Lockridge túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy csodálkozzon. Csupán ennyit mondott:
— Ezek szerint te a jövőből jöttél? A nő elmosolyodott.
— Most már te is.
— Úgy értem, az én jövőmből. Melyik évből?
— Körülbelül kétezer évvel a te korszakod után. — A nő derűje szertefoszlott, és merengve nézett a férfi mögötti sötétbe. — Habár oly sok korszakban jártam, annyi történelemben nyomot hagytam, hogy néha elgondolkozom rajta, vajon maradt-e még a lelkemből valamennyi abban a korban, amikor születtem.
— És… még ugyanazon a helyen vagyunk, ahol beléptünk a folyosóra, igaz? Csakhogy a múltban? Mennyire?
— A ti mértékegységeitek szerint a Krisztus előtti 1827-es év tavaszának végén. Megnéztem a pontos dátumot az előszobái naptárórán. A kibukkanás sohasem lehet pontos, mivel az emberi test kiterjedése pár hónapot tesz ki. Ezért fogtam a kezed kijövetkor… hogyne távolodjunk el hetekre egymástól. — Majd sietve hozzátette: — Ha valaha ilyen történik, menj vissza a folyosóra és várj! Ott is telik az idő, de egy más síkon, így ott találkozhatunk.
Közel négyezer év, gondolta Lockridge. Ezen a napon még fáraó ült Egyiptom trónján, Kréta tengeri királya kereskedelemre akart lépni Babilonnal, Mohenjodaro büszkén magasodott az Indus völgyében, a Grant-fa még csak csemete volt. A mediterrán vidéken már ismerték a bronzot, de Észak-Európa még kőkorszaki volt, és a dolmen dombot csak néhány generációval ezelőtt emelte az a nép, mely kaszáló és felégető földművelésével kimerítette a termőföldet, és vándorlásra kényszerült. Ezernyolcszáz évvel Krisztus előtt, századokkal még Ábrahám előtt is, s ő itt táborozik Dániában, amikor azok, akik dánoknak nevezték magukat, még nem is éltek itt. E dolog különössége fizikai hidegséggel szivárgott belé. Leküzdötte ezt az érzést.
— Bárhogy is, mi az a folyosó? Hogy működik?
— A fizikája nem sokat mondana neked — mondta Storm. — Gondolj rá úgy, mint egy energiacsőre, mely hosszában pörög az idő tengelyén. Az entrópia ott is hat; az idő benn is múlik. Azonban azok szempontjából, akik benne vannak, a kozmikus idő… a külső idő… megmerevedik. A kapu helyes megválasztásával a megfelelő korszakban léphetsz ki. Az átalakulási tényező… — homlokát ráncolva koncentrált — …a ti mértékegységeitek szerint durván harmincöt nap harminc centinként. Majdnem minden században van egy huszonöt év széles kapu. A köztük lévő távolságok nem lehetnek kisebbek kétszáz évnél, különben a meggyengült erőtér összeroppanna.
— Így megy fel folyamatosan egész a ti századotokig?
— Nem. Ez a folyosó körülbelül időszámítás előtt 4000-től időszámítás utáni 2000-ig nyúlik. Ennél hosszabbra nem építhetik ezeket. Számos különböző hosszúságú folyosó szeli át e bolygó téridejét. A kapukat úgy csináltak, hogy időben átlapolják egymást, úgy, hogy egyik folyosóról a másikra járva, az utazó bármelyik évbe eljuthasson, épp oda, ahová kíván. Például, ha előbbre akarsz jutni időszámítás előtti 4000-nél, akkor az Angliában vagy Kínában lévő kapukat kell használnod, melyek szintén nyílnak ebbe az évbe. Ha pedig a jövő felé akarod túllépni ennek a folyosónak a határát, más helyeket kellene keresned.
— Mikor… találták fel ezeket?
— Egy-két századdal a születésem előtt. Akkor már heves küzdelem dúlt az Őrzők és a Védők között, így a kutatás eredeti célját félretették.
Farkasok vonítottak az éjszakában. Súlyos test csörtetett át a bokrok közt, és üvöltő falka kezdte üldözni.
— Érted? — magyarázta Storm. — Nem kezdhettünk totális háborút. A Föld elpusztult volna, mint ahogy a Marsot már elvesztettük… a megmaradt radioaktív törmelék gyűrűt formálva kering a nap körül… Néha azon töprengek, hogy végül is nem a technikusok lesznek-e azok, akik visszamennek hatvanmillió évet, hatalmas űrflottákat építenek, kipusztítják a dinoszauruszokat és maradandó krátereket hagynak a holdon…
— Ezek szerint a saját jövődet nem ismered? — kérdezte Lockridge kissé idegesen.
Storm megrázta sötét fejét.
— Nem. Amikor az aktivátort üzembe helyezik, hogy új folyosót fúrjon, az mindkét irányba egyenlő távolságra csóvát vet. Bemerészkedtünk a mi korszakunkat követő jövőbe. Őrök vártak, és olyan fegyverekkel fordítottak vissza bennünket, amiket nem ismertünk. Felhagytunk a próbálkozással. Rettenetes volt.
A tudat, hogy még a rejtélyen túl is van egy rejtély, elviselhetetlen volt. Lockridge kézzel foghatóbb dolgokhoz menekült.
— Oké — mondta. — Úgy tűnik, hogy besoroztál a háborúba a ti oldalatokon. Elárulnád, kikre lövök? Kik az ellenségeitek? — Egy pillanatig hallgatott. — Ki vagy te?
— Engedd meg, hogy továbbra is azt a nevet használjam, amit a te századodban választottam — mondta Storm. — Azt hiszem, szerencsés választás volt. — Merengve ült egy darabig. — Azt hiszem, nem értenéd meg az én korszakom lényegét. Túl sok minden történt a te századod és az enyém közt. Mit gondolsz, a te múltadból származó ember meg tudná érteni, miféle alapvető különbségek választják el a Keletet és a Nyugatot a te századodban?
— Szerintem nem — ismerte el Lockridge. — Az igazat megvallva, úgy tűnik, egy kevesen még a kortársaim közül sem értik.
— Abban — mondta Storm — ugyanaz a kérdés tükröződik. Mivel valójában mindössze egyetlen kérdés létezik véges-végig az ember létezése óta… Eltorzultan, kicsavarva, ezernyi kisebb indok mögé rejtőzve, és mégis mindig ugyanolyan módon, két filozófia, két gondolkodásmód, életmód harcol egymással a lét küzdelmében… A kérdés örök: mi az ember sajátossága?
Lockridge várt. Storm levette tekintetét az éjszaka sötétjéről, s a parázsló tűz fölött metszőn nézett rá.
— Az élet azért jött létre, hogy egy másik élet ellen törjön — mondta. — Tervezés a szerves fejlődéssel szemben. Zsarnokság a szabadsággal szemben. Ésszerűség az elállatiasodással szemben. Gépek az élő hússal szemben. Ha az ember és az ember sorsa arra terveztetett, szerveztetett, hogy alkalmas legyen az elképzelt végső tökéletesség megalkotására, nem kötelessége-e az embernek rákényszerítenie embertársaira a tökéletességhez vezető utat bármi áron? Ez ismerősen hangzik számodra, nemde? Azonban a te országod nagy ellensége csak az egyik megnyilvánulása annak a valaminek, mely a történelem előtt született: mely Drakón és Dioklész törvényein át szólt, ez a küzdelem eredményezte Konfucius könyveinek elégetését, Torquemadát, Calvint, Locke-ot, Voltaire-t, Napóleont, Marxot, Lenint, Arguellast, a Joviánus Kiáltványt meg minden egyebet. Persze ez nem ilyen tiszta, nem ilyen egyszerű… nem mindig lakozott zsarnokság azok szívében, akik a józan észben hittek; ám gonoszság élt olyanokban, mint Nietzsche, aki nem hitt az értelemben. A ti ipari civilizációtok, még azokban az országokban is, melyek szabadnak nevezik magukat, számomra iszonyatos; én mégis erőteljesebb és körmönfontabb gépeket használok, mint amiről ti álmodhatnátok. De miért? Íme, a harc kérdése!
Hangja elhalkult. Storm a tisztást körülvevő erdőfalra meredt.
— Gyakran arra gondolok — mondta lassan —, hogy a hanyatlás épp ebben az évezredben kezdődött, amikor a földi isteneket és az anyjukat félresöpörték azok, akik az égieket imádták.