Az

Margaret Weis – Tracy Hickman Az őszi alkony sárkányai

A Sárkány Himnusza

Halld a bölcs dalát, mely úgy árad,
mint az égi eső s a könny,
lemosva az éveket s a port a Sárkánydárda
Nagy Mondájának történeteiről.
Mert a messze múltban, melyről nem maradt szó, sem emlék,
a világ első ifjúkorában,
mikor három hold kelt fel az erdő belsejéből,
nagy és rettenetes sárkányok háborúztak
ebben a krynni világban.

Mégis a sárkány-feketeségből,
fény utáni kiáltásainkból,
a feketén kelő hold puszta képébe egy
fénysugár lövellt Solamniában,
egy lovag, az erő s igazság bajnoka,
ki lehívta a földre az isteneket,
s ki Sárkánydárdát kovácsolt, átfúrva véle
a sárkányfaj lelkét, s elűzve szárnyuk árnyát
Krynn mind világosabb partjairól.

Ekképp Huma, Solamnia Lovagja,
Fényhozó, Első Dárdás,
követte fénysugarát a Khalkist Hegyek tövéig,
az istenek kőtalapzatáig,
hol templomuk csendje kuporgott.
Lehívta a Dárdakészítőket, átvéve kimondhatatlan
hatalmukat, hogy összezúzza a kimondhatatlan gonoszt,
hogy a tekergő feketeséget
a sárkánytorkok alagútjába lökje vissza.

Paladiné, a Jóság Nagy Istene,
sütött fel Huma oldalán,
megerősítve izmos jobbjában a dárdát,
s Huma, ezer hold fényében úszva,
a Sötétség Királynőjét elűzte,
visszakergette rikoltó seregeit
a halál érzéketlen hónába, hol átkaik
mindegyre csak a semmire zuhogtak,
mélyen a fényesedő felszín alatt.

Így ért mennydörgő véget az Álmok Kora,
s kezdődött a Hatalomé, amikor Istar,
a fény s igazság hóna emelkedett fel Keleten,
hol fehér és arany minaretek
törtek a Nap s a Nap dicsősége felé,
a gonosz elmúltát jelezve,
és Istar, ki anyja s bölcsője volt a Jóság hosszú
nyaralnak,
meteorként világolt
az igazság fehér egein.

A napfény telje közben Istar
Főpapja mégis árnyakat észlelt;
úgy tűnt neki éjjel, hogy tőre nőtt a fáknak, s a folyók
sötétre váltak s megdagadtak a csendes hold alatt.
Könyvekben keresett Humának kiutat,
jelmondatot, nyomot, varázsszót,
hogy ő maga is hívhassa az isteneket, igénybe vehesse
szent céljaihoz segítségüket,
s megtisztíthassa a bűn világát.

Majd a sötétség s halál ideje jött el,
amint az istenek elfordultak a világtól.
Tűzhegy zuhant keresztbe Istaron üstökösként,
a város, mint koponya, hasadt szét a lángban,
hegyek törtek fel egykor termő völgyek öléből,
és tengerek zuhogtak a hegyek sírjaiba,
sivatag sóhaja szállt az elhagyott vízmederből,
a felrobbant krynni utak a halál ösvényei lettek.
így köszöntött be a Kétségbeesés Kora.

Az utak összegabalyodtak.
Szelek s homokviharok laktak a Kísértetvárosokban,
s a síkok és a hegyek lettek az otthonunk.
Mikor a régi istenek elvesztették hatalmukat,
a puszta égbe kiabáltunk,
az elválasztó, hideg szürkeség új isteneinek fülébe.
Az ég csendes, nyugodt, mozdulatlan.
Még várnunk kell a válaszukra.

Az öregember

Tika Waylan nagyot sóhajtva kiegyenesedett és megmozgatta a vállát, hogy kilazítsa elgémberedett izmait. A szappantól síkos fölmosórongyot a dézsába pottyantotta és körülpillantott az üres helyiségben.

Egyre nehezebb volt rendben tartani az öreg vendégfogadót. A falfelületek meleg színű fényén ugyan látszott a sokéves, szeretetteljes ápolás nyoma, de sem a szeretet, sem a viasz nem rejthette el az ősöreg asztalok réseit és repedéseit, vagy akadályozhatta meg, hogy némelyik vendég váratlanul egy szálkába ne üljön. Az Otthon nevű vendégfogadó nem volt olyan különleges hely, mint amilyenekről a lány Menedék városában hallott. Viszont kényelmes volt. Az eleven fa, amelybe építették, vénséges ágaival szeretve ölelte körül falait, eresztékeit pedig olyan gondosan illesztették az ágakhoz, hogy senki sem tudta volna megmondani, hol ér véget a természet műve és hol kezdődik az emberé. A bárpult olyan volt, akár a hullámvasút, amely csillogón karolta át a súlyát tartó kedves fatörzset. Az ablaknyílásokat védő foltos üveglapok meleg színek fölvillanó sugaraival hintették be a helyiséget. Dél közeledtével az árnyak lassan szertefoszlottak. Az Otthon vendégfogadó hamarosan megnyílik a vendégek előtt. Tika még egyszer körülnézett és elégedetten elmosolyodott. Az asztalok mind ragyogóan tiszták. Már csak a padló felsöprése maradt hátra. Épp hozzálátott, hogy félrerakja a súlyos padokat, amikor illatos felhőbe burkolózva Otik bukkant föl a konyhaajtóban.

— Megint egy ragyogó napnak nézünk elébe... az idő is szép, a forgalom is jónak ígérkezik — mondta, terjedelmes testét a bárpult mögé préselve. Vidáman fütyörészve látott hozzá a söröskorsók rendezgetéséhez.

— Jobban szeretném, ha a forgalom kissé hűvösebb, az idő meg valamivel melegebb lenne — dünnyögte Tika egy padot a helyére húzva. — Tegnap térdig lejártam a lábam, és igazán kevés köszönetet, s még annál is kevesebb borravalót kaptam. Micsoda sötét társaság! Mindenki olyan ideges, a legkisebb neszre is a plafonon vannak. Tegnap este leejtettem egy korsót, és Lassú, szavamra, kardot rántott.

— Ugyan! — mordult rá Otik. — Lassú a Vigaszi Fürkészek Testőre. Azok mindig idegesek. Te is az lennél, ha Hedericknek kellene dolgoznod, annak a fanatikus...

— Vigyázz a szádra! — figyelmeztette Tika.

Otik megvonta a vállát. — Hacsak a Főteokrata nem tanult meg repülni, sehogy sem hallgathat ki bennünket. Hamarabb meghallanám a csizmája dübörgését a lépcsőn, mint ő engem. — De Tika elégedetten nyugtázta, hogy azért mégis lehalkította a hangját. — Vigasz lakói sokkal többet már nem képesek elviselni, nekem elhiheted. Emberek csak úgy eltűnnek, a csuda tudja, hová hurcolják el őket. Szomorú idők járnak. — Megcsóválta a fejét, de nyomban meg is enyhült: — Az üzletnek viszont jót tesz a dolog.

— Amíg be nem zárat bennünket — jegyezte meg Tika sötéten. Megragadta a söprűt, és lendületesen nekilátott a takarításnak.

— Még a teokratáknak is meg kell tömniük a hasukat meg leöblíteniük a torkukat a sok tűz és kénkő után. — Otik fölkuncogott: — Biztosan tikkasztó munka lehet nap mint nap az Új Istenekről papolni az embereknek... hiszen minden áldott este itt ücsörög.

Tika abbahagyta a söprést és a pultnak támaszkodott.

— Otik — szólalt meg komolyan, aggodon. — Más szóbeszéd is járja... háborút emlegetnek. Seregek gyülekeznek északon. Aztán itt vannak azok a különös, csuklyás alakok a városban. Ott lebzselnek a Főteokrata körül. Mindenféléket kérdezgetnek.

Otik szeretettel nézett a tizenkilenc éves lányra, kinyújtotta a kezét és gyöngéden megpaskolta az arcát. Valahogy ő lett az apja, mióta saját gyermeke oly titokzatos körülmények között eltűnt. Megsimogatta a lány vörös tincseit.