— Igen, megyünk — válaszolta a félelf.
Raistlin kiosont a homályos sikátorból és fürgén nekivágott a dél felé vezető utcának. Minden kihalt volt körülötte, a mocsári törpéket mintha végleg elnyelte volna a köd, s ettől rossz érzése támadt. Megpróbált az árnyékban maradni, s csak abban reménykedett, hogy vissza tudja tartani a köhögését. A mellét szorongató fájdalmas görcs enyhült ugyan valamicskét a főzettől, amelynek receptjét még Par Saliantól kapta, egyfajta kárpótlásként a temérdek szenvedésért. De a keverék hatása csak rövid ideig tartott.
Bupu kikukucskált a mágus köpönyege mögül és fekete gombszemével végigpásztázta a nagy tértől keletre nyíló utcát. — Senki — dünnyögte és megrángatta Raistlin ruháját —, mi most megy!
Senki... gondolta a varázsló aggodalmasan. Nem értette a dolgot. Hát hová tűnt az a töméntelen mocsári törpe? Úgy érezte, hogy valami hiba történhetett, de már nem fordulhatott vissza... Tanis és a többiek már elindultak a titkos alagút bejáratához. Keserűen elvigyorodott: micsoda ostoba kalandba keveredett, gondolta. Még az is megeshet, hogy valamennyien itt pusztulnak, ebben a romvárosban!
Bupu ismét megcibálta a köpenyét, mire Raistlin megvonta a vállát, még mélyebben fejébe húzta a kámzsát és a törpelady társaságában sebesen nekivágott a ködlepte utcának.
Egy sötét ajtónyílásból két páncélba öltözött alak óvakodott elő és gyors léptekkel megindult a furcsa páros nyomában.
— Ez lesz az — suttogta halkan Tanis és a korhadt ajtót megnyitva bekémlelt. — Sötét van odabent... valamivel világítanunk kellene. — Acél éles csattanása hallatszott egy darab kovakövön, majd fény villant, amint Caramon meggyújtott egy, a Főhólyagtól kölcsönzött fáklyát. Átnyújtotta Tanisnak, azután magának és Zúgószélnek is meggyújtott egyet. A félelf belépett az épületbe és azonnal bokáig érő vízben találta magát. A fáklyát magasabbra emelve látta, hogy a romos helyiség falán vastag sugárban csurog le a víz, a padló közepe táján örvénylik egyet, majd eltávozik a sarkoknál keletkezett réseken. Tanis középre caplatott és közelebbről megvilágította a vizet.
— Itt van, már látom — mondta és miközben a többiek is beléptek, a padlóba épített csapóajtóra mutatott, melynek közepén alig észrevehető, rozsdás vaskarika fityegett.
— Caramon! — kiáltott segítségért Tanis.
— Piha! — fortyant föl Kova —, ha egy mocsári törpe képes kinyitni, akkor rajtam sem foghat ki... állj csak félre onnét! — A törpe mindenkit ellökdösött az útjából, belenyúlt az örvénylő vízbe és megragadta a karikát. Egy pillanatig némán figyelték, amint a képe kivörösödik. Abbahagyta az erőlködést, fölegyenesedett, azután ismét nekigyürkőzött, de az ajtó még csak meg sem nyikordult, szilárdan zárva maradt.
Tanis a törpe vállára tette a kezét. — Bupu azt mondja, hogy csak a száraz évszakban szokott lemenni... ne feledd, hogy most a fél Újtengert is föl akarod emelni az ajtóval együtt.
— No jó — lihegett Kova levegő után kapkodva —, de miért csak most mondod? Próbáljon hát szerencsét a nagy Bikánk!
Caramon odalépett, belekotort a vízbe és megfeszítette izmait. Válla megfeszült, nyakán kidudorodtak az erek. Cuppanó hang hallatszott, majd a nyomás olyan hirtelen engedett, hogy a nagydarab harcos kis híján fenékre ült. A víz lezúdult a nyílásba, amint az ajtó táblája fölemelkedett. Tanis közelebb tartotta a fáklyát, hogy jobban szemügyre vegye: a padozatban négyszer négy lábnyi, szögletes nyílás tátongott és keskeny vaslétra ereszkedett le az aknába.
— Hol tartunk a számolással? — kérdezte a félelf izgatottan.
— Négyszázháromnál — válaszolta Sturm mély hangján. — Négyszáznégynél...
A társaság a hideg levegőtől borzongva állta körül a nyílást... nem hallatszott egyéb, csak az alázúduló víz csobogása.
— Négyszázötvenegy — jegyezte meg végre a lovag nyugodtan.
Tanis megvakarta a szakállát, Caramon meg kettőt köhintett, mintha távol lévő fivérére akarta volna emlékeztetni társait. Kova addig izgett-mozgott, míg harci szekercéjét beleejtette a vízbe, Tass szórakozottan rágcsálta hajtincse végét, Aranyhold sápadtan, de elszánt arckifejezéssel húzódott Zúgószél közelébe, kezében szorongatva a jellegtelen, barna pálcát. A férfi átölelte a vállát... nyomasztóan telepedett rájuk a várakozás csöndje.
— Ötszáz — mondta ki végre Sturm.
— Itt az idő — kiáltotta Tasslehoff és átszökkent a létrára. Őt Tanis követte a fáklyával, megvilágítva a nyomában haladó Aranyhold útját. A többiek szótlanul léptek be utánuk a város alatti csatornahálózat aknanyílásába. Vagy húszlábnyit ereszkedtek le függőlegesen, amikor az akna elérte az észak-déli irányba futó, ötlábnyi átmérőjű csatornát.
— Nézd meg, milyen mély a víz! — figyelmeztette Tanis a surranót, amikor az le akart ugrani a létráról. Tass az utolsó létráfokba fél kézzel megkapaszkodva belemerítette abroncsbotját az alatta örvénylő, sötét vízbe. A pálca jó félig elmerült.
— Két láb — közölte Tass vidáman. Nagy csobbanással leszökkent és nyomban csípőig süllyedt a vízbe. Kérdőn nézett fel Tanisra.
— Arra — mutatott a félelf déli irányba.
Botját a magasba emelve, Tasslehoff hagyta, hogy magával sodorja az ár.
— Hol van az az elágazás? — visszhangzóit a lovag dörgő hangja. Tanis maga is szerette volna tudni. — Lehet, hogy idelent nem hallunk meg semmit — mondta, reménykedve, hogy talán így is lesz.
— Raistlin mindenképpen ideér, ne nyugtalankodjatok — biztatta önmagát is komoran a harcos.
— Tanis! — kiáltott fel Tasslehoff. — Valami van idelent... éreztem a lábammal a mozgását!
— Csak menj tovább — dörmögte Tanis —, és reménykedj benne, hogy nem éhes...
Szótlanul igyekeztek tovább, miközben a falakon táncoló fáklyafény különös fantáziaképet vetített elébük. Tanis többször is úgy érezte, hogy valami felé kap, pedig csak Caramon sisakjának vagy Tass abroncsbotjának árnyéka volt az.
A folyosó vagy kétszáz lábnyi hosszan egyenesen dél felé haladt, azután keletnek fordult. Megálltak, és ekkor a keleti folyosó végében, fölülről beszűrődő halvány fényoszlopot pillantottak meg.
Bupu szerint ott volt a sárkány tanyája.
— Oltsátok el a fáklyákat — sziszegte Tanis, és a sajátját belenyomta a vízbe. A nyálkás falon tapogatózva haladt az alagútban a surranó nyomában, elftekintetével szinte belekapaszkodva Tass testének meleg, piros körvonalába. Háta mögött Kova folytonos sirámait hallotta, hogy a víz milyen rosszat tesz a reumájának.
— Pszt! — intette csendre a törpét, ahogy közelebb kerültek a fényhez. Zörgő páncéljuk ellenére igyekeztek a lehető legnagyobb csöndben haladni, és hamarosan ott találták magukat egy vasrácshoz vezető meredek létra előtt.
— Általában nem szokták bezárni a csatornarácsokat — súgta Tass a félelf fülébe —, de ha mégis, akkor biztosan ki tudom nyitni.
Tanis bólintott és tapintatból nem tette hozzá, hogy arra még Bupu is képes. A zárak felnyitásának művészetére a surranó legalább olyan büszke volt, mint a lovag a kackiás bajuszára. Térdig vízben állva lesték, amint Tass ügyesen fölkúszik a létrán.
— Még mindig nem hallok semmit odakintről — morgott Sturm.
— Csönd! — intette le Caramon nyersen.
A rácsnak mégiscsak volt valami zárja, de olyan egyszerű, hogy Tasslehoff pillanatok alatt elbánt vele, aztán nagy óvatosan fölemelte a rácsot és kikandikált mogulé. Ekkor hirtelen sötétség borította el, olyan sűrű homály, hogy szinte tapintható volt... úgy zuhant rá, mint valami ólomsúly. Sietve visszacsúsztatta a rácsot a helyére, anélkül, hogy zajt csapott volna vele, aztán visszaereszkedett a létrán és beleütközött Tanisba.