A társaság komor hangulatban reggelizett. Mindenki étvágytalanul erőltette magába az ételt. Raistlin is elkészítette a kis tűzön, füvekből főzött, bűzös kotyvalékát, miközben különösen csillogó szemét le nem vette Aranyhold pálcájáról.
— Milyen értékes lett most — jegyezte meg szelíden —, hogy ártatlanok vére tapad hozzá.
— Hát ér ennyit? Hogy a népem az életét áldozza érte? — kérdezte Aranyhold, kifejezéstelenül meredve a jellegtelen, barna pálcára. Az éjszaka során a lány mintha megöregedett volna. Szeme alatt szürke karikák éktelenkedtek. Senki sem válaszolt neki, mindenki megtörtén hallgatva nézett a távolba. Zúgószél váratlanul fölkelt és elindult a fák közé. Aranyhold utánanézett, aztán tenyerébe temette az arcát és némán sírva fakadt. — Önmagát vádolja — ingatta a fejét. — És én nem segítek rajta. Pedig nem az ő hibája volt!
— Ebben senki sem hibás — mormolta lassan Tanis a lány mellé lépve. Kezét a vállára tette, mint aki így akarja megnyugtatni. — Mi sem értjük az egészet. Csak megyünk tovább, hogy Xak Tsarothba érjünk, hátha ott megtudjuk majd a választ.
Aranyhold bólintott, megtörölte a szemét, mélyet sóhajtott és kifújta az orrát a Tasslehoff által elővarázsolt zsebkendőbe.
— Igazad van — mondta nagyot nyelve. — Atyám szégyenkezne miattam. Nem szabad megfeledkeznem róla, hogy... én a Főnök Lánya vagyok.
— Nem! — hangzott föl Zúgószél mély hangja a fák árnyékából, ahol eddig szótlanul álldogált. — Te vagy immár a Főnök.
Aranyhold lélegzete elakadt. Fölállt és tágra nyílt szemmel meredt Zúgószélre. — Lehet, hogy én vagyok... — csuklott el a hangja —, de nincs semmi értelme. A népünk halott.
— Láttam nyomokat — mondta Zúgószél. — Néhányan mégis elmenekültek. Biztosan a hegyekbe húzódtak vissza. Majd visszajönnek, és te leszel az uralkodójuk!
— A népünk... mégis él tehát! — Aranyhold arca fölragyogott.
— Nem sokan maradhattak. Meglehet, már senki. Attól függ, hogy a sárkányfattyak üldözőbe vették-e őket a hegyekben. — Zúgószél megvonta a vállát. — Mégis, most már te vagy az uralkodójuk — hangjába keserű íz vegyült —, és én a Főnök férje leszek!
Aranyhold összerándult, mintha megütötte volna. — Nem, Zúgószél — mondta halkan —, már mondtam... beszéltünk róla...
— Beszéltünk? — vágott közbe a férfi. — Éppen a múlt éjjel gondolkodtam rajta. Oly sok éve már, hogy elmentem. Gondolatban mindig veled voltam... mint asszonyommal. Nem tudhattam... — nyelt egyet, majd mélyet sóhajtott —, hogy Aranyholdtól mentem el, és a Főnök Lányához tértem vissza.
— Nekem talán volt más választásom? — kiáltott föl Aranyhold haraggal. — Apám beteg volt. Nekem kellett uralkodnom, különben Loreman igazzá le a törzset. Hát tudod te, mi az, a Főnök Lányának lenni? Minden étkezésnél gyanakodni, nem éppen ez a falat-e a mérgezett? Nap mint nap keservesen kotorni össze a pénzt a kincstárban a harcosok zsoldjára, hogy Loremannak ne legyen ürügye a hatalom átvételére! És mindig a Főnök Lányaként kellett viselkednem, miközben atyám csak ült magában, folyt a nyála és motyogott. — Hangját elfojtották feltörő könnyei.
Zúgószél csak hallgatta, arca rideg volt, rezzenéstelen. Egy pontra bámult, valahol Aranyhold feje fölött. — Indulnunk kellene — jelentette ki hűvösen. — Hamarosan megvirrad.
A társaság csupán néhány mérföldet tett meg az elhanyagolt régi úton, amikor az szó szerint levetette magáról őket, egyenesen egy mocsárba. Azt már észrevették, hogy a talaj egyre ingoványosabbá válik és a hegyek magas fái csenevész suhángoknak adják át a helyüket. Furcsa, göcsörtös fatörzsek jelentek meg az út mellett. Fojtó köd nyelte el a napot, még a levegő is alig volt belélegezhető. Raistlint megint elkapta a köhögés. Zsebkendőt szorított a szájára. Csak imbolyogtak ott, a régi út meglazult kövein, vigyázva, hogy bele ne essenek a mellette húzódó ingoványba.
Kova elöl ballagott Tasslehoff társaságában, amikor a törpe hirtelen nagyot ordított és eltűnt a mocsárban. Csak a feje kandikált ki belőle.
— Segítség! A törpe! — rikoltotta Tass, mire mind odarohantak.
— Húz lefelé! — csapkodta Kova kétségbeesetten a bűzös, fekete iszapot.
— Maradj nyugodtan! — mondta Zúgószél. — Éppen egy nyelőlápba pottyantál. Ne menj utána! — figyelmeztette Sturmot, aki már-már utána vetette magát. — Mindketten belefulladtok! Kerítsetek egy ágat!
Caramon megragadott egy csenevész fácskát, teleszívta magát levegővel, felnyögött és megrántotta. Hallották a gyökerek recsegését, amint a nagydarab harcos tövestől kitépi a fát. Zúgószél lehasalt a meredély szélére és lenyújtotta a husángot a törpének. Kova, akit már csaknem az orra hegyéig elborított a nyálkás iszap, utána kapott és végül megragadta. Amikor Caramon kihúzta a fát a nyelőlápból, a törpe sárcsomóként csüngött rajta.
— Tanis! — rángatta meg a surranó a félelf ruháját és előre mutatott. Egy óriáskígyó, legalább olyan vastag, mint Caramon karja, siklott a sárban pontosan oda, ahol az imént még a törpe fuldokolt.
— Ezen nem tudunk átkelni — legyintett Tanis a mocsárra. — Talán vissza kellene fordulnunk.
— Nincs rá idő — mondta halkan Raistlin és homokóraszeme megvillant.
— Másik út nincs — tette hozzá Zúgószél. Hangja különösen csengett. — Egyébként átjuthatunk... ismerek egy ösvényt.
— Hogyan? — fordult hozzá Tanis. — Mintha azt mondtad volna, hogy...
— Itt már jártam — mondta a síkföldi elfúlón. — Nem emlékszem rá, mikor, de már jártam erre. Ismerem az utat a mocsáron át. Amelyik elvezet... — megnyalta kiszáradt ajkát.
— Elvezet egy gonosz megszállta romvárosba? — kérdezte Tanis sötéten, látván, hogy a síkföldi küszködik a mondat befejezésével.
— Xak Tsarothba! — suttogta Raistlin.
— Hát persze! — morfondírozott Tanis. — így már világos! Hát hová is mennénk, hogy megfejtsük ennek a pálcának a titkát, ha nem oda, ahol kaptad?
— Méghozzá azonnal indulnunk kell! — erősködött Raistlin. — Ma éjfél előtt föltétlen oda kell érnünk!
A síkföldi vette át a vezetést. Szilárd talajra lelt a fekete iszapban, és libasorba állítva társait, letért velük az útról, egyre messzebb hatolva be a mocsárba. Vaskarom fák emelkedtek ki a vízből, gyökereik láthatóan mélyen a sár alatt kígyóztak. Ágaikról liánok csüngtek alá, keresztbe-kasul átfonva a keskeny ösvényt. A pára összesűrűsödött körülöttük. Hamarosan nem láttak egy-két lépésnyinél messzebb. Csak csigalassúsággal haladhattak előre, minden egyes lábhelyet gondosan kitapogatva. Egyetlen rossz mozdulat és máris belezuhannak a bűzös kátyúba, amelynek áporodott gőzei ott terjengtek körülöttük. A mocsár sötét vizében egyszer csak még ez az ösvény is véget ért.
— És most, merre tovább? — kérdezte Caramon gyászosan.
— Erre — mutatott előre Zúgószél. Egy fáról vastag kötelekké összesodort liánokból szőtt, kezdetleges függőhíd lógott. Úgy feszült a víztükör fölé, mint valami pókháló.
— Hát ezt meg ki csinálta? — álmélkodott Tanis.
— Nem tudom — felelte Zúgószél. — De mindenütt felbukkannak az ösvényen, ahol járhatatlanná válik az út.
— Nem megmondtam nektek, hogy Xak Tsaroth nem maradt lakatlan? — suttogta Raistlin.
— Nos, azt hiszem, nem kell lemondanunk az istenek ajándékáról — vélekedett Tanis. — Legalább úsznunk nem kell! A függőhídon való átkelés egyáltalán nem volt kellemesnek mondható. A liánokat nyálkás zuzmó borította, ami veszedelmessé tette rajtuk a járást. A szerkezet ijesztően ingott, amint hozzáértek és mozgása szabálytalanná vált, ha rá is lépett valaki. Szerencsésen átjutottak rajta, s egy rövidke szakasz után máris egy újabb híd következett. Alattuk és körülöttük pedig mindig az a fekete víz, amelyből különös szemek meredtek rájuk éhesen. Azután elérkeztek oda, ahol sem szilárd talaj, sem függő liánhíd nem volt már, csak a nyálkás pocsolya.