— És te mit adsz nekünk a csodálatos varázspálcáért cserébe? — kérdezte, nyugalmat erőltetve magára, bár a szája kiszáradt és a nyelve szinte megbénult.
— Semmit! Semmit a világon! Tolvajokkal én nem csereberélek. Viszont... — ekkor hátravetette a fejét, vörös szeme résnyire szűkült, s szinte játékosan belemártotta egyik karmát Raistlin testébe, amitől a mágus megvonaglott, de hang nélkül tűrte a fájdalmat. A sárkány visszahúzta a karmát és elég magasra tartotta ahhoz, hogy láthassák a róla lecsöppenő vért. — Viszont nem lehetetlen, hogy Verminaard Nagyúr, a Sárkány Nagymester kedvezően értékeli majd a tényt, hogy visszaszolgáltattátok a pálcát. Talán még kegyelmet is gyakorol majd fölöttetek... ő ugyanis egyházi személyiség is, s mint ilyen, különös az értékrendje. Egy dolgot azonban tudnod kell, Que-shu úrnője, mégpedig azt, hogy Verminaard Nagyúrnak nincs szüksége a barátaidra. Add ide azt a pálcát és ők megmenekülnek, ám ha kényszerítesz, hogy erővel vegyem el, valamennyien meghalnak. Legelsőként ez a varázsló itt.
Aranyholdat szemmel láthatóan ereje elhagyta, legyőzötten magába roskadt. Sturm közelebb hajolt hozzá, mintha meg akarná vigasztalni.
— Megtaláltam a Korongokat — suttogta reszelős hangon és megszorította a félelemtől remegő lány karját. — Készen állsz-e, úrnőm? — kérdezte lágyan.
Aranyhold lehajtotta a fejét. Halálsápadt volt, de már megnyugodott és összeszedte magát. Finom szálú, ezüst-arany haj tincsei kiszabadultak és arcának kifejezését jótékonyan elrejtették a sárkány szeme elől. Bár legyőzöttnek látszott, mégis rámosolygott a lovagra. Mosolyában egyszerre tükröződött a békesség és a bánat, akár a márvány istennőében. Nem szólt semmit, de Sturmnak elég volt ennyi is válaszul, belenyugvóan meghajtotta a fejét.
— Legyen az én bátorságom a tiédhez hasonló, kedves hölgy — én nem hagylak cserben.
— Isten veled, lovag! Mondd meg Zúgószélnek — de a hangja itt elcsuklott és a szemét könnyek árasztották el. Szavait nem folytatta mert attól tartott, hogy túlzottan elgyengül, s így inkább a sárkányhoz fordult. Ekkor, mintha csak Mishakal meghallgatta volna imáját, valami ezt súgta neki. “Használd a pálcát bátran!” Aranyholdat különös belső erő töltötte el és fölemelte a kék kristálypálcát.
— Nem adjuk meg magunkat! — kiáltotta visszhangzón a hatalmas csarnokban. Oly sebesen mozdult, hogy még mielőtt a meglepődött sárkány bármit is tehetett volna, a Főnök Lánya a pálcát utolsó erőfeszítésével meglendítette, és lesújtott vele a szörnyeteg Raistlint fogva tartó karmos mancsára.
Amint a pálca testéhez ért, mély, zengő hangot hallatott és megrepedt... a törésből ragyogó, kék fénysugár szökkent elő, egyre erősödött, továbbgyűrűzött és körülölelte a sárkányt.
Khisanth dühében felordított: szörnyű, halálos sebet szenvedett. Csapkodott a farkával, kapkodta a fejét, úgy próbálta elkerülni az égető, kék lángot. Egyetlen vágya az volt, hogy megölje azokat, akik ilyen fájdalmat okoztak neki, de az erős kék fény kíméletlenül pusztította őt... ahogyan Aranyholdat is.
A Főnök Lánya nem hajította el a pálcát, amikor az megrepedt. Tovább tartotta törött darabját, nézve a növekvő fényt, amelyet próbált egészen közel tartani a sárkányhoz. Amikor a kék láng az ő kezét is elérte, heves, égető fájdalmat érzett. Megtántorodott és térdre hullott, de továbbra sem eresztette el a pálcát. Hallotta föntről a sárkány bömbölését, de a varázsbot zengő hangja hamarosan minden mást elnyomott. Fájdalma olyan iszonyatossá növekedett, hogy úgy érezte, nem bírja tovább... rettenetes kimerültség tört rá. Aludni fogok, gondolta magában, most elalszom, s amikor majd fölébredek, ott leszek végre, ahová tartozom...
Sturm is jól látta, amint a kék láng lassan fölemészti a sárkányt, azután irányt változtat és megindul a pálcán végig, Aranyhold felé. Hallotta a zengő hang mindent, még a sárkány halálordítását is elnyomó zúgását. A lovag kissé közelebb lépett a lányhoz, gondolva, hogy talán kitépheti kezéből a törött pálcát és kiszabadíthatja őt a halálos, kék tűzből... de közvetlenül a közelébe érve megértette, hogy nem mentheti meg.
A fénytől félvakon, a hangtól süketen, Sturm rájött, hogy minden erejére és bátorságára szüksége lesz fogadalma teljesítéséhez: Mishakal Korongjainak megszerzéséhez. Elfordult hát a lánytól, akinek arcát eltorzította a fájdalom, teste vonaglott a tűzben. A lovag fogait összeszorította, és odavánszorgott a felhalmozott kincsekhez, ahol azokat a Korongokat a szélükön lévő lyuknál fogva egyetlen karikára felfűzött több száz vékony platinalemezkét látta. Lehajolt és fölkapta őket, s elcsodálkozott, milyen könnyűek. Ekkor rémületében csaknem megállt a szívverése, amint a halomból előnyúlt egy véres kéz és megragadta a csuklóját.
— Segíts!
Talán nem is magát a hangot hallotta meg, hanem a kérésre érzett rá valahogy. Nagy nehezen kivonszolta Raistlint a kincsek közül. A varázsló piros köpönyegén átütött a vér, de nem lehetett nagyon súlyos a sebe, minthogy meg tudott állni a lábán. De vajon tud-e járni? Sturmnak magának is segítségre volt szüksége... Tekintetével a többieket kereste, de a vakító ragyogástól nem látott senkit. Váratlanul Caramon bukkant föl mellette, páncélja csak úgy csillogott a kék fényben.
Raistlin nyomban utánakapott: — Segíts megtalálnom a Varázslatok könyvét! — sziszegte.
— Ki törődik most azzal — ordította Caramon és megragadta fivérét —, kiviszlek innen!
Raistlint úgy elöntötte a harag és a tehetetlenség érzése, hogy meg sem tudott szólalni. Térdre rogyott és vadul turkálni kezdett a kincsek között. Caramon megpróbálta odébb vonszolni, de törékeny karjával a mágus föltartóztatta őt.
A zengő hang közben még mindig hasogatta a dobhártyájukat. Hirtelen valami a padlóra zuhant a lovag lába előtt: a csarnok mennyezete omladozott! Az iszonyú erejű zengéstől az egész épület remegett, széttöredeztek az oszlopok, és megrepedtek a falak.
Ekkor elhalt a zengés... és vele együtt kimúlt a sárkány. Khisanth semmivé vált, nem maradt belőle egyéb, csupán egy kupacnyi füstölgő hamu.
Sturm megkönnyebbülten nyögött fel, de öröme nem tarthatott soká. Alig enyészett el a zengő hang, azonnal meghallotta az omladozó kupola ropogását, a mennyezet recsegését, a padlóra zuhanó, hatalmas kőtömbök csattanását és dörrenéseit. Ekkor a porfelhőből Tanis alakja bontakozott ki előtte. A homlokán ütött sebből csörgött a vér. A lovag megragadta és az oltárhoz rántotta barátját, amint ismét a közelükben csattant a földre egy újabb kődarab.
— Az egész város végképp romba dől! — kiáltotta Sturm. — Hogy jutunk ki innen?
Tanis megrázta a fejét: — Nem tudok más utat, csak azt, amelyiken jöttünk, a csatornán át — ordította és félreugrott, amikor a kupola egy darabja az üres oltárra zuhant.
— Az halálos csapda! Kell lennie másik útnak is!
— Megtaláljuk! — jelentette ki a félelf határozottan, és belebámult a mindent elborító porfelhőbe. — Hol vannak a többiek? — kérdezte abban a pillanatban, amikor meglátta Raistlint és Caramont... rémülten és utálkozva nézte, ahogy a varázsló a kincsek között turkál, miközben egy apró alak kétségbeesetten ráncigálja a köpönyegét. — Bupu!
— kiáltotta és felé szökkent, óvatlanul csaknem eltiporva a törpeladyt, aki rémült sikkantással rejtőzött Raistlin mögé.
— Ki kell jutnunk innen! — kiáltotta Tanis, megragadva a vézna mágus ruháját és talpra rángatta őt. — Hagyd abba a keresgélést és tudd meg a kis barátnődtől a kivezető utat, különben, istenuccse, az én kezeim között végzed! Raistlin vékony ajka torz vigyorba rándult, amint Tanis az oltárnak penderítette. Bupu fölsikoltott: — Ti jön! Mi megy! Én tudom az út!