A csatazaj még úgy zúgott a fülében, mintha belül lüktetne valami. Égy pillanatnál tovább nem bírta ki a csendet. Futásnak eredt, és kiabált.
— Avildaróiak! Tengeri nép! A szabadításotokra jöttünk! A boszorkánynak vége. A legelőn még harcolnak értetek. Ölbe tett kézzel ültök és nem véditek magatokat? Kifelé, mindenki, aki férfi!
És jöttek: házról házra, vadászok, halászok, a tenger lovasai, kitódultak és felfegyverkezve gyülekeztek az újonnan jött felszabadító körül. Kiáltott a fiainak, hogy csatlakozzanak hozzá. Ötvenen keresztülmentek a szent ligeten, rátámadtak a csatabárdosok soraira.
És megfutamították őket.
Amikor az utolsó szekér is szilánkokra törve hevert és az utolsó yuthó harcost is a bozótosba űzték, Lockridge megparancsolta, hogy hozzanak elé minden foglyot. Többnyire nők és gyerekek voltak, akik reményeik megsemmisülését látták. De Withucar is életben maradt. Háta mögött összekötözött kézzel felismerte Lockridge-ot, és szembeszegült vele.
Megraktak egy kihunyó tüzet, és a lángok olyan vadul ugráltak, mintha az orugarayok táncolnának. Lockridge látta a nyomorúságot és sok gyengédséggel beszélt:
— Nem esik további bántódásotok. Holnap elmehettek. Ez a mi földünk, nem a tiétek. De egy ember közülünk elkísér benneteket, a béke követeként. Ez a föld tágas. Ismerünk olyan lakatlan területeket, melyek megfelelnek nektek. Tél közepén a törzsfőnökök tanácskozást tanának itt, ahol megpróbálunk megoldást találni a közös problémákra. Withucar, remélem, te is köztük leszel.
A yuthó térdre hullott.
— Nagyuram — mondta —, nem tudom, miféle furcsaság esett meg veled ma éjszaka. De könyörgök, mi még felesküdött bajtársak vagyunk, te meg én. Ha akarod, a tied vagyok.
Lockridge felállította.
— Oldozzátok el. Ő a barátunk.
Ő, a Hiúz végignézett a népén, és tudta, hogy a munkája még nem ért véget. Westhaven erős alapokon nyugszik. Az elkövetkező húsz-harminc évben — már amennyi hátra van számára — ugyanezt a fajta szövetséget Dániában is ki kell építenie.
Bárcsak Storm is…
Egy férfi rohant oda hozzá, és hasra vetette magát.
— Nem tudtuk! Nem tudtuk! Túl későn hallottuk meg!
Éjszaka zárult Lockridge köré, mintha ökölbe szorította volna. Fáklyavivőkért kiáltott, és végigfutotta az utat a Hosszúházig.
A fénygömbök könyörtelen fényénél ott hevert Storm. Szépsége elenyészett; a fulladásos halál következtében megfeketedett a bőre, nyelve megduzzadt a fogai között, szeme kidülledt. Mégis ott lebegett valami fényesség a hajában, arcvonásaiban, testében és megkötözött kezében, mellyel a végsőkig küzdött.
Brann holtteste hevert rajta keresztben.
Róla megfeledkeztem, gondolta Lockridge. Nem gondoltam át. Így Brann a halállal küszködve kitántorgott a függöny mögül, meglátta Stormot, a kínzóját, tehetetlenül.
Storm, ó, én Stormom!
A tengeri nép elcsendesedett, míg uruk sírt.
Lockridge hozatott fát. Ő maga fektette rá a testet, a lábához rakta a nő segédét meg a nagy ellenségét, és a Hosszúházhoz érintette a fáklyát. A tűz magasan és hangosan lángolt, mintha még egy nap világított volna a sötétben. Szentélyt építünk majd ide, gondolta, és imádni fogjuk Őt, kit egy napon Máriaként neveznek majd.
Ám ő csak egy helyre mehetett. Egyedül tért vissza a hajóra.
Auri a karjába simult. Lockridge csak hajnal felé talált megnyugvást.
Isten, sors, hívjuk akárhogy, hála legyen neked a munkádért.
A bronzkor, az új kor jön. Amit saját meg nem született korának tegnapjaiból tudott, hitet adott neki, hogy gazdag, békés és boldog korszak lesz: talán a legboldogabb időszak egészen addig a távoli jövőig, amelyre egy pillantást vethetett. A fennmaradt leletek nem utalnak gyújtogatásra, mészárlásra vagy rabszolgaságra. Trundholm arany Napszekere meg a kürtök, melyek görbületei kígyókra emlékeztetnek, beszélnek az északi fajok eggyé válásáról. Akkor messze földön megismerik őket: Knosszosz utcáit dán lábak fogják taposni, és az emberek Angliából Arábiába távoznak majd. Néhányan még Amerikába is el fognak jutni, ahol az indiánok egy bölcs és barátságos istenről beszélnek meg egy istennőről, akinek Pelyhes Virág a neve. De a legtöbben visszatérnek. Mert hol máshol lehetne olyan jó az élet, mint a világ legjobb helyén, ahol egyaránt szabadok és erősek lehetnek?
A végén el fog bukni a vaskor kegyetlensége alatt. Mégis, ezer kedvező év nem kis teljesítmény; és a lélek, mely belőlük fakadt, örökre fennmarad. Az eljövendő századokon át az elfelejtett igazság, hogy az emberek valaha generációkon át boldogságban éltek ki fog tartani és finoman tevékenykedni. Még lehet, hogy azok, akik a végső jövőt kialakították, azok is visszajönnek a Hiúz által alapított birodalomba tanulni.
— Auri — suttogta Lockridge —, légy mellettem. Segíts nekem!
— Mindvégig — mondta a lány.
Poul Anderson
Az idő folyosói
Regény
PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN
Eredeti cím: The Corridors of Time
Fordította Nemes István
A borítón Szendrei Tibor festménye
HU ISSN 0865-2953
ISBN 963 7457 02 X
Hungarian translation © Nemes István
PHOENIX
Könyvkiadó és Terjesztő Kft.
Felelős kiadó: Hajja Attila ügyvezető igazgató
Szedte és tördelte a Phoenix Könyvkiadó
Nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3739.66-14-2
Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató
Terjedelem: 9 (A/5) ív
Készült Debrecenben, az Úr 1991. évében