Hátrament a hajófarhoz. Auri a kabinjánál állt a tat alatt. A többi gyermekük, három lány meg egy fiú, aki még túl fiatal volt a harchoz, ott vártak vele. E tekintetben is szerencséjük volt: egy bizonyos dolmen csak egy parányi csecsemő testét rejtette. Az istenek tényleg szerették Aurit.
Magas, telt alak volt, haja, mely a krétai köntösre hullott, már kevésbé fénylett, mint lánykorában, és a szemében csak egy-két könnycsepp látszott, ahogy férjére nézett. A negyedszázad, mely alatt férje jobbkeze volt, megkeményítette.
— Minden jót, kedvesem — mondta.
— Nem hosszú időre búcsúzunk. Amint győztünk, hazajöhetsz.
— Te otthont adtál nekem a tengeren túl. Ha elesnél…
— Akkor az ő kedvükért térj haza. — Egytől egyig megcirógatta gyermekeit. — Uralkodj Westhavenen ugyanúgy, mint ahogy velem együtt tetted. A nép örvendezni fog. — Kikényszerített egy mosolyt. — De nem esik bajom.
— Furcsa lesz látni — mondta a nő lassan —, mint megy el fiatalabb önmagunk. Bár velem lehetnél akkor.
— Nem fog a látvány fájdalmat okozni?
— Nem. Sok szerencsét fogok kívánni annak a maroknyi csapatnak, és azt kívánom, hogy sok örömük teljen abban, ami rájuk vár.
Egyedül Auri értette meg, mi történt az idővel. A többi orugaray számára csak aggasztó mágia volt, amire a lehető legkevesebbet gondoltak. Igaz, ez által jó földhöz jutottak és hálásak voltak érte; de viselje csak Hiúz a varázslat terhét, ő a király.
Lockridge és Auri megcsókolták egymást, és a férfi távozott.
Kigázolt a partra, és emberei közt találta magát. Néhányuk avildarói születésű volt; csecsemőként távoztak el innen. A többiek Britannia feléből jöttek.
Az ő műve volt. Nem ment vissza Kelet-Angliába, nehogy eljusson a híre a vízen át Storm Darroway-hez. Arra a szépséges helyre vezette csapatát, amit később Cornwallnak fognak hívni. Ott szántottak, vetettek, vadásztak és halásztak, szerettek és áldoztak a régi gondtalan módjukon; de apródonként megtanította őket, milyen sokat kaphatnak az ónbányákból és a kereskedelemből, új embereket hozott a környező nyugtalan törzsekből, új életmódot és munkát vezetett be, míg Westhaven ismertté nem vált Skara Brae-től Memphisig, mint egy gazdag és hatalmas birodalom. És időközben szövetségeket kötött a Langdale Pike fejszekészítőivel, a Temze menti telepesekkel, még a morcos alföldi farmerekkel is, és meggyőzte őket arról, hogy az emberáldozás nem okoz örömet az isteneknek. Mostanában már arról beszéltek, hogy egy nagy templomot emelnek a Salisbury Síkságon szövetségük jelképeként, így hagyta ott őket; és kiválogatott száz vadászt azok közül, akik kérték, hogy elkísérhessék a csatába keletre.
— Sorokat alakítani! — parancsolta. — Előre!
Az északiak és déliek egyaránt felvették a begyakorolt alakzatot, és megindultak Avildaró felé.
A nyirkos szürkeségben csak lépteik dobogása és a pólingok rikoltása törte meg a csendet, Lockridge érezte, hogy a torka kiszárad és szíve megvadul. Storm, Storm, gondolta, hazajövök hozzád.
Az eltelt huszonöt év sem homályosította el az elméjében. Kissé hajlottá vált, megőszült, egy emberöltő gondjai és élvezetei választották el a nőtől, mégsem tudta feledni fekete fürtjeit, zöld szemét, borostyánszínű bőrét, s a száját, mely egykor az ő szájára tapadt. Vonakodva lépett egyre közelebb, hogy találkozzon a természetfölötti helyzettel. Északot meg kell mentem Stormtól. Az egész emberiséget meg kell menteni. Brann nélkül a nő győzelemre vihetne az Őrzőit. És sem az Őrzőknek, sem a Védőknek nem szabad győzedelmeskedniük. Le kell gyengíteniük egymást mindaddig, míg mindkét félből elő nem áll a jó, hogy a gonoszság roncsai fölött megépítse John és Mary világát.
Csakhogy valójában ő nem a bölcs és legyőzhetetlen Hiúz volt. Csak Malcolm Lockridge, aki szerelmes volt Storm Darroway-be. Keményen küzdött, hogy kitartson Auri mellett és a tény mellett, hogy a Koriach ellen megy.
Sólyom visszatért a felderítésből.
— Kevés embert láttam a faluban, apa — jelentette. — A leírásod alapján egyik sem hasonlított yuthóra. A szekeres nép tüzei halványan pislákolnak a ködben, és ők bizonyára takaróikba burkolóztak a hidegtől.
— Jó. — Lockridge örült, hogy végre cselekedhet. — Most szétosztjuk a csapatot. Mindenki a legelő megfelelő részére.
A parancsnokok odajöttek hozzá, és ő pontos utasításokat adott. Egyik csapat a másik után olvadt bele a homályba, míg végül csak vagy húszan maradtak. Megszámolta bikabőr pajzsukat, éles kovafegyvereiket, magasra emelte a karját, és így szólt:
— Ránk vár a legnehezebb feladat. Mi csapunk össze magával a boszorkánnyal. Ismét megesküszöm, hogy az én mágiám legalább olyan erős, mint az övé. De most menjen el, aki nem akar részt venni a küzdelmünkben.
— Régóta vezetsz bennünket és eddig még mindig igazad volt — mordult fel egy hegylakó. — Én tartom az eskümet. — Egyetértő heves suttogás futott végig a körön.
— Akkor kövessetek!
Megtalálták a szent liget felé vezető ösvényt. Amikor a csata kezdetét veszi, Storm és segítői a Hosszúházból errefelé fognak jönni.
Kiáltások harsantak a ködben.
Lockridge megtorpant a csöpögő fáknál. A zaj egyre erősödött jobb felőclass="underline" kürtszó harsant, lovak nyerítettek, emberek kiabáltak és rikoltoztak, íjhúrok pengtek, kerekek nyikorogtak, fejszék kezdtek döngeni.
— Sohasem jön már? — suttogta Nyíl nevű fia. Lockridge olyan feszült volt, majd szét robbant. Nem volt sok esélye a sikerre. Egyetlen energiafegyver is szétszórhat egy teljes sereget, és azt, amit a kezében tart, kettő ellen kell használnia.
Avildaróban nagy volt a lábdobogás. Egy tucat yuthó tűnt fel a ködből. Magasra emelt fegyverrel, dühös arccal támadtak. Az élükön Hu rohant.
Most nem ölhetem meg, gondolta Lockridge megborzongva.
Az Őrző csikorogva állt meg. Pisztolya felemelkedett.
Ugyanaz a pisztoly lángolt fel Lockridge kezében; védőpajzsot vont magára. Vörös, zöld, sárga, halálos kék tűz záporozott. A yuthók rárontottak a britekre, akik természetfölötti rettegéssel szóródtak szét.
— Koriach! — harsogta Hu az egymásnak feszülő energiák fölött. — Ezek Védők!
Nem ismerte fel Lockridge-ot a vele szemben álló férfiban. És még ebben az órában holtan fog heverni a Hosszúház előtt, Lockridge szülte dermedten állt ettől a tudattól. Hu közelebb lépett. Egy yuthó felüvöltött, és meglóbálta csatabárdját. Az előbb fogadkozó hegylakó holtan rogyott össze előtte.
Ez megtörte Lockridge bénultságát.
— Westhaveniek! — ordította. — Előre a rokonaitokért!
Nyílvesszők záporoztak elő. Lockridge bronzkardja tűzben égett, célba talált, és véresen húzódott vissza. Sólyom kapott egy csapást a sisakjára, mely együtt csengett a nevetésével, amikor ő sújtott le. Testvérei, Pásztor és Napfia egyszerre rontottak elő, akárcsak a többiek. Túlerőben voltak a csatabárdosokkal szemben. A küzdelem rövid volt és kíméletlen.
Lockridge kardjával Hu felé lódult. Az Őrző, látván, hogy emberei elhullanak, felemelkedett a földről, és beleveszett a ködbe. A mezőn dühöngő csatazajon túl is hallatszott, ahogy Storm után kiabál.
Storm tehát más irányba ment. Amott lehet, gondolta Lockridge.
— Erre!
Kiért a legelőre. Egy szekér robogott el mellette; emberei sorai felé tartott. Azok betartották Lockridge utasításait. Szorosan álltak, míg a kerekek szinte oda nem értek, aztán szétváltak, és oldalról támadták a főnököt. A gazdátlanná vált lovak elnyargaltak az alkonyba, és elvesztek. A britek rávetették magukat a gyalogos yuthókra. Lockridge számára olyan volt az egész, műit egy árnyjáték. Stormra vadászott.