— Tass! — üvöltötte Sturm —, gyere ki! Mindjárt a feje is meggyullad!
— Nem tudok! Beszorultam! — hallatszott tompán odabentről.
Sturm csak bámulta a sárkányfejet, s közben lázasan azon töprengett, miként szabadíthatná ki a surranót. Kova ezalatt egyszerűen megragadta és erősen megrántotta Tass lábát.
— Auuú! Állj! — visította a szerencsétlen.
— Nem megy! — szuszogta a törpe. — Erősen beszorult!
A pokoli tűz közben már csaknem elemésztette a nyakat.
Sturm kardot rántott: — Levághatom a fejét — mondta Kovának —, de az elég kockázatos. — Fölbecsülte a surranó testének hosszúságát, megpróbálta bemérni, hol lehet a feje, remélte, hogy a kezét nem nyújtja fölfelé és pallosát a sárkány nyaka fölé emelte.
Kova becsukta a szemét.
A lovag mély levegőt vett és minden erejét összeszedve lesújtott, elválasztva a fejet a nyak maradékától. A surranó felüvöltött odabent, de Sturm nem tudhatta, hogy fájdalmában, vagy csak az ijedtségtől.
— Húzd! — ordította a törpének.
Kova megragadta és a tűztől távolabb vonszolta a fejet. Hirtelen magas, sötét alak bukkant föl mellettük a füstből. Sturm kardját ütésre emelve megpördült, de megkönnyebbülten látta, hogy Zúgószél az.
— Mit mű... — bámult a síkföldi a sárkányfejre, rémülten gondolva rá, hogy tán mindkét barátja megbolondult.
— A surranó beleszorult! — kiáltotta oda neki Sturm. — Itt nem szedhetjük szét ezt a vacakot, a sárkányfattyak gyűrűjében. El kell...
A tűz éktelen ropogása elnyomta a hangját, de ekkor Zúgószél végre megpillantotta a sárkány pofájából kikalimpáló kék nadrágos lábakat. Egyik kezével megragadta a sárkányfejet, a másikkal meg benyúlt az egyik szemnyílásán. Sturm a másik oldalon markolt bele a másik szemgödrébe, és a fejet a benne lévő surranóval együtt fölemelve futásnak eredtek a táboron át. A véletlenül útjukba kerülő néhány sárkányfattyú a rémítő jelenet láttán fejvesztve menekült.
— Gyerünk, testvér! — dörmögte Caramon biztatón, fivére vállát átkarolva. — Próbálj meg fölállni! Lassan indulnunk kell! Hogy érzed magad?
— Ahogy mindig — suttogta Raistlin keserűen. — Segíts föl! Így! Most pedig egy pillanatra hagyj magamra! — Reszketve nekidőlt egy fa törzsének, de talpon maradt.
— Jól van, testvér — morogta Caramon sértődötten és odábbhátrált. Aranyhold utálkozva nézett a varázslóra... eszébe jutott, mennyire kétségbeesett Caramon, amikor azt hitte, hogy haldoklik. Elfordult, és a sűrűsödő füstön át a többiek után nézett.
Tanis bukkant föl elsőként és vakon belerohant Caramonba. A nagydarab harcos medveöleléssel elkapta, ezzel megtörte vad lendületét és nem hagyta elesni.
— Köszönöm! — lihegte Tanis. Kezét térdére támasztva előrehajolt és megpróbálta rendbe szedni lélegzésének ritmusát. — Hol vannak a többiek?
— Hát nem együtt voltatok? — kérdezte a homlokát ráncolva Caramon.
— Szét... váltunk — kapkodta még mindig a levegőt Tanis, és keservesen felköhögött a tüdejébe hatoló füsttől.
— Su Torakh! — kiáltott föl ekkor Aranyhold elfúlón. Tanis és Caramon villámgyorsan megpördült és a füstfelhőbe burkolt tábor felé nézett, ahonnan groteszk menet toppant elébük. Villás, kék nyelvét kinyújtva egy sárkányfej meredt rájuk. Tanis pislogott, nem akart hinni szemének, amikor a háta mögött fölcsattanó hang hallatán ijedtében, kis híján nekiugrott egy fa törzsének. Torkában dobogott a szíve, fegyvere készenlétben...
Raistlin kacagott.
Tanis még soha, kisgyerek korában sem hallotta nevetni a mágust, és most remélte, hogy többé nem is kell meghallania. Sátáni, éles, gúnyos kacaj volt az. Caramon meglepetten, Aranyhold rémülten nézett a varázslóra. Végül csak elhalt Raistlin kacagása, csöndesen nevetett tovább, arányló szeme visszatükrözte a sárkányfattyak égő táborának lobogó lángjait.
A félelf megrázkódott, visszafordult és most már látta, hogy a sárkányfejet Sturm és Zúgószél cipeli. Előttük csörtetett Kova, fején a sárkányfattyaktól zsákmányolt sisakkal. Tanis elébük szaladt.
— Az ég szerelmére, mi ez?
— A surranó beleszorult — magyarázta Sturm, majd ledobták terhüket a földre és fáradtan lihegtek. — Ki... kell szabadítanunk belőle — mondta Sturm, miközben haragosan mérte végig a kacagó Raistlint. — Hát ezzel meg mi történt? Tán még mindig hat az a méreg?
— Nem, már jobban van — felelte Tanis a sárkányfejet vizsgálgatva.
— Kár! — morogta Sturm és letérdelt Tanis mellé.
— Tass, jól vagy? — kiáltotta be Tanis a kezével szétfeszített sárkányszájon.
— Attól tartok, Sturm lemetszette a kontyomat! — nyafogta a surranó.
— Szerencséd, hogy nem a fejedet! — mordult rá Kova.
— Mibe akadhatott meg? — találgatta Zúgószél, és ő is bekukucskált a szájnyíláson.
— Még nem tudom — dünnyögte Tanis és halkan elkáromkodta magát. — Semmit sem látok ebben a rohadt füstben. — Tehetetlenül sóhajtott és fölegyenesedett. — Márpedig innen mihamarabb el kell tűnnünk... a sárkányfattyak hamarosan rendezik a soraikat. Gyerünk, Caramon, lássuk, le tudod-e tépni a tetejét!?
A harcos odalépett és megállt a sárkányfej előtt, és erejét összeszedve belemarkolt a szemgödreibe... nagy lélegzetet vett, felnyögött és nekiveselkedett. Egy pillanatig nem történt semmi. Caramon arca kivörösödött az erőlködéstől, izmai megfeszültek, s egyszer csak iszonyatos recsegés-ropogás hallatszott. Faszilánkok röpködtek mindenfelé... és a sárkányfej teteje éles reccsenéssel leszakadt. Caramon, a leváló darabot még mindig keményen markolva, hátratántorodott.
Tanis benyúlt a föltáruló nyíláson és Tass kezét megragadva kirántotta a surranót a szabadba. — Rendben vagy? — kérdezte tőle. Tass ugyan alig állt a lábán, de képén fölvillant az ismerős, széles mosoly.
— Jól vagyok! — ragyogott —, csak egy kicsit megpörkölődtem. — Ekkor az arca hirtelen elkomorult: — Tanis! — kiáltotta sírós, tőle szokatlanul aggodalmas hangon —, a hajam!? — és a kontyához kapott.
— Megvan mind! — vigyorgott rá a félelf.
Tass megkönnyebbülten fölsóhajtott és nyomban fecsegni kezdett. — Tanis! Az volt a legcsodálatosabb, amikor csak úgy fölröppentem... no és Caramon döbbent képe...
— A történeteddel még várnod kell egy kicsit! — intette le Tanis határozottan. — Most mihamarabb el kell tűnnünk innen. Caramon! Útra tudtok kelni Raistlinnel?
— Igen, gyerünk...
A varázsló botladozva megindult... ezúttal szó nélkül elfogadta fivére erős karjának támogatását. Visszapillantott a széttrancsírozott sárkányfejre, vállát megrázta a zihálva rátörő, hangtalan nevetés.
15
Menekülés. A kút. A fekete szárnyú halál
A sárkányfattyak égő táborának füstje rátelepedett a sötét mocsárvidékre, a társaságot védelmezőn eltakarva a különös, gonosz teremtmények kutató tekintete elől. A füst kísértetiesen terült szét az ingoványon, elhomályosította az ezüstös holdat, elnyelte a csillagok fényét. A menekülők nem mertek fényt gyújtani, még Raistlin varázspálcájával sem, mivel körös-körül hallották a kürtök rivalgását, amint a sárkányfattyak vezetői megpróbálkoztak soraik rendezésével.
Zúgószél haladt elöl. Tanis, aki mindig büszke volt rá, milyen jól kiismeri magát bármilyen erdőben, ebben a sűrű, sötét homályban teljesen elveszítette tájékozódóképességét. Amikor néha, egy-egy pillanatra előbukkantak a csillagok a félrelibbenő füsttakaró mögül, megállapíthatta, hogy észak felé haladnak.