A feldúlt mezőn vezette csapatát. Időről időre egy-egy kisebb csata közelébe kerültek. Egy yuthó kiloccsantotta egy westhaveni harcos agyvelejét, de a következő pillanatban lekaszabolta egy ibériai. Két ember hempergett a sárban kutyaként, egymás torkát keresték. Egy Thunó nevezetű fiú hevert a vérében kiterülve, tekintete üresen fordult a rejtett ég felé. Lockridge sietett tovább. Kardhüvelye csattogott a combján. Sisak és mellvért elnehezült rajta.
Egy örökkévalóság után kiáltásokat hallott. Egy csoport embere rohant felé rémülettől összeszorított szájjal. Megállította a vezetőjüket.
— Találkoztunk vele a falu szélén — zihálta a férfi. — Hármat megölt közülünk a lángjaival, mire elmenekülhettünk.
Azonban nem futottak szét. Követték Lockridge parancsait, hogy maradjanak együtt és keressenek más ellenfeleket. Lockridge arrafelé rohant, amerről azok jöttek.
Először a hangját hallotta meg.
— Te, te meg te. Keressétek meg a klánfőnököket! Jöjjenek hozzám! Én itt várom őket, aztán amikor megbeszéltük és némileg rendeztük a sorainkat, elsöpörjük ezeket a tengeri rablókat. — Storm hangja rekedtes volt és szépséges.
Lockridge törtetett tovább. A köd mintha szétoszlott volna előtte és már ott is volt.
Volt néhány yuthó Storm oldalán. Lovak toporzékoltak az egyetlen szekér előtt, melyen Withucar magasodott alabárddal a kezében. Azonban Storm egyedül állt előttük. Mindössze egy könnyű tunikát viselt istennői testén meg a holdsarlót a homlokán. Haja nedvességtől csillogott a maradék fényben, arcvonása élettel telt volt. Lockridge rálőtt.
Storm túl gyors volt. Pajzsa máris felvillant. Az energianyalábok nagy hullámokban, lángolva feszültek egymásnak.
— Védő — kiáltotta Storm a szivárványok bömbölő, félelmetes szépségén keresztül —, gyere és halj meg!
Lockridge hosszú évek óta ismét viselte diaglosszáit, így értette meg, mit mond. Megindult felé. A nő valkür arcán iszonyat villant.
— Malcolm! — sikoltotta.
Lockridge fiai noszogatták az embereiket. Kard, dárda és csatabárd lendült.
Lockridge a szeme sarkából látta, ahogy Withucar hosszú bárdját Sólyom felé lendíti. A fiú lebukott, felszökkent a szekérre, és döfött. Withucar alig felnőtt hajtója a penge és gazdája teste közé vetette magát. A fiú összerogyott, főnöke kőkést rántott elő. Sólyomnak nem volt ideje kihúzni fegyverét. Karját a vörösszakállas köré fonta. Lezuhantak és a keréknél birkóztak.
Másutt a newhaveniek köre bezárult. Bátor, képzett ellenséggel találkoztak, akik szorosan, pajzs a pajzs mellett álltak, csapást csapásra osztogattak. Csatazaj rázta a sötétedő levegőt.
— Ó, Malcolm — zokogott Storm —, mit tett veled az idő? Lockridge könyörtelenül közeledett, egyik kezében a fegyvert tartotta, a másikban, amiben kardnak kellett volna lennie, semmit. A nő bármelyik pillanatban elrepülhetett volna, akárcsak Hu. Azonban az embereit visszaszorították a nagyobb számú támadók. Storm velük együtt hátrált. Lockridge a körülötte hullámzó tömegben nem tudott hozzáférkőzni. Amikor rövid időre rés nyílt közöttük, mindketten védekeztek és lángok koronázták az istennőt. Ettől eltekintve a morgó, ziháló állati küzdelem elvágta őket egymástól.
Már a kunyhók közt jártak. A Hosszúház feketén derengett ki a tetők fölött.
Hirtelen Nyíl és Napfia áttört a yuthó vonalon. Lábuk az általuk megölt embereken taposott. Megfordultak, és hátulról kezdték aprítani ellenfeleiket. Embereik keresztülözönlöttek a résen. A csata darabokra szakadt, előre-hátra hullámzott az egyszerű falak között.
Lockridge megpillantotta Stormot maga előtt. Ugrott. A ragyogás olyan fényessé vált, hogy egy pillanatra mindketten megvakultak. A férfi keze sokszínű sötétbe hatolt. Storm felkiáltott fájdalmában. Lockridge érezte, ahogy a nő elejti fegyverét. Lockridge is eldobta saját pisztolyát, és megragadta Stormot, mielőtt elillanhatott volna.
A földre zuhantak. Storm kézzel, körömmel, térddel, foggal küzdött, és Lockridge bőrén vér csordogált. De maga és páncélja súlya alá szorította a nőt. A káprázat kitisztult a szeméből. Storm szemébe nézett. A nő felemelte a fejét, és megcsókolta.
— Ne! — Lockridge fuldoklott.
— Malcolm — zihálta a nő gyorsuló lélegzettel —, én meg tudlak fiatalítani, halhatatlan leszel, velem.
Lockridge káromkodott.
— Aurié vagyok.
— Igen? — mondta Storm, és hirtelen elernyedt a karjában. — Akkor húzd ki a kardod!
— Tudod, hogy nem bírom megtenni. — Felkelt, levette a nőről az övet, felsegítette, és hátracsavarta a kezét. Storm mosolygott, és közel hajolt.
A harc véget ért körülöttük. Amikor a yuthók látták istennőjük foglyul esését, eldobálták a baltáikat, és menekültek. Sebesültek jajgattak a földön.
— Megvan a boszorkány — mondta Lockridge. Úgy hallotta, mintha egy idegen mondta volna. — Már csak a harcosai maradtak.
Megjelentek a fiai, karddal a kezükben. Bűntudatot érzett, amiért semmivel sem lett boldogabb, hogy Sólymot is ott látja köztük. Elengedte Stormot. Még így felhorzsoltan, vérfoltosan és fogolyként is méltóságteljesebbnek látszott bármelyiküknél.
— Ezt a sorsot akartad? — mondta Storm, de angolul. Lockridge nem bírta elviselni a tekintetét, lesütötte a szemét, és sóhajtott.
— Ez a sorsom.
— Hogy képzelheted egy percig is, hogy megmenekülsz a bosszútól?
— Igen. Amikor nem hallanak felőled, a kémeid természetesen idejönnek, hogy megtudják, mi történt. Téged nem találnak. Hallani fognak a rablótámadásról, és sejtik, hogy ott ért utol a vég. Nem Védők tették, amennyire a bennszülöttek zavaros elbeszéléseiből ki tudják majd venni, csak egy nagyravágyó kőrézkori főnök műve, aki hallotta, hogy Jutland bajban van, meglátta benne a lehetőséget, és egy nyílzápor eltalált téged meg Hűt, mielőtt visszaverhettétek volna őket. Sőt, mi több, az utódaid úgy gondolják majd, ez rossz korszak a beavatkozásra. Bőven akad tennivalójuk máshol és másmikor; békén hagynak minket. Storm csendben állt egy darabig.
— Éles elméjű vagy, Malcolm — mondta végül. — Nálunk nagy hős lehettél volna.
— Nem érdekel — mondta hév nélkül.
Storm lesimította a ruháját, míg az testéhez nem tapadt.
— És mit fogsz tenni velem? — mormolta.
— Nem tudom — felelte Lockridge zavarban. — Ameddig élsz, halálos veszélyt jelentesz. De… de nem tudlak bántani. Olyan hálás vagyok, hogy idehoztál… — Erősen pislogott. — Talán elrejthetünk valahol — mondta nyersen. — Tisztességben.
Storm elmosolyodott.
— Meglátogatsz néha?
— Nem szabad.
— De igen. Akkor majd beszélgetünk. — Eltolta Pásztor kardját, Lockridge-hoz hajolt, és ismét megcsókolta. — Minden jót, Hiúz.
— Vigyétek el! — csattant fel Lockridge. — Kötözzétek meg. De óvatosan, nem eshet bántódása.
— Hol tartjuk majd, apa? — kérdezte Nyíl.
Lockridge körülnézett, odament a Hosszúház előtti térre. Hu teste összegörnyedve hevert a lábánál.
— Ott benn — döntötte el. — A lakhelyén. Állítsatok őrt a bejárathoz. Terítsétek ki a halottakat és lássátok el a sebesülteket!
Nézte, ahogy a nőt bevezetik az ajtón.