— Felséged — ismételte meg a Főpuffancs, ragyogva a megelégedettségtől. Hátba is taszította egyik testőrét: — Ne feledd!... Ezután felségnek szólíts!
— I...genisss... izé... felség! — makogta az ügyeletes mocsári törpe. Ekkor a Nagy Puffancs kegyesen intett a kezével, mire a társaság tagjai hajbókolva elindultak kifelé a teremből. Első Puffancs, a Nagy Főhólyag egy pillanatig még a trónusa mellett állt és onnan vigyorgott, legalábbis szándéka szerint kedvesen, míg a vendégei el nem tűntek. Azután megváltozott az arckifejezése, méghozzá olyan ravaszul csalafintává, hogy az őrök valami nagy kalandot remélve sereglették körül.
— Te! — mutatott az egyikre — menj a titok hely! Térképet hozd... és add bolondok a szomszéd szoba!
Az őr tisztelgett és nyomban elinalt. A másik gárdista tátott szájjal várakozva a közelükben maradt. Puffancs ekkor körülnézett, még közelebb húzta az őrt, hogy gondosan megfogalmazott parancsát a fülébe súghassa. Szüksége volt hősökre, és ha bármelyik, útjába kerülő semmirekellőből kell is azt fabrikálnia, nos hát... megteszi. Ha némelyikük oda is vész, nem nagy veszteség..., ha viszont sikerül megölniük a sárkányt, hát annál jobb! Akkor a mocsári törpék visszakaphatnák azt, ami minden drágakőnél többet ér számukra, többet jelent Krynn minden kincsénél... visszatérhetnek a szabadság édes, mámorító világába! Akkor pedig vége az itteni értelmetlen téblábolásnak!
Puffancs előrehajolt hát és belesuttogta az őr fülébe: — Te mégy Sárkányhoz... a legmelegebb üdvözlést mondd neki őfelsége, első Puffancs Főhólyag nevében... és akkor mondod azt...
20
A Főhólyag térképe. Fistandantilus Varázskönyve
Még annyira sem bízom ebben a nyavalyás hólyagban, amennyire a szagát el tudom viselni — mérgelődött Caramon.
— Igazad van — felelte Tanis csöndesen —, de vajon van-e rajta kívül más választásunk? Abba belementünk, hogy idehozzuk neki a kincseket... egyszóval mindent elveszíthet és helyébe nem nyerhet semmit, ha elárul bennünket! Ott üldögéltek tehát a váróterem padlóján, ami nem volt több a trónterem előtti mocskos előszobánál. A helyiség falait éppoly ízléstelen ábrák díszítették, mint a “díszteremét”. A társaság tagjai izgatottak voltak és feszültek, keveset szóltak, és erővel tuszkolták le a torkukon sovány vacsorájuk falatjait.
Raistlin visszautasított minden ennivalót. A többiektől félrehúzódva készítette el a köhögését csillapítani hivatott kotyvalékát, azután pedig, köpönyegét szorosan maga köré tekerve, szemét lecsukva kinyújtózott a földön. Bupu mellé telepedett és nekiállt a zsákjából előkotort gyanús harapnivalót majszolni. Caramon, aki épp fivérét nézte meg, hogy jól van-e, iszonyodva látta, amint a kis nő szájában cuppanva tűnik el valamiféle farok.
Zúgószél hallgatagon kuporgott magában. Nem vett részt a barátok által újra meg újra fölvetett tervek megvitatásában. A síkföldi komoran bámulta a padlót, és még csak a fejét sem emelte föl a karját ért könnyű érintésre. Aranyhold térdelt oda mellé sápadt arccal. Megpróbált megszólalni, de hanga cserbenhagyta, hát megköszörülte a torkát.
— Beszélnünk kell — mondta ki végre, saját nyelvükön Aranyhold.
— Ez parancs? — kérdezte a férfi keserűen.
A lány nagyot nyelt... — Igen! — válaszolta végül alig hallhatóan.
Zúgószél fölállt és odaballagott egy rikító tapétakép elé. Nem nézett Aranyholdra és nem is szólt hozzá. Arca a szokásos, hideg maszkká merevedett, amely alatt kedvese mégis érzékelte a mardosó fájdalmat, és lágyan megérintette a karját.
— Bocsáss meg! — suttogta csöndesen.
Zúgószél döbbenten fordult szembe vele. Aranyhold ott állt előtte, lehajtott fejjel, csaknem gyermekien szégyenlős arckifejezéssel. A férfi kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a saját életénél is jobban szeretett lény arany-ezüst haját. Érezte, amint Aranyhold megremeg, és szíve belesajdult a fájdalmas szerelembe. Tenyerét lassan a nyakára csúsztatva, puha, dédelgető mozdulattal mellére vonta a bájos fejecskét, majd hirtelen mozdulattal magához ölelte szerelmesét.
— Ilyen szavakat még sohasem hallottam tőled — suttogta, s közben mosolygott magában, remélve, hogy a lány nem láthatja az arcát.
— Mert még nem is mondtam ilyesmit — sóhajtotta Aranyhold, a férfi bőrvértjéhez simulva. — Ó, kedvesem, szavakkal ki nem mondhatom, menynyire sajnálom, hogy a Főnök Lányához és nem Aranyholdhoz tértél vissza!... De annyira féltem...
— Neem! — suttogta a férfi —, ha valakinek, úgy nekem kell bocsánatot kérnem! — és fölemelte a kezét, hogy letörölje a lány könnyeit. — Nem fogtam föl igazán, min mentél keresztül! Csak saját magamra és az általam átélt veszedelmekre tudtam gondolni. Ó, bárcsak hamarabb szóltál volna erről, szívem legkedvesebbike!
— Én pedig azt szerettem volna, hogy te megkérdezd! — pillantott föl rá a lány komoly arccal. — Oly hosszú ideig voltam már a Főnök Lánya, hogy végül ez lett az egyetlen dolog, amihez értek. Ez az én erőm... ez ad bátorságot, ha megrémít valami. Nem hiszem; hogy megszabadulhatok tőle!
— Nem is akarom, hogy megszabadulj tőle — mondta Zúgószél és mosolyogva félresimította a lány arcából a rakoncátlan tincseket. — Én a Főnök Lányába szerettem bele, amikor először megláttalak. Emlékszel rá? A tiszteletedre rendezett játékokon!
— Megtagadtad a főhajtást, hogy megáldhassalak — sóhajtotta Aranyhold. — Elismerted apám uralmát, de nem fogadtál el engem istennőnek. Azt mondtad, hogy egyik ember nem csinálhat istent egy másikból. — A nő szeme visszarévedt sok-sok év távolába. — Milyen magas, büszke és jóképű voltál, amint a számomra akkor nem létező ősi istenekről beszéltél!
— És te milyen dühös voltál — vágott vissza Zúgószél —, és milyen gyönyörű! A szépséged maga volt számomra a megtagadott áldás! Nem kellett semmi más. De te ki akartál rekeszteni a viadalból.
Aranyhold szomorúan elmosolyodott. — Azt gondoltad, azért haragszom, mert nyilvánosan megszégyenítettél, pedig nem is úgy volt!
— Nem? Hát akkor mi volt az, Főnök Lánya?
Aranyhold mélyen elpirult, de tiszta, kék szemét a férfira emelte. — Azért haragudtam, mert... amikor ott álltái előttem, és megtagadtad a meghajlást, már tudtam, hogy elveszítek magamból valamit, és többé sohasem lehetek önmagam, hacsak te nem akarod!
Válasz helyett a síkföldi magához szorította asszonyát és könnyed csókot lehelt a hajára.
— Zúgószél! — sóhajtotta Aranyhold megremegve —, a Főnök Lánya most is bennem van... és nem is hiszem, hogy bármikor eltávozhat belőlem. De tudnod kell, hogy Aranyhold ott van valahol alatta, és ha ez az utunk valaha békés véget ér, akkor ez az Aranyhold örökké a tiéd marad, a Főnök Lányát meg vigye messzire a szél!