Varangyh a menet élére állt, mögé vagy ötven páncélos, jól fölfegyverzett sárkányfattyú sorakozott fel. Egy másik, legalább dupla annyi hobgoblinból álló csapat a ketrecek mögött várta az indulást.
A sok kavarodás és szitkozódás után a karaván végre nekilódult. Vigasz néhány megmaradt lakója szomorúan nézett utána. Ha ismertek is valakit a foglyok között, nem szóltak hozzá, nem intettek búcsút neki. A ketreceken belül és kívül állók arca azoké volt, akik már nem érzékelték többé a fájdalmat. Tikához hasonlóan ők is megfogadták, hogy többé nem sírnak.
A karaván dél felé indult el Vigaszból a Kapu-hágóhoz vezető régi országúton. A hobgoblinok és sárkányfattyak háborogtak, hogy a tűző napon kell menetelniük, de nyomban fölvidultak és gyorsabban is szedték a lábukat, amint beértek a hágó magas szirtfalai közé. Bár a foglyok igencsak fáztak a kanyonban, mégis kissé megkönnyebbültek: nem kellett már látniuk hazájuk feldúlt földjét.
Estére járt már az idő, amikor kijutottak a kanyargó szakadékból és elérték Kapu városát. A foglyok a rácsokhoz szorított arccal igyekeztek elcsípni valamit a nyüzsgő kereskedőváros képéből. Ám most csupán két alacsony, megfeketedett és összeégett kőfalat láthattak ott, ahol valaha a város lehetett. Életnek semmi jelét nem tapasztalták. A rabok kétségbeesve hanyatlottak vissza a padlóra.
Kiérve ismét a nyílt térségre, a sárkányfattyak kijelentették, hogy szívesebben menetelnek éjszaka, amikor nem érik őket a nap sugarai. Ezért aztán a karaván csak néhány kurta pihenőt tarthatott hajnalig. Az alvás teljesen lehetetlen volt a mocskos, minden kátyúban nagyot döccenő ketrecekben. Akik nagy nehezen legyűrték a sárkányfattyaktól kapott szánalmas ételt, hamarosan kihánytak mindent. Emellett csak naponta kétszer-háromszor kaptak egy-egy kis csészényi vizet.
Aranyhold ott maradt a sebesült kovács mellett. Bár Vasverő Therost többé nem fenyegette a közvetlen halál, azért még nagyon rossz állapotban volt. Hamarosan magas láz gyötörte, és lidérces álmában Vigasz ostromáról habogott összefüggéstelenül. Olyan sárkányfattyakat emlegetett, akiknek teste haláluk után valamilyen savvá változott és szétmarta áldozataikat, meg olyanokról, akiknek csontjai elmúlásuk pillanatában fölrobbantak, és széles körben elpusztítottak mindenkit. Tanis, miután végighallgatta a kovács borzalmas lázálmait, végül maga is rosszul lett. Most először döbbent rá igazán a helyzet iszonyatos voltára. Hogyan reménykedhetnének benne, hogy megküzdenek a halálos leheletű sárkányokkal, akik a valaha élt legnagyobb mágusokat nem számítva, maguk a leghatalmasabb varázslók? Hogyan győzhetnék le a sárkányfattyak nagy számú seregeit, ha még a tetemeik is ölni képesek?
Az összes vagyonunk, gondolta keserűen Tanis, Mishakal néhány Korongja, és annak is mi hasznát vehetjük? Alaposan megvizsgálta a Korongokat Xak Tsarothból Vigaszba vezető útjuk közben, de alig valamit tudott kisilabizálni a ráírtakból. Aranyhold ugyan megértette a gyógyítás művészetére vonatkozó szavakat, de azon kívül édeskeveset.
— A nép vezére majd mindent megért — jelentette ki megingathatatlan hittel. — S az én feladatom most, hogy őt megtaláljam!
Tanis szeretett volna osztoznia hitében, de ahogy keresztülhaladtak a fölperzselt tájakon, egyre kevésbé bízott benne, hogy bármilyen vezér sikerrel vehetné föl a harcot ennek a Verminaard Nagyúrnak a seregeivel. E kételyek azonban csak kis részét képezték a félelf egyéb gondjainak. Az orvosságától megfosztott Raistlint addig gyötörte a köhögés, amíg csaknem olyan rossz állapotba került, mint Theros, s így Aranyholdnak már két súlyos ápoltja volt. Szerencsére Tika segített a síkföldi lánynak a mágus gondozásában. Tika, akinek apja szintén amolyan varázslóféle volt, minden mágiához értő iránt mélységes csodálatot érzett.
Valójában Tika apja volt az, aki egykoron Raistlint is elindította mágusi pályáján. Raistlin apja egyszer elvitte az ikerfiúkat és mostohalányát, Kitiarát a nyárvégi ünnepségekre, ahol a gyerekek megnézhették a Csodálatos Waylan mesés trükkjeit. A nyolcéves Caramon hamarosan megunta a dolgot és szívesen csatlakozott mostohahúgához, hogy megnézzék a lányt érdeklő műsort, a kardvívást. Raistlin, aki már akkor sovány és törékeny volt, nem sok örömét lelte az ilyen kemény játékokban, s az egész napot Waylan, az illuzionista műsorának bámulásával töltötte el. Miután este hazatértek, Raistlin az egész családot elkápráztatta azzal, hogy hibátlanul elismételt minden trükköt. Másnap az apja elvitte a fiút az egyik legnagyobbnak ismert mágushoz és beadta hozzá inasnak.
Tika mindig is csodálta Raistlint, és elbűvölve hallgatta a kalandos történeteket az Ősmágia Legendás Tornyaihoz tett rejtélyes utazásáról. Most egyrészt tiszteletből, másrészt a magánál gyengébbek iránti ösztönös segíteni akarásból fakadó igyekezettel fogott hozzá a mágus ápolásához. No meg azért is (ismerte el kizárólag maga előtt), mert szorgoskodását hálás és biztató mosollyal jutalmazta Raistlin jóképű ikertestvére.
Tanis azt sem tudta, mi okoz neki nagyobb fejfájást: a mágus egyre romló állapota, vagy az idősebb, tapasztalt harcos és a fiatal... s Tanis meggyőződése szerint a róla terjengő pletykák ellenére tapasztalatlan és sebezhető pincérlány között kibontakozó románc.
Volt ezen kívül egyéb gondja is: Sturm, akit porig alázott, hogy foglyul ejtették és most valami vágómarhaként hurcolják keresztül az egész országon, olyan mély apátiába zuhant, amelyből Tanis szerint talán többé sohasem kecmereg ki. Sturm egész nap csak ült és bámult kifelé a rácson, vagy... ami még rosszabb, mély, érzéketlen álomba zuhant, amiből sehogy sem tudták fölébreszteni.
Végül a saját lelke háborgásával is meg kellett birkóznia, amelynek okozója a ketrec sarkában kuporgó elf volt maga. Valahányszor Gilthanasra tévedt a pillantása, Qualinosti otthonának keserű emlékei bukkantak elő. Ahogy közeledtek elfhazája felé, megrohanták a rég elfeledettnek hitt emlékek, amelyek éppoly dermesztőek voltak a számára, mint az élő holtak érintése a Komor Erdőben.
Gilthanas gyermekkori barátja... mit barátja, majdnem testvére volt! Egy háztartásban nőttek fel és közel azonos korúak lévén, mindig együtt játszottak, birkóztak és nevetgéltek. Amikor Gilthanas kishúga eléggé fölcseperedett, a legénykék megengedték neki, hogy csatlakozzék hozzájuk. A hármas egyik legkedveltebb szórakozása az volt, amikor bátyjukat, az erős és komoly ifjú Porthiost bosszanthatták, aki, már nagyon korán átérezte népének minden gondját-baját. Gilthanas, Laurana és Porthios a Qualinosti elfek uralkodójának, a Napszónoknak a gyermekei voltak, és Porthios tudta, hogy apja halála után ő lép majd a helyébe.
Az elfek országában sokan furcsállották, hogy a Napszónok saját házába fogadja elhunyt fivére özvegyének zabigyermekét, akinek emberi harcos apja egyszerűen megerőszakolta az anyját, s ő ebből a nászból született. Az asszony, félvér fiának megszületése után alig pár hónappal meghalt bánatában. De a rendíthetetlen felelősségtudattal megáldott Napszónok gondolkodás nélkül magához vette a gyermeket. Csak hosszú évek múltán bánta meg tettét, amikor egyre növekvő aggodalommal szemlélte szeretett lánya és a félelf között kibontakozó szerelmet.
A helyzet Tanist magát is alaposan zavarba ejtette. Félig ember lévén, a fiú olyan hamar érett férfivá, amit a lassabban fejlődő elf hajadon sehogy sem volt képes követni. Tanis megértette, milyen keserűséget jelenthetne az ő egyesülésük az általa annyira szeretett családnak. Ekkoriban tört rá az a belső bizonytalanság is, amely végigkísérte egész életén: az állandó küzdelem elf és emberi volta között. Nyolcvanéves (emberi léptékkel húszéves) kora körül Tanis eltávozott Qualinostból. A Napszónok csöppet sem bánkódott az ifjú döntésén.