Ekkor a Főhólyag ajtaja megcsikordult és a helyiségbe becsörtetett egy törpe őr. — Térkép! — mondta és Tanis kezébe nyomott egy gyűrött papírfecnit.
— Köszönöm — felelte a félelf keserűen. — És tolmácsold hálánkat a Főhólyagnak!
— Főhólyag Őfelségének! — igazította helyre a testőr, miközben szájtátva bámulta a faliképek ábráit. Azután bambán bólogatva visszahátrált a Főhólyag lakosztályába.
Tanis kiterítette a térképet. Mindenki körésereglett, még Kova is odadugta az orrát, de egyetlen pillantás után a törpe megvetően horkantott egyet és visszavonult a fekhelyére.
A félelf elkeseredetten fölkacagott: — Erre számíthattunk volna... már abban sem vagyok biztos, hogy a Nagy Puffancs emlékszik egyáltalán a kincstár hollétére!
— Hát persze, hogy nem emlékszik — ült föl Raistlin és összehúzott szemöldöke alól szúrósan rájuk meresztette különös aranyszemét. — Ezért is nem ment vissza soha a kincsekért. De azért mégiscsak van közöttünk valaki, aki tudja, hol van a sárkány tanyája! — Mindenki követte a mágus tekintetét.
Bupu nézett vissza rájuk kihívóan. — Neked igaz van... én tud — jelentette ki duzzogva: — Én tudok titok hely... én odamegy, talál szép kövek... de ti nem megmond Főhólyag!
— Megmutatod nekünk az utat? — kérdezte Tanis. Bupu odasandított Raistlinre, mire a varázsló bólintott.
— Én megmond — motyogta végül —, ti idead térkép! Mindenki a térkép tanulmányozásába merült, egyedül Raistlin somfordált vissza a fivéréhez.
— A terv változatlan? — kérdezte a mágus a harcostól.
— Igen — vonta föl a szemöldökét Caramon —, és nekem csöppet sem tetszik. Jobb lenne, ha veled tartanék!
— Szamárság! — sziszegte a mágus. — Csak az utamban lennél! — Majd valamivel kevésbé ridegen hozzátette: — Engem nem fenyeget semmi veszély, erről biztosíthatlak! — ezzel ikerfivére karjára tette a kezét és közelebb húzta őt magához: — Különben is van valami, amit meg kell tenned számomra, testvér! — mondta és körülnézett. — Valamit el kell hoznod nekem a sárkány tanyájáról!
Raistlin érintése különösen forró volt, tekintete égetett. Caramon riadtan elhúzódott tőle, merthogy valami olyasmit látott a fivére tekintetében, aminek az Ősmágia Legendás Tornyai óta nem lehetett tanúja, de Raistlin váratlan szorítása visszatartotta.
— És mi lenne az? — kérdezte Caramon vonakodva.
— A varázslatok könyve — suttogta Raistlin.
— Tehát ezért akartál eljönni Xak Tsarothba! — méltatlankodott Caramon. Tudtad, hogy az a varázskönyv itt van!
— Sok-sok éve olvastam róla... csak annyit tudtam, hogy az Összeomlás előtt Xak Tsarothban volt, de Rendemben mindenki azt föltételezte, hogy a várossal együtt megsemmisült. Amikor értesültem róla, hogy Xak Tsarothnak legalább egy része megmenekült, fölébredt bennem a remény, hogy talán a könyv is túlélte a pusztulást!
— És honnan tudod, hogy ott van a sárkány fészkében?
— Nem tudom... csupán föltételezem! A varázslathoz értők számára ez a könyv Xak Tsaroth legértékesebb kincse. Ha a sárkány megtalálta, egészen biztos használja is.
— És ugye azt akarod, hogy megszerezzem neked? — kérdezte Caramon tétován. — Mégis, hogy néz ki?
— Mint az én varázskönyvem... csak persze csontfehér pergamenre írták és éjkék bőrbe van kötve, az elején ezüst rúnákkal. Érintésre pedig halálosan hideg.
— És mit jelentenek azok a rúnák?
— Azt neked nem kell tudnod... — suttogta Raistlin.
— Kié volt ez a könyv eredetileg? — kérdezte Caramon gyanakvón.
Raistlin elhallgatott, arányló szeme a távolba révedt, mintha valami elfeledett dolgot keresne a lelke mélyén. — Sohasem hallottál róla, testvér — suttogta olyan halkan, hogy Caramonnak közelebb kellett hajolnia hozzá. — Ő volt az én Rendem egyik legnagyobbika... a neve Fistandantilus.
— Ahogy arról a varázskönyvről beszéltél... — Caramon tétovázott, félt Raistlin válaszától... nyelt egyet, és bátortalanul újrakezdte: — És ez a Fistandantilus... fekete köpönyeget viselt? — de a harcos nem állta fivérének szúrós tekintetét.
— Ne kérdezz többet! — sziszegte Raistlin. — Te is csak olyan vagy, mint a többiek. Hogyan érthetne meg engem akármelyikőtök is? — Látva testvére fájdalmas arckifejezését, fölsóhajtott: — Bízzál bennem, Caramon — mondta. — Különben nem is olyan különlegesen nagy erejű varázskönyv az... valójában annak a mágusnak egyik korai munkája. Nagyon, nagyon fiatal volt még, amikor használta... — mormolta Raistlin a távolba vesző pillantással, azután pislogott egyet és gyorsan hozzátette: — De azért mégis nagyon értékes számomra. Meg kell szerezned! Meg kell... — de a köhögés belefojtotta a szót.
— Hát persze, persze — ígérte Caramon vigasztalón. — Ne izgasd föl magad! Hát persze, hogy megkeresem!
— Jól van, nagyszerű, Caramon — suttogta Raistlin, amikor végre levegőt kapott, majd visszahúzódott a sarokba és lehunyta a szemét. — Most hagyjatok pihenni... föl kell készülnöm — mondta.
Caramon fölállt, még egy pillantást vetett fivérére és épp elfordult, amikor kis híján fölbukott a mögötte álló Bupuban, aki gyanakvó szemmel figyelte.
— Mi volt ez az egész? — kérdezte Sturm zordan, amikor visszament a többiekhez.
— Ó, semmi — makogta Caramon és elvörösödött.
— Mi történt, Caramon? — kérdezte Tanis, miközben az övébe dugta az összetekert térképet. — Valami baj van?
— Nem, nem — motyogta Caramon. — Nincs semmi baj, csak rá akartam venni Raistlint, hogy vele mehessek... de azt mondta, hogy csak az útjában lennék.
A félelf vizsla szemmel mérte végig Caramont. Tudta, hogy a nagydarab harcos igazat mond, de ugyanakkor azt is tudta, hogy nem mondja meg a teljes igazságot. Caramon az utolsó csepp vérét is föláldozná bármelyikükért, de Raistlin egyetlen szavára biztosan valamennyiüket akár cserben is hagyná.
Az óriás némán meredt Tanisra, mintha csak könyörögne, hogy ne kérdezzen többet.
— Tulajdonképpen Raistlinnek igaza van — veregette meg végül Tanis a harcos karját. — Nem is lesz veszélyben. Vele megy Bupu és biztonsággal vissza is hozza erre a rejtekhelyre. A fivéred éppen csak rendez valami tűzijátékot, hogy elcsalja a sárkányt a fészkéről. Már régen messze jár majd, mire a szörnyeteg visszaér.
— Így igaz — felelte Tanis komolyan. — Egyébként mindenki készen áll?
Némán, komoran fölkászálódtak. Raistlin odaállt eléjük, kámzsája a fején, karja összefonva köpönyege ujjában. A mágus körül valami megfoghatatlan, mégis riasztó erőtér vibrált... a lényéből áradó erő bűvköre. Tanis megköszörülte a torkát.
— Százig számolunk... annyi időd lesz — fordult a varázslóhoz. — Akkor mi is elindulunk. A térképen föltüntetett “titok hely” a kis barátnéd szerint egy innen nem messzire lévő épületben egy rejtekajtó. A város alatti alagúthoz vezet, amely a sárkány fészkétől nem messze bukkan föl, valahol ott, ahol ma már láttuk őt. Tégy egy kis kerülő utat a téren át és gyere ide vissza! Mindnyájan itt találkozunk, átadjuk a Főhólyagnak a kincseit és lepihenünk éjszakáig, s amint besötétedik, kereket oldunk.
— Értem — válaszolta Raistlin nyugodtan.
Bárcsak én is érteném! — gondolta magában Tanis keserűen. — Bárcsak azt is érteném, mi megy végbe a te fejedben, mágusom. — De nem szólt semmit.
— Most mi megy? — kérdezte izgatottan Tanistól Bupu.