Tanis elmosolyodott Caramon nem várt éleslátásán és a harcos gondolatmenetét követve kijelentette: — Majd Sturm, gondolom.
— Még hogy Sturm! — kecmergett talpra Kova. — Egy lovag, aki sohasem szúrná hátba az ellenséget! Olyasvalaki kell ide, aki ismeri ezt a népséget...
— Igazad van, Kova — mondta Tanis bánatosan —, alighanem mégiscsak velünk kell jönnöd...
— Meghiszem azt! — dörmögte Kova, és holmiját összeszedve nekivágott a folyosónak, majd visszafordult társaihoz: — Nos, jöttök?
A többiek, bajszuk alatt somolyogva követték a törpét az Ősök Termébe. Szorosan a fal mellett haladtak, hogy elkerüljék a gidres-gödrös padló csapdáit. A mocsári törpék nyomait követve dél felé haladtak, és beléptek egy homályos folyosóra, amely csak pár száz lábnyit futott abba az irányba, aztán éles kanyarral keletnek fordult. Megint meghallották a nyikorgó hangot. Egyszer csak a fémes csikorgás elhallgatott, hátuk mögül viszont egyre erősebben hallatszott a lábdobogás.
— Mocsári törpék! — hördült föl Kova.
— Hátra! — kiáltotta Tanis. — Támadásra fel! Nem hagyhatjuk, hogy bárkit föllármázzanak!
Mindenki harcra készen markolta meg fegyverét és a falhoz lapult. Kova arcán mohó várakozással szorongatta harci baltáját. A nagy csarnokba visszatekintve megpillantották az apró, tömzsi alakok futva közeledő újabb csoportját.
A mocsári törpék vezetője hirtelen fölnézett és meglátta őket. Caramon kiugrott a nyargaló, kis figurák elé és parancsoló mozdulattal fölemelte lapátkezét. — Állj! — kiáltotta. A törpék felpillantottak rá, áradatként körülözönlötték és már el is tűntek a sarok mögött a keleti folyosón. Caramon megfordult és döbbenten bámult utánunk.
— Megállj... — dörmögte még egyszer a forma kedvéért.
Ekkor az egyik mocsári törpe kidugta a fejét a sarkon... Caramonra meredt és szájához emelte szutykos ujját. — Pszt! — sziszegte, majd tömzsi alakja ismét eltűnt. Újból fölhangzott a nyekergő, csikorgó hang.
— Mit gondoltok, mégis, mi lehet ez? — suttogta Tanis halkan.
— Ezek mind így néznek ki? — kérdezte Aranyhold tágra nyílt szemmel. — — Olyan mocskosak és rongyosak, és mindegyik tele van sebhelyekkel...
— És annyi eszük van, mint egy fakilincsnek — tette hozzá Kova.
A csapat támadásra kész fegyverekkel, óvatosan megkerülte a sarkot. Hosszú, kelet felé haladó, a dohos levegőben pislákoló és sercegő fáklyákkal megvilágított folyosó tárult föl előttük. A halvány fényben gyanúsan csillogott a falakra lecsapódó nyálkás pára. Az oldalfalakban vaksötét üregekre nyíló boltíves átjárók tátongtak.
— A kripták! — suttogta Raistlin.
Tanis hideglelősen összerezzent, amint valami a fejére csöppent a mennyezetről. A fémes csikorgás, most közelebbről és erősebben hallatszott. Aranyhold megérintette a félelf karját és előremutatott. Tanis újabb ajtónyílást látott a folyosó távoli végében, mögötte egy másik, keresztirányú folyosó haladt, zsúfolásig tömve mocsári törpékkel.
— Kíváncsi vagyok, hová sorakoznak a kis nyavalyások? — találgatta Caramon.
— Itt az ideje, hogy kiderítsük — mondta Tanis megindult a folyosón, amikor karján megérezte a mágus érintését.
— Ezt hagyd csak rám! — suttogta Raistlin.
— Jobb lesz, ha mi is veled tartunk — dörmögte Sturm —, persze csak hogy fedezzünk...
— Hát persze! — húzta el az orrát Raistlin. — Nos, jól van, de ne zavarjatok!
Tanis egyetértőén bólintott. — Kova és Zúgószél, álljatok őrt a folyosó innenső végében! — A törpe már tiltakozásra nyitotta a száját, de aztán csak zord képet vágott és visszalépett a Zúgószéllel szemközti fal mellé.
— Gyertek szorosan mögöttem — utasította a többieket Raistlin és megindult a folyosón... vörös köpenye a bokája körül csapkodott, varázspálcája minden lépésénél tompán koppant a kőpadlón. Tanis és Sturm haladt a nyomában a csöpögő falhoz simulva. A kriptákból hűvös dohszag áradt. Az egyikbe bekukkantva, Tanis a villódzó fáklyafényben egy kőszarkofág sötét körvonalait fedezte fel. Finom művű faragványai között fényét veszített arany berakás volt. Szívszorongatóan nyomasztó látvány tárult elé. Némelyik sírt láthatóan feltörték és kifosztották. Az egyik nyílásból csupasz koponya vigyorgott vissza a félelfre. Az jutott eszébe, vajon nem készülnek-e bosszúra ezek az ősrégi holtak örök nyugalmuk megzavarói ellen. Aztán réveteg állapotából visszakényszerítette magát a sivár valóságba.
A folyosó vége felé közeledve Raistlin megállt. A mocsári törpék kíváncsian méregették, mit sem törődve a mögötte haladókkal. A mágus nem szólt egy szót sem, csak benyúlt egyik bugyrába és egy marék aranypénzt húzott elő belőle. A mocsári törpék szeme fölcsillant, a legközelebb állók közül egy-kettő pár lépést is tett Raistlin felé, hogy jobban lássa a csodát. A varázsló magasra tartott egy pénzdarabot, hogy jól láthassa mindenki, azután fölhajította a levegőbe és az aranyérem... eltűnt!
Apró termetű közönsége egy emberként tátotta el a száját. Raistlin széles mozdulattal eléjük nyújtotta a tenyerét, rajta az arannyal. Az apróságok még jobban álmélkodva közelebb nyomultak hozzá.
A mocsári törpék — vagy agharok, ahogyan magukat nevezték — szerencsétlen egy népség voltak. A törpetársadalom legaljaként Krynn minden vidékén előfordultak, és olyan mocsokban és szennyben, olyan helyeken éltek, ahonnan rajtuk kívül minden élőlény, még a legigénytelenebb állatok is elmenekültek.
A többi törpékhez hasonlóan törzsekben éltek, sokszor több nemzetségük is együtt élt valami törzsfőnökféle vagy a legtekintélyesebb nemzetségfő vezetésével. Xak Tsaroth romvárosában három törzsük fordult elő: a szutykosok, a bugyborok és a mocskosok. E három törzs tagjai tolongtak e pillanatban Raistlin körül. Hím— és nőneműek vegyesen, bár nehezen volt megkülönböztethető, hogy melyik-melyik. A nőneműeknek nem volt szőrzet az állán, viszont ritkás pofaszakállal ékeskedtek. Csontos bokájukat verdeső, szakadozott szoknyaféleséget viseltek a derekukra csavarva. Máskülönben, minden tekintetben éppoly visszataszítóak voltak, mint hímnemű társaik. Nyomorult megjelenésüktől eltekintve egyébként meglepően vidám életet éltek.
Raistlin boszorkányos ügyességgel táncoltatta az érmét bütykös öklén és csontos ujjak között, aztán megint eltüntette, de csak azért, hogy az egyik álmélkodó mocsári törpe füléből húzza elő a következő pillanatban. Ez utóbbi trükk egy pillanatra megszakította a mutatványt, mivel az illető alakot megragadták a többiek, hogy a fülébe kukucskálhassanak, sőt, egyikük még szutykos ujját is beledugta, hátha további érméket is kikotorhat belőle. Csak akkor hagyott alább a kíváncsi nyüzsgés, amikor Raistlin egy másik szütyőjéből egy kis pergamentekercset húzott elő, hosszú, vékony ujjaival kisimította és lágy, éneklő hangon kantálni kezdte a ráírottakat: “Suh tangus motpar, ast akular kalipar!” A mocsári törpék teljesen elbűvölve bámultak rá.
Miután elhallgatott, a pergamenre írt póklábszerű ákombákomok fölizzottak, lángra lobbantak és zöldes füstöt hagyva maguk után elenyésztek.
— Mi volt ez az egész? — kérdezte Sturm gyanakvón.
— Megbabonáztam őket — válaszolta Raistlin. — Barátságvarázslatot alkalmaztam ellenük.
Az apró alakok elbűvölten, mozdulatlanul álltak, s amint Tanis észrevette, arckifejezésük a kíváncsi érdeklődésből a mágus iránti nyílt, elfogódott csodálatba váltott. Érthetetlen, tagolatlan nyelvükön motyogva, lelkesen tapogatták őt koszos kis mancsukkal. Sturm ijedt tekintetét látva Tanis tudta, mire gondol a lovag: Raistlin ezek szerint bármelyiküket akármikor elvarázsolhatja.