— Tass? — ragadta meg a félelf-, te vagy az? Nem látok semmit! Mi történt?
— Nem tudom, csak egyszerre minden elsötétült.
— Hogy érted azt, hogy nem látsz semmit — suttogta Sturm —, mi történt az elflátásoddal?
— Odalett — morogta Tanis bánatosan —, éppen úgy, ahogy a Komor Erdőben... meg ott a kútnál...
Szótlanul, némán toporogtak a csatornában. Csak saját lélegzésüket és a falakról csöpögő víz neszét hallották. Tehát odafönt van a sárkány... és rájuk vár.
21
Az áldozat. A kétszer elpusztult város
A sötétségnél is feketébb kétségbeesés tört Tanisra. Mi lesz a tervemmel, gondolta magában, ez lett volna az egyetlen mód, hogy innen élve kijussunk. Olyan jól kifundáltam... működnie kellett volna! Hol ronthattuk el? Raistlin... csak nem árul el bennünket!? Nem! Tanis ökölbe szorította a kezét. — Nem, hogy a fene essen bele! A varázsló magának való volt, sokszor ellenszenvesen és érthetetlenül viselkedett, az igaz, de a társaihoz hűséges volt, ezért Tanis tűzbe tette volna a kezét. De hol marad ilyen soká? Lehet, hogy már nem is él? Nem mintha ez számítana... hiszen hamarosan úgyis mindnyájan meghalnak.
— Tanis! — a félelf erős marok szorítását érezte a karján és fölismerte Sturm mély hangját. — Tudom, mire gondolsz... nincs esélyünk. Mindjárt kifutunk az időből... de ez az egyetlen lehetőségünk a Korongok megszerzésére... másikat nem kapunk!
— Én is kinézek — mondta Tanis, fölmászott a surranó mellett és kipillantott a rácson. Mindent elborított a mágikus sötétség. A félelf tenyerébe hajtotta a fejét és megpróbált gondolkodni. Sturmnak igaza van: fogytán az idejük, de mégis, hogyan bízhatna meg a lovag ítéletében? Sturm mindenképpen meg akar verekedni a sárkánnyal! Lassan visszamászott a létrán. — Menjünk! — szólította a többieket... most már minden vágya az volt, hogy végezzenek ezzel az egésszel és utána hazamehessenek. Haza, Vigaszba. — Nem, Tass! — kapott a surranó után és leráncigálta a létráról. — A harcosok mennek elöclass="underline" Sturm és Caramon... a többiek csak utánuk.
A lovag azonban máris fürgén elhúzott mellette, kardja a csípőjét verdeste.
— Mindig mi vagyunk az utolsók — nyafogott Tasslehoff, maga előtt terelve a törpét. Kova lassan, recsegő térddel kapaszkodott a létrára. — Igyekezz már! — sürgette Tass —, remélem, nem történik semmi, mielőtt odaérünk! Még soha életemben nem beszéltem sárkánnyal.
— Fogadni mernék, hogy a sárkány sem társalgóit még surranókkal — morogta Kova. — Tisztában vagy vele egyáltalán, te tyúkeszű, hogy könnyen el is pusztulhatunk? Tanis tudja, kiéreztem a hangjából.
Tass a létrába kapaszkodva megállt egy pillanatra, mialatt Sturm lassan megtaszította a rácsot. — Tudod jól, Kova — mondta Tasslehoff komolyan —, hogy az én népem nem fél a haláltól, valahogy úgy vagyunk vele, mint egy nagy, végső kalanddal. De azért úgy érzem, rossz lenne megválni ettől az élettől. Hiányoznának a holmijaim — tapogatta végig erszényeit —, meg a térképeim, meg te és Tanis... hacsak — derült föl a képe — nem ugyanoda kerülünk mindnyájan a halálunk után.
Kova megköszörülte a torkát és tompa hangon dünnyögte: — Ha azt hiszed, hogy a túlvilági létemet egy rakás surranóval osztom majd meg, akkor bolondabb vagy, mint Raistlin! No gyere már!
Sturm óvatosan fölemelte és félrecsúsztatta a rácsot, amely csikordult a kövezeten, mire a lovag keservesen összeszorította a fogát. Könnyedén kiszökkent a résen, aztán nyomban visszafordult, hogy segítsen Caramonnak, aki nehézkesén préselte át páncélos, állig fölfegyverzett, tagbaszakadt testét a szűk csatornanyíláson.
— Istar szent nevére, kicsit csöndesebben — pisszegte le a barátját.
— Igyekszem — nyögte Caramon, miután végre kikecmergett a felszínre. A lovag ekkor Aranyholdnak nyújtotta a kezét. Utoljára ért föl Tass, örvendezve magában, hogy a távollétében senki sem művelt semmi izgalmasat.
— Kellene valami fény! — jegyezte meg Sturm.
— Fény? — szálalt meg egy hideg, sötét hang, amely olyan volt, akár egy téli éjszaka. — Jó, legyen hát világosság! Abban a pillanatban a sötétség eloszlott. A társaság egy több száz lábnyira föléjük magasodó, hatalmas kupolateremben találta magát. A mennyezeten lévő repedésen hideg, szürke fény szűrődött be és megvilágította a kerek helyiség közepén álló hatalmas oltárt. Az oltár körül a padlón temérdek ékszer, pénzdarab és a halott város egyéb kincse hevert. A drágakövek nem csillogtak, az arany nem fénylett. A halvány fény nem világított meg egyebet, csupán az emelvény tetején hatalmas ragadozóként terpeszkedő fekete sárkányt.
— Árulást sejtetek? — kérdezte a szörnyeteg fesztelenül.
— A varázsló elárult bennünket! Hol van? Csak nem téged szolgál? — kiáltotta Sturm dühösen, és kardját kirántva előrelépett.
— Vissza, Solamnia ostoba lovagja! Vissza, vagy a mágusotok többé nem használja a varázserejét! — A sárkány lehajtotta hosszú nyakát és vörösen izzó szemével végigpillantott rajtuk, azután lassan, szinte kecsesen fölemelte egyik karmos lábát, amely alatt az oltáron ott hevert Raistlin.
— Testvér! — üvöltött fel Caramon, és meglódult az emelvény felé.
— Állj, tébolyult! — sziszegte a sárkány és egyik hegyes karmát a mágus hasához érintette. Raistlin iszonyú erőfeszítéssel elfordította a fejét, hogy különös aranyszemével a fivérére nézhessen. Elhaló mozdulatára Caramon megtorpant. Tanis ekkor észrevette, hogy valami megmozdul az oltár alatt: Bupu volt az, nyakig elmerülve a kincsek között és még nyikkanni sem mert. A varázsló pálcája ott hevert mellette.
— Még egy lépés és a karmommal cafatokra tépem az oltáron ezt a hitvány emberi lényt.
Caramon arca mélyen elvörösödött és eltorzult. — Engedd el! — bömbölte. — Velem vívj meg!
— Nem vívok én meg egyikőtökkel sem — felelte a sárkány, lustán meglebegtetve a szárnyát. Raistlin keserves képet vágott, amint a sárkány karma lassan belemart a húsába. Fémszínű bőrén verejték csillogott, és a varázsló mélyen, szaggatottan fölsóhajtott. — Meg se moccanj, varázsló! — förmedt rá a sárkány. — Egy fél varázsige és a barátaid hulláit koncul vetem a mocsári törpéknek!
Raistlin kimerülten hunyta le szemét. De Tanis észrevette, hogy a keze többször egymás után ökölbe szorul és tisztában volt vele, hogy a mágus egy végső, nagy varázslatra készül. Ez lesz az utolsó, mert amire elkészül vele, a sárkány biztosan megöli. De így talán Zúgószélnek lesz némi esélye arra, hogy a Korongokat megszerezze és hogy Aranyholddal együtt élve elmeneküljön. Tanis lassan közelebb húzódott a síkföldiekhez.
— Amint már megmondtam — folytatta a sárkány lágyan —, egyikőtöket sem választottam ki arra, hogy megverekedjek vele, de azt végképp nem értem, hogy kerülhettétek el a kútnál a pusztulást! Tehát eljöttetek hozzám... most adjátok szépen vissza az ellopott holmit. Igen, Que-shu úrnője, látom nálad van a kék kristálypálca... hozd ide nekem!
Tanis egyetlen szót súgott a lány fülébe: — Maradj! — ám márványhideg arcára nézve kételkedett benne, hogy a lány meghallotta volna őt vagy akár a sárkányt. Úgy látszott, valami egészen más szavakra, más hangokra figyel.