegyver ontotta azt a színpompás tűzijátékot.
Fejét előre-hátra forgatta, az istennőt kereste. Lockridge tudta, hogy nem bír eltűnni sem visszasurranni a Hosszúházba anélkül, hogy az Őrző meg ne látná. Nekirontott.
Hu meglátta, és felordított. Lockridge félrecsapta a pisztolyt, aztán megütötte a zöld ruhás testet. Mindketten a földre zuhantak, és a fegyver megszerzéséért küzdöttek. Hu keményen szorította a markolatot, nem lehetett kicsavarni a kezéből. Lockridge kibújt a fogásból, és az Őrző hátára került. Lábával ollóba fogta ellenfele testét, egyik karjával átkulcsolta a nyakát, és felegyenesedett.
Száraz reccsenés hallatszott, olyan hangosan, hogy még a tumultusban is hallotta. Hu nem mozdult többé. Lockridge feltápászkodott, és látta, hogy az Őrző meghalt.
— Sajnálom.
Lehajolt, lezárta a felfelé bámuló szempárt, elvette a fegyvert, és eliramodott.
Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy megkeresi Stormot; most hogy ő is ugyanolyan fegyvert visel. De nem; túl kockázatos; valamelyik yuthó még kiloccsanthatja az agyát, miközben ő Storm energiapajzsát döngeti. És akkor mi lesz Aurival? A világgal tartozik a lánynak meg annak a maroknyi halásznépnek, akik lenn várják a parton.
Ráadásul nem volt biztos benne, képes lenne-e rálőni Stormra.
Megcsillant a víz széle. Látta, hogy egy nagy bőr aljú csónak ringatózik a hullámokon telve sötét alakokkal. Auri a parton várt rá. Kacagva, könnyezve futott elé. Lockridge engedélyezett neki és magának egy pillanatnyi ölelkezést, aztán belegázolt a vízbe, és bemásztak a csónakba.
— Most hová megyünk? — kérdezte Echegon fia.
Lockridge visszanézett. Még látta a házakat, mint tömböket a ködben, a liget homályos kontúrjait, harcoló emberek és lovak körvonalait. Viszlát, Avildaró, kiáltotta lélekben. Isten tartson meg!
— Irány Iril Varay — mondta. — Anglia.
Az evezők mélyre merültek. A kormányos kántálva diktálta az ütemet, mintha a tenger istennőjét akarná megidézni; mert Auri, aki valósággal újjászületett, azt mondta, hogy Storm nem istennő, hanem boszorkány. Csecsemő sírt, egy asszony csendesen zokogott, egy férfi búcsúra emelte dárdáját.
Elsiklottak a nyugati hegyfok mellett, Avildaró eltűnt mögöttük. Alig egy mérföldnyire a sűrűsödő éjszakában megpillantották a támadó hajóhadat. A koraklékat a partra húzták, a gálya lehorgonyozva várakozott. Néhány őrfáklya égett, és fényüknél Lockridge látta az égbe nyúló büszke orrszobrot meg a fartőkegerendát.
Kész csoda, hogy ezek a bronzkori vikingek nem kezdtek még megtizedelve menekülni. Storm és Hu szétváltak egymástól, természetesen, hogy összefogják a szétszóródott yuthoázokat a lángfegyverek köré. De aztán Hu, valamilyen ismeretlen okból megfutamodott. Storm azonban még így egyedül is… ah, most mindez már a múlté.
Valóban? Storm a végzettől hajtva addig nem fog nyugodni, míg meg nem találja és el nem pusztítja őt. Ha valahogy vissza tudna jutni a saját századába… Nem, Storm fúriái biztosabban a nyomára bukkannának, mint ebben a tágas és magányos bronzkori világban. Ráadásul itt voltak ez a több csónaknyi orugaray, akiket nem hagyhat magukra.
Kételkedni kezdett benne, jól választotta-e meg Angliát. Tudta, hogy más megalit építők is menekültek oda Dániából. Csatlakozhatnak hozzájuk, és retteghetnek életük végéig. Nem nyújthat ilyen életet Aurinak.
— Hiúz — suttogta a lány mellette. — Ugye, nem lenne szabad ilyen boldogságot ereznem? Mégis boldog vagyok.
Ez a lány nem Storm Darroway. És aztán? Magához ölelte. Auri is a sors eszköze, gondolta. Lehet, hogy John és Mary nem is akart tőle többet, mint hogy lovagias és gyengéd ősöket adjanak az emberi fajnak. Ő nem annyira ilyen, de a fiai és a lányai lehetnek.
Rájött, mit kell tennie. Olyan sokáig ült mozdulatlanul, hogy Auri megrémült tőle.
— Jól vagy, én kedvesem?
— Igen — felelte Lockridge, és megcsókolta.
A szökevények egész éjszakán át eveztek; lassan haladtak, de minden evezőcsapás közelebb vitte őket a győzelemhez. Hajnalra behatoltak a madaras lápba, és elrejtőztek, míg megpihentek. Később a férfiak vadásztak, halásztak, és megtöltötték a vizestömlőket. A ködöt elfújta az északkeleti szellő, este jól lehetett látni a csillagfénynél. Lockridge felállítatta az árbocokat és vitorlát bontatott. Reggelre a nyílt tengeren hajóztak.
Hideg, szűk és veszélyes csatorna volt. Nem találkoztak senkivel, csak egy viharral, mely kisodorta az orugaray csapatot ezekben a túlterhelt, törékeny járművekben. Minden nyomorúság dacára Lockridge örült. Ha a Koriach nem találja, arra következtethet, hogy vízbe fulladt, és felhagy a kereséssel.
Vajon sajnálni fogja? Vagy iránta mutatott érzelmei szintén hazugok voltak?
Néhány nap múlva feltűnt előttük Kelet-Anglia lapályos és őszi színeket felvonultató partja. Sótól átitatva, széltől marva, éhesen és kimerültén partra vontatták a koraklékat, és vedelték a közelben csörgedező patak édes vizét.
Azt várták, hogy keresni fognak egy tengerparti közösséget, mely befogadja őket. Ám Lockridge nemet mondott.
— Jobb helyet tudok — ígérte. — Le kell mennünk az alvilágba, hogy odajussunk, de ott biztonságban leszünk a boszorkánytól. Állatokként akartok lapulni, vagy szabadon élni?
— Követni fogunk, Hiúz — válaszolta Echegon fia. Keresztülvándoroltak a vidéken. Nem haladtak gyorsan az apró gyerekekkel, és vadászniuk is kellett közben. Lockridge kezdett nyugtalankodni, hogy túl későn fognak eljutni a céljukhoz. Auri más miatt türelmetlenkedett.
— Most már szárazföldön vagyunk, kedvesem. És ott lágy moha nő.
Lockridge fáradtan rávigyorgott.
— Addig nem, míg meg nem érkeztünk, kicsim. — Komolyra váltott. — Te túlságosan fontos vagy nekem.
A lány felragyogott. És a végén átgázoltak a jeges tavon ahhoz a szigethez, melyet az itteni törzsek messzire elkerültek. A bennszülöttek mondták Lockridge-nak, amikor az egyik falun keresztülmentek, hogy az egy kísértetjárta hely. Ez pontos útmutatás volt.
Kopasz fák alatt gondos építésű fészer állt. Egy ember várakozott ott karddal a kezében. Tagbaszakadt, hordó hasú férfi volt, hosszú őszes haja és szakálla himlőhelyes, sebhelyes ábrázatába hullott.