Még nem jutottak messzire, amikor Zúgószél a lépést elvétve térdig süppedt a bűzös latyakban. Miután Tanis és Caramon kihúzta a vízből a síkföldit, Tasslehoff óvatosan előre ment és megpróbálta abroncsbotjával kitapogatni a járható utat, de mindenfelé csak mocsarat talált.
— Nincs más választásunk, át kell gázolnunk rajta — jelentette ki Zúgószél sötéten.
Kitapogatva egy sekélyebbnek tűnő szakaszt, a menekülők letértek a szilárd talajról és belegázoltak a szennyes lébe. Eleinte még csak bokáig, de csakhamar már térdig ért, majd még mélyebbé vált az ingovány. Tanisnak a vállára kellett emelnie Tasst... a surranó vihogva kapaszkodott a nyakába. Kova makacsul visszautasított minden segítséget, még akkor is, amikor már a szakálla hegye is belelógott a vízbe. Ám egyszer csak eltűnt a szemük elől. A mögötte haladó Caramon kihalászta a törpét a mocsárból és a vállára vetette, mint valami csöpögő zsákot, de a kimerült, rémült törpétől még a megszokott morgásra sem tellett. Raistlin köhögve gázolt az ingoványban, nehezen vonszolta átázott köpönyege súlyát. A kimerültségtől és a méreg utóhatásától a varázsló végül összecsuklott. Sturm utánakapott és vonszolva húzta maga után a mocsáron át.
Már jó órája botorkáltak a jeges vízben, amikor lábuk végre szilárd talajt ért. Lerogytak a földre, és kimerültén, a hidegtől reszketve, megpróbáltak pihenni egy kicsit.
Egyszer csak megreccsentek a fák, ágaik meghajoltak a hirtelen föltámadó, éles északi szélben, amely cafatokká tépte az ingoványt borító párafelhőt. Raistlin fölnézett fektéből, majd elakadó lélegzettel, rémülten fölült.
— Viharfelhők! — nyögte köhögve, nehezen formálva a szót. — Észak felől... nincs sok időnk! Nem várhatunk! El kell érnünk Xak Tsaroth romjait, mielőtt lemegy a hold! Siessünk!
Mindenki riadtan tekintett föl. Egyre sűrűsödő sötétség tört előre északról, egymás után nyelve el a csillagokat, Tanist ugyanaz a rossz előérzet kerítette hatalmába, mint a varázslót. Gondterhelten felállt, s a többiek is szó nélkül követték a példáját, és nehézkesen botladozva elindultak az élen haladó Zúgószél nyomában. Az ingovány fekete vize azonban ismét csak útjukat állta.
— No neeem! Már megint? — nyögte Kova.
— Nem, még egyszer nem kell belemennünk... gyertek, nézzétek! — mondta Zúgószél, s kivezette őket a víz szélére. A sáros földből kiemelkedő romok között hevert egy véletlenül odaesett vagy szándékosan odavonszolt kőobeliszk, amely hidat alkotott a mocsár két széle között.
— Előremegyek! — jelentkezett Tass és lendületesen fölszökkent a hosszú kőoszlopra. — Hé, ezen itt írás van, valami rúna-jelek!
— Látnom kell! — lihegte Raistlin és odasietve kimondta a varázsszót: Shirak!, mire varázsbotjának kristálygömbje fölizzott.
— Igyekezz! — mordult rá Sturm. — Épp most emlegetted, hogy húsz mérföldes körben...
De Raistlin nem hagyta sürgetni magát: a fényt a kusza írásjelek fölé tartva elmélyült tanulmányozásba kezdett. Tanis és a többiek is fölmásztak az obeliszkre és közelebb húzódtak hozzá.
A surranó előrehajolt és vékony ujját végigfuttatta a rúnákon. — Mi ez, Raistlin? El tudod olvasni? Nagyon öregnek látszik.
— Valóban régi, még az Összeomlás előttről való — suttogta a mágus. — Azt mondja, hogy: Xak Tsaroth hatalmas városa, melynek szépségei közepette állsz itt, derék népéről és annak hőstetteiről regél. Az istenek áldása szálljon otthonunkra!
— Ó, milyen szörnyű! — rázkódott össze Aranyhold, körülpillantva a romokon és a pusztulás egyéb nyomain.
— Hát csakugyan alaposan megáldották őket az istenek — dünnyögte Raistlin cinikus vigyorral. Senki sem reagált a szavaira, hát kimondta a következő varázsigét: Dulak! és eloltotta vele a halvány fényt, amitől az éjszaka hirtelen még sötétebbé vált.
— Tovább kell mennünk — jelentette ki —, biztos, hogy egy ledőlt oszlopnál sokkal több van itt, amiből megtudhatjuk, milyen lehetett valaha ez a hely.
Az obeliszken végighaladva sűrű dzsungelbe értek. Eleinte nem láttak semmiféle utat, de Zúgószél, némi figyelmes keresgélés után, rábukkant egy, a liánok és bokrok közé vágott ösvényre. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye, majd gondterhelt arccal fölegyenesedett.
— Igen — felelte a síkföldi nehéz szívvel —, méghozzá seregnyi karmos láb nyoma vezet egyenesen északnak, vagyis a romváros felé.
— Ez a romvidék, ahol azt a pálcát kaptad? — kérdezte Tanis alig hallhatóan.
— És ahol fekete szárnyakon röpdös a halál — tette hozzá Zúgószél. Becsukta a szemét és kezét lassan végighúzta az arcán, azután nehezen, szaggatottan fölsóhajtott: — Nem tudom biztosan, nem emlékszem... és mégis félek, nem tudom, miért.
Tanis Zúgószél karjára tette a kezét. — Tudod, az elfeknek van egy régi mondása: “csak a halottak nem ismerik a félelmet”.
Zúgószél teljesen váratlanul azzal lepte meg, hogy megragadta a kezét:
— Eddig sohasem ismertem elfet — mondta. — Az én népem nem bízik meg bennük, szerintük az elfek mit sem törődnek Krynnel és az emberekkel, de most már azt hiszem, hogy az enyéim bizonyára tévedtek. Örülök, hogy megismertelek Qualinosti Tanis, és a barátomnak tekintelek.
Tanis eléggé jól ismerte a síkföldi szokásokat ahhoz, hogy tudja: e szavaival azt is kijelentette, hogy minden áldozatra kész érte... akár az élete árán is. A síkföldiek számára a barátság mindig ünnepélyes fogadalmat jelentett.
— Én is a barátomnak tekintelek, Zúgószél — válaszolta hát —, Aranyholddal együtt a barátaim vagytok.
Zúgószél Aranyhold felé fordult, aki ott állt a közelükbe a pálcára támaszkodva, csukott szemmel, arcán a kimerültség és a fájdalom kifejezésével. A síkföldi arcvonásait meglágyította az együttérzés, de vonásai rögtön ismét megkeményedtek: arca felöltötte a büszkeség rideg álarcát.
— Xak Tsaroth már nincs messze — jelentette ki hűvösen —, ezek a lábnyomok pedig elég régiek. — Ezzel megindult a dzsungelbe vezető ösvényen. Rövid idő múltán az észak felé haladó erdei csapás hirtelen macskaköves úttá változott a talpuk alatt.
— Jé, egy utca! — kiáltott föl Tasslehoff.
— Xak Tsaroth külvárosa — lihegte Raistlin.
— Legfőbb ideje — nézett körül Kova elszörnyedve. — Micsoda fölfordulás! Ha az a bizonyos legnagyobb ajándék itt van valahol, akkor alaposan elrejthették.
Tanis egyetértett a törpével... még életében nem látott ilyen lehangoló helyet. Továbbhaladva a széles, kikövezett utcán, hamarosan tágas, szintén köves udvarra jutottak. Keleti oldalán négy magas kőoszlop meredezett magában, nem tartva semmit... a hajdani épület romokban hevert körös-körül. A térség közepén körülbelül négylábnyi magas, ép, gyűrű alakú kőfal emelkedett. Közelebbről megszemlélve Caramon kijelentette, hogy kút lehetett valaha.
— Méghozzá jó mély... és milyen büdös! — tette hozzá, fölé hajolva.
A kúttól északra állt az egyetlen épület, amely látszólag épen vészelte át a katasztrófát. Mesteri kezek emelték sima fehér kövekből, magas, karcsú oszlopok támasztották alá. A holdfényben megcsillant nagy, kétszárnyú aranykapuja.
— Ez az ősi istenek temploma volt — motyogta Raistlin inkább csak magának, mint társainak, de a közelében álló Aranyhold meghallotta fojtott suttogását.