— Az én házam tűzhelye rég kihűlt — dünnyögte Kova lágyan. A rátörő honvágytól mérgesen megrázkódott, majd dühödten nekiesett késével a fadarabnak. Hangosan morgott tovább: — A házam ott áll üresen. Talán a tető is beázott, a bútorok elkorhadtak. Ez az ostoba bolyongás! A legbutább dolog, amit valaha is csináltam. Most, száznegyvennyolc éves koromban kell erre rájönnöm!
— Soha sem fogod ezt megérteni, törpe — válaszolta egy távoli hang. — Még ha kétszáznegyvennyolc évig élsz, akkor sem!
A fadarabot leejtve, a törpe keze nyugodt biztonsággal mozdult a késtől harci baltája nyeléhez, miközben pillantásával végigmérte az ösvényt. A hang ismerősen csengett, hosszú ideje ez volt számára az első ismerős hang. De a forrását mégsem tudta meghatározni.
Kova belehunyorgott a lemenő napba. Úgy vélte, hogy egy alakot lát fölfelé kocogni az ösvényen. Fölemelkedett és behúzódott egy termetes fenyőfa árnyékába, hogy jobban lásson. “A férfi mozgása könnyed és kecses... akár egy elfé” — gondolta magában a törpe. — “Teste mégis sokkalta tömörebb, kemény izmai emberre vallanak, szakálla pedig határozottan emberszerű”. A zöld csuklya alatt a férfi arcából csak halvány bőrét és rőtesbarna szakállát látta. Vállán átvetve hosszú íj, bal oldalán egyenes kard fityegett. Puha bőrruhája az elf ízlésének megfelelően bonyolult szabású volt. De Krynn egész világán egyetlen elfnek sem nő szakálla... elfnek nem, viszont...
— Tanis? — szólította meg tétován Kova a közeledő alakot.
— Személyesen! — az érkező szakállas képén széles vigyor terült el. Kitárta a karját, és mielőtt a törpe bármit is tehetett volna ellene, átnyalábolta és a magasba emelte. Kova egy kurta pillanatra szintén megölelte öreg barátját, majd eszébe jutott tulajdon méltósága és ficánkolva kiszabadította magát a másik karjai közül.
— Lám, lám, öt év alatt sem tanultál jó modort — morogta. — Még most sem tiszteled a koromat vagy a rangomat! Így fölkapni engem, akár egy zsák krumplit! — Kova végigpillantott az ösvényen: — Remélem, nem látott meg bennünket senki ismerős.
— Alig hiszem, hogy sokan emlékeznének még ránk — jelentette ki Tanis; kedvtelve méregetve köpcös barátját. — Az idő nem úgy múlik fölöttünk, öreg törpe, mint az emberek fölött. Nekik öt év hosszú idő, nekünk csupán néhány pillanat. — Elmosolyodott: — Nem változtál semmit!
— Egyesekről ugyanez már nem mondható el — felelte Kova, majd visszatelepedett a sziklára és ismét nekilátott a faragásnak. Hirtelen rámordult Tanisra: — Minek ez a szakáll? Enélkül is elég ronda vagy!
Tanis megvakargatta az állat: — Olyan vidékeken jártam, ahol nem nagyon kedvelik azokat, akiknek elf vér is csörgedezik az ereiben. A szakállam... ember atyám ajándéka — tette hozzá fanyar iróniával —, jól leplezi igazi örökségemet.
Kova csak hörrent egyet válaszul. Jól tudta, hogy nem ez a teljes igazság. Bár a félelf irtózott a gyilkolástól, nem az volt, aki egy szakáll mögé rejtőzik a küzdelem elől. Röpködtek a forgácsok.
— Én meg olyan vidékeken jártam, ahol senkit sem kedvelnek igazán, bárkitől származzon is a vére. — Kova megforgatta és figyelmesen megvizsgálta a fadarabot. — De most itthon vagyunk. Mindez mögöttünk van már.
— Abból ítélve, amit hallottam, nem igazán — mondta Tanis visszahúzva fejére a csuklyát, hogy ne bántsa szemét a napsugár. — A Főfürkészek Menedék városában egy Hederick nevű alakot neveztek ki főteokrata kormányzónak ide, Vigaszba, aki fanatikusok melegágyává tette városunkat az új vallásával.
Tanis és a törpe egyszerre fordult meg és tekintett le a békés völgybe. Egymás után gyulladtak ki a fények, s tették láthatóvá a selyemfák között megbúvó házakat. Az esti levegő mozdulatlan, csöndes és illatos volt a házi tűzhelyekből fölszálló kékes fafüsttől. Néha egy-egy anya kiáltása is halkan eljutott hozzájuk, amint a gyermekeit hívja vacsorázni.
— Semmi gonoszságról nem hallottam itt, Vigaszban — jegyezte meg Kova nyugodtan.
— Vallási üldöztetés... inkvizíció... — Tanis hangja vészjóslóan csengett csuklyája mélyéből. Elmélyültebb és komorabb volt, mint ahogy Kova emlékezett rá. A törpe elfintorodott. A barátja alaposan megváltozott az öt év alatt. Az elfek pedig sohasem változnak! Tanis viszont csak félelf volt, erőszakosan fogant, amikor anyja áldozatul esett egy emberharcosnak a számtalan háború valamelyike során, amelyek Krynn különféle népeit egymásnak ugrasztották az Összeomlást követő zűrzavaros években.
— Inkvizíció! De az csak a Főteokrata ellen lázadókat fenyegeti, azt beszélik — morogta Kova. — Én nem hiszek a Fürkészek isteneiben, sohasem hittem, de nem verem nagydobra a meggyőződésemet. — Maradj csöndben és ők is békén hagynak... ez az én hitvallásom. A Főfürkészek ott, Menedék városában mégis csak bölcs és bátor férfiak. Csak itt, Vigaszban bukkant föl ez a férges alma, amelytől az egész zsák megrothad. Különben, jut eszembe, megtaláltad, amit kerestél?
— Az ősi, igazi istenek nyomát? — kérdezett vissza Tanis. — Vagy az elme nyugalmát? Mind a kettőt kerestem. Melyikre gondolsz?
— Nos, azt hiszem, a kettő összetartozik — dörmögte Kova. Kezében forgatta a fadarabot, még mindig nem volt elégedett az alakjával. — Nos, egész este itt fogunk ücsörögni és szaglásszuk a vacsoratüzek füstjét? Vagy bemegyünk a városba, és magunknak is kerítünk valami harapnivalót?
— Gyerünk hát! — intett Tanis. Együtt vágtak neki a lejtős ösvénynek, Tanis hosszú léptei arra kényszerítették a törpét, hogy megkettőzze a lépéseit. Bár már jó pár éve annak, hogy együtt vándoroltak, Tanis ösztönösen lelassított, míg Kova szintén ösztönösen szaporábban kezdte szedni a lábát.
— Egyszóval, nem találtál semmit — erősködött a törpe tovább.
— Semmit! Arra már régen rájöttünk, hogy a világ valamennyi papja és szerzetese hamis isteneket szolgál. Hallottam holmi csodás gyógyításokról, de mind csak trükknek és mágiának bizonyultak. Szerencsére barátunk, Raistlin megtanított rá, mire figyeljek oda... — magyarázta Tanis.
— Raistlin! — fortyant föl Kova. — Az a tésztaképű, vézna varázsló. Ő maga is csak sarlatán! Mindig nyavalyog, sápítozik és mindenbe beleüti az orrát, amibe nem kellene. Ha az ikertestvére nem viselné gondját, valaki már régen véget vetett volna a bűbájoskodásának.
Tanis örült, hogy a szakálla eltakarja mosolyát.
— Azért úgy érzem, hogy a fiú jobb varázsló, mint amilyennek te tartod őt — mondta csöndesen. — S azt is el kell ismerned, hogy hosszú időn át, fáradságot nem kímélve próbált segíteni a hamis papok által becsapottakon... mint például én magam is. — Ezzel nehezet sóhajtott.
— Amiért biztosan nem sok köszönetben volt részed — morogta a törpe.
— Legalábbis kevésben — ismerte el Tanis. — A népek hinni akarnak valamiben, még ha lelkük mélyén meg vannak is győződve az egész hamisságáról. No és te? A te utad hogy sikerült az óhazába?
Kova komor képpel, szótlanul baktatott tovább. Végül csak, kinyögte: — Sohasem kellett volna útra kelnem — motyogta, tekintetét Tanisra emelve. Bozontos fehér szemöldöke alatt szemének alig kivehető villanása arra figyelmeztetett, hogy a beszélgetésnek ezt a fordulatát nem fogadja szívesen. A másik fölfogta a pillantás értelmét, mégis föltette kikívánkozó kérdéseit.