Az altörzsmester álmodozását távoli acélcsattogás és rekedt ordítozás zavarta meg. Az üvöltözés egyre fokozódott. Hamarosan minden fogoly ébren volt már és szemét meresztgette kifelé a rácsokon, hátha megláthat valamit. Varangyh aggódva pillantott a foglyokra és azt kívánta, bárcsak több katonája lenne kéznél. A goblinok, látván a foglyok nyugtalanságát, talpra szökkentek és felajzott nyilaikat a ketrecekre irányították.
— Mi ez a lárma? — morogta Varangyh hangosan. — Hát ezek az idióták már egyetlen foglyot sem képesek idehozni felfordulás nélkül?
Hirtelen szörnyű üvöltés nyomott el minden más zajt. Egy fájdalomtól őrjöngő férfi ordítása volt az, amelyben mégis a harag volt a legerősebb.
Gilthanas sápadt arccal fölemelkedett.
— Ismerem ezt a hangot — jelentette ki. — Vasverő Therosé... pontosan ettől tartottam. A mészárlás kezdetétől segített az elfek menekítésében. Ez a Verminaard Nagyúr megesküdött, hogy elpusztít minden elfet... — Gilthanas figyelte, hogy reagál szavaira Tanis — vagy te talán nem is tudtál erről?
— Nem — felelte a félelf döbbenten. — Nem tudtam. Honnan is sejthettem volna?
Gilthanas elhallgatott és hosszan nézett Tanisra. — Bocsáss meg! — mondta végül. — Alighanem rosszul ítéltelek meg. Azt hittem, talán épp ezért növesztettél szakállt.
— Soha! — szökkent talpra Tanis. — Hogy merészelsz azzal vádolni...
— Tanis! — figyelmeztette Sturm.
A félelf ekkor megfordult és látta, hogy a goblinok egyenesen az ő szívére irányítják nyilaikat. Kezét fölemelte és visszahátrált a helyére, éppen akkor, amikor egy szakasznyi hobgoblin elővonszolt egy keménykötésű férfit.
— Tudomásomra jutott, hogy Therost elárulták — mormolta Gilthanas. — Visszajöttem hát, hogy figyelmeztessem őt. Ha ő nincs, sohasem menekülhettem volna meg Vigaszból élve. Tegnap este kellett volna találkoznunk a fogadóban. Mivel nem jött el, megijedtem.
Varangyh altörzsmester föltárta a társaság ketrecének ajtaját — és ordítva sürgette a hobgoblinokat, hogy gyorsabban hozzák a foglyukat. A goblinok a többi foglyot tartották sakkban, míg a hobgoblinok belökték Therost a ketrecbe.
Varangyh altörzsmester sietve rájuk csapta az ajtót. — Ez megvolna! — üvöltötte. — Fogjátok be a barmokat! Indulunk! Goblinok csoportjai megtermett jávorszarvasokat tereltek a tisztásra és nekiláttak, hogy a ketrecszekerek elé fogják őket. Ordítozásuk és kapkodásuk Tanist nem érdekelte... rémült figyelmét csak a kovács kötötte le.
Vasverő Theros ájultan hevert a ketrec aljára vetett szalmán. Erős jobb keze helyén szánalmas csonk meredezett. A karját közvetlen a válla alatt csapták le, láthatóan valami tompa eszközzel. A borzalmas sebből patakzott a vér és tócsákba gyűlt a ketrec padlóján.
— Legyen ez jó lecke mindazok számára, akik az elfeket segítik! — kiáltotta belesve a rácson az altörzsmester, és piros malacszeme elővillant vaskos zsírpárnái közül. — Többé ez már nem kovácsol semmit, hacsak új karja nem nő! Majd én... affene! — egy nagyra nőtt jávorszarvas ment neki és ledöntötte a lábáról.
Miután nagy nehezen föltápászkodott, Varangyh nekiesett a szarvast vezető alaknak. — Sestun! Te félkegyelmű! — ordította, és egyetlen csapással a földre terítette a nála jóval kisebb teremtményt.
Tasslehoff kíváncsian mustrálta a szerencsétlent, gondolván, hogy valami kis növésű goblin lehet. De hamar, rájött, hogy csak egy goblinpáncélt öltött mocsári törpe. A kis figura nagy nehezen fölállt, hátratolta túlméretezett sisakját és gyilkos pillantással kísérte a karaván eleje felé csörtető altörzsmestert, azután sárkupacokat kezdett hajigálni utána. Ettől láthatóan megnyugodott a lelke, mivel hamarosan fölhagyott vele és visszafordult, hogy helyére terelje a lomhán mozgó jávorszarvast.
— Hűséges barátom — suttogta Gilthanas és kezébe vette a kovács nagy, fekete bal kezét. — Lám, hűségedért az életeddel fizettél.
Theros bágyadtan ránézett, de szemmel láthatóan nem hallotta az elf szavait. Gilthanas megpróbálta elszorítani a szörnyű sebet, de a vér csak tovább ömlött a szalmára. A kovács életereje fogytán volt.
— Nem — szólalt meg ekkor Aranyhold a szenvedő mellé térdelve. — Nem kell föltétlenül meghalnia. Én gyógyító vagyok.
— Hölgyem — vetette oda Gilthanas ingerülten — Krynn egyetlen pontján sincs olyan gyógyító, aki segíthetne ezen az emberen. Máris több vért veszített, mint amennyi összesen van egy törpének! A pulzusa olyan gyönge, hogy alig érzem. A legkegyesebb dolog, ha hagyjuk békében meghalni, mindenféle barbár hókuszpókusz nélkül.
De Aranyhold nem törődött vele. Tenyerét Theros homlokára tette és behunyta a szemét.
— Mishakal — kezdett imába —, te, a gyógyítás szeretett istennője, áldd meg ezt az embert! Ha még sorsa nem teljesedett be, gyógyítsd meg őt, hogy éljen és szolgálhassa az igazság ügyét!
Gilthanas tovább tiltakozott és már nyúlt, hogy félrehúzza Aranyholdat. Hirtelen megdermedt és eltátotta a száját a csodálkozástól. A kovács sebének vérzése elállt és ámuló szeme láttára kezdett összeforrni fölötte a hús. A sebesült fakóbarna bőrébe visszaköltözött a melegség, légzése megnyugodott és könnyebbé vált, majd elnyomta őt a jótékony, egészséges álom. A közeli ketrecekből áthallatszott a többi fogoly ámuló mormogása és sóhajtozása. Tanis ijedten pillantott körül, nem vett-e észre valamit valamelyik goblin vagy sárkányfattyú, de mindnyájukat teljesen lekötötte a rakoncátlan szarvasok befogása a ketrecek elé. Gilthanas visszahúzódott a ketrec sarkába és onnan nézte Aranyholdat elgondolkodva.
— Tasslehoff, kotorj össze egy kevés szalmát! — utasította Tanis a surranót. — Caramon és Sturm, segítsetek odacipelni őt a sarokba!
— Tessék! — nyújtotta Zúgószél a köpönyegét. — Takarjátok be ezzel.
Aranyhold, miután megbizonyosodott róla, hogy Theros kényelmesen fekszik, visszatért a helyére, Zúgószél mellé. Arca olyan nyugodt és békés volt, mintha a ketrecen kívüli hüllőlények lennének az igazi foglyok, nem pedig ők. Már délre járt, amikor a karaván végre szedelőzködni kezdett. Pár goblin némi ennivalófélét lökött a ketrecbe: húscafatokat meg kenyérmaradékot, de a rothadó, bűzös húsból senki sem tudott enni egy falatot sem, hát kihajigálták a ketrecből. A kenyeret viszont mohón felfalták, mivel az előző este óta egyikük sem evett semmit. Varangyh hamarosan mindent rendben talált, előre ügetett hát bozontos póniján és kiadta a parancsot az indulásra. Nyomában Sestun, a mocsári törpe poroszkált. Amikor megpillantotta a ketrec mellett a sárban és mocsokban heverő húscafatot, megtorpant, fölkapta és mohón a szájába gyömöszölte.
Egy-egy ketrecszekér elé négy jávorszarvast fogtak be. Elöl, durván összeeszkábált padfélén két-két hobgoblin ült: egyikük a gyeplőt tartotta, másikuk kardot és ostort markolt.