— Nap fölkelés... reggel hamar... akkor látom — hadarta a mocsári törpe kíváncsian.
Még sötét volt, de a keleti ég alján már keskeny világos csík jelezte, hogy hamarosan fölvirrad keserves utazásuk negyedik napja.
Tass hirtelen valami madárfüttyöt hallott az erdőből. Nyomban több hasonló válaszolt rá. Milyen különös madárdal, gondolta magában. Ilyesmit még sohasem hallott, igaz nem is járt ilyen messze délen. Csak számos térképének egyike alapján sejtette, hol lehetnek éppen. Már átkeltek a Fehértajték folyó egyetlen hídján és tovább igyekeztek dél felé, Pax-Tharkas városába, amely a surranó térképén a nevezetes Tarsörét vasbányák helyeként szerepelt. A terep emelkedni kezdett és nyugat felől sűrű rezgőnyárerdők tűntek föl. A sárkányfattyak és hobgoblinok az erdő felé tekingettek és megszaporázták lépteiket. Ennek az erdőnek a mélyén volt Qualinosti, az ősi elf fészek. Ismét füttyentett egy madár, most már sokkal közelebbről. Tasslehoff haja az égnek meredt, amint ugyanaz a füttyszó közvetlenül a háta mögött is fölhangzott. Hátranézve meglátta, hogy Gilthanas fölállt és két ujját szájába kapva éles füttyszót hallat.
— Tanis — sikkantotta a surranó, de a félelf már ébren volt... és persze a többiek is.
Fizban is fölébredt, nagyot ásított és körülnézett — Ó, jól van — sóhajtotta —, itt vannak az elfek.
— Miféle elfek... hol? — ült föl Tanis hirtelen.
Váratlanul suhogó hang hallatszott, mint egy felröppenő szalonka szárnycsattogása. Az előttük haladó társzekér felől sikoltás, majd recsegés-ropogás hallatszott, amit a kocsisát vesztett tákolmány a következő kátyúba zöttyent és fölborult. Saját ketrecük hajtója erőteljesen megrántotta a gyeplőt, hogy megállítsa a jávorszarvasokat, mielőtt belerohannának a felfordult társzekérbe. A ketrec is veszedelmesen megbillent, ledöntve lábukról utasait. A kocsis újból megindította a szarvasokat, hogy kikerülje az útjukat álló roncsot.
A hajtó ekkor rémülten felüvöltött és a nyakához kapott, ahonnan tollas nyílvessző meredezett, élesen kirajzolódva a halványan fénylő hajnali égbolt kárpitja előtt. A hajtó teste lefordult az ülésről. Fegyveres társa fölpattant, kirántotta a kardját, de nyomban maga is előrebukott, mellében egy nyílvesszővel. A jávorszarvasok, amint megérezték, hogy a gyeplő ellazul, lelassították lépteiket, míg végre a ketrec egy döccenéssel megállt. Üvöltések és sikolyok visszhangoztak a karaván egész hosszában, a nyílvesszők sziszegésének kíséretében.
A foglyok hasra vetették magukat a ketrecben, hogy elkerüljék a nyílzáport.
— Mi ez? Mi történik odakint? — kérdezte Tanis Gilthanastól. De az elf, ügyet sem vetve rá, az erdő sötétjébe meresztette a szemét. — Porthios! — kiáltotta.
— Mi ez a lárma, Tanis? — szólalt meg négy nap óta először Sturm és fölült.
— Porthios Gilthanas bátyja... azt hiszem, megpróbál kiszabadítani. — Ekkor egy nyíl csapódott a ketrec oldalába, arasznyira süvítve el a lovag mellett.
— Szép kis szabadulás, ha a hulláinkat szedik majd ki innen a végén! — hanyatlott vissza a padlóra Sturm. — Én meg azt hittem, hogy az elfek igazi mesterlövészek.
— Hasalj le! — kiáltott rá Gilthanas. — A nyilakkal csak a menekülésünket fedezik. Ez amolyan mentőportya... az én népem nem képes szemtől szembe megtámadni egy nagyobb sereget. Készüljünk föl rá, hogy az erdőbe rohanjunk.
— De hogy jutunk ki ebből a ketrecből? — csattant föl Sturm.
— Nem tehetünk meg mindent helyettetek — felelte Gilthanas hidegen.
— Vannak itt varázslók...
— Semmit sem tehetek az eszközeim nélkül — sziszegte Raistlin egy deszkapad alól. — Hasalj le, öreg — szólt rá Fizbanra, aki a fejét föltartva kíváncsian tekingetett körül.
— Talán én segíthetek — mormogta a vén mágus fölcsillanó szemmel —, hadd gondolkozzam csak...
— Abyss összes mélységére, mi a fene történik itt? — hangzott a sötétből Varangyh altörzsmester bősz üvöltése. Hamarosan maga is megjelent, sebesen ügetve bozontos póniján. — Miért álltunk meg?
— Megtámadtak! — visította Sestun és előbújt a ketrec alól, ahol menedéket keresett.
— Támadás? Blyxtshok! Mozduljon már ez a vacak! — bömbölte Varangyh. Ebben a pillanatban nyílvessző csapódott a nyergébe. Kitáguló, vörös disznószeme rémülten meredt az erdő sötétjébe. — Megtámadtak! Az elfek! Ki akarják szabadítani a foglyokat!
— Kocsis és őr eleste! — nyüszítette Sestun a ketrec oldalához lapulva, amint egy nyílvessző közvetlenül mellette suhant el. — Én mit csinálja?
Varangyh feje fölött is elsüvített egy nyíl. Elhajolva előle meg kellett kapaszkodnia a pónija nyakában, hogy le ne pottyanjon. — Küldök másik kocsist — mordult sietve. — Te itt maradsz! Az életed árán is vigyázz a foglyokra! Te leszel a felelős, ha megszöknek!
Ezzel az altörzsmester pónija véknyába vágta sarkantyúját, mire a félelemtől megvadult állat előreszökkent. — Őrség! Hobgoblinok! Ide hozzám! — üvöltötte Varangyh a sereghajtók felé vágtatva. Távolról is jól hallották ordítozását: — Elfek százai! Be vagyunk kerítve! Irány észak! Ezt jelentenem kell Verminaard Nagyúrnak. — Az egyik sárkányfattyú kapitányt meglátva lefékezte póniját. — Ti vigyázzatok a foglyokra! — majd üvöltözve továbbvágtatott és jó száz hobgoblin martalócával a nyomában elszelelt a csatatérről. Egy-két pillanat és teljesen nyomuk veszett.
— Nos, a hobgoblinok ezzel el vannak intézve — mormolta Sturm és arcvonásait megszelídítette a mosoly. — Most már nincs más gondunk, mint ez a félszáz sárkányfattyú. Mellesleg nemigen hiszem, hagy valóban százával volnának odakint az elfek!
Gilthanas megrázta a fejét: — Úgy húszan lehetnek talán.
A padlón hasaló Tika óvatosan fölemelte a fejét és dél felé pillantott. Vagy mérföldnyire tőlük látta, amint a sárkányfattyak az út mindkét oldalán fedezéket keresnek a rájuk támadó elf íjászok elől. Megérintette Tanis karját és odamutatott.
— Ki kell jutnunk ebből a kalitkából! — jelentette ki Tanis. — A sárkányfattyak aligha vesződnek Pax-Tharkasba szállításunkkal most, hogy Varangyh kereket oldott. Inkább halomra öldösnek bennünket itt, a rácsok között. Caramon, mit tudsz tenni?
— Megpróbálom — dörmögte a harcos. Fölállt és hatalmas markába fogta a rács két rúdját. Szemét becsukva mély levegőt vett és megpróbálta azt szétfeszíteni. Arca kivörösödött, karján kidagadtak az izmok, öklén a bütykök kifehéredtek. De minden hiába! Caramon kimerültén lihegve elnyúlt a padlón.
— Sestun! — rikkantott ekkor Tasslehoff. — A baltád! Üsd le a lakatot!
A mocsári törpe tágra meresztette a szemét, a foglyokra bámult, aztán az út felé fordult, amerre a főnöke elporzott. Arca eltorzult a határozatlanság kínjától.
— Sestun! — próbálkozott újra Tasslehoff, amikor megint elsüvített mellette egy nyílvessző. A mögöttük elvonuló sárkányfattyak lövöldöztek a ketrecekre. Tass a padlóra vetette magát. — Sestun — erősködött tovább —, szabadíts ki bennünket és velünk jöhetsz!
A szilárd elhatározás megkeményítette a kis alak vonásait. A társaság tagjai a körmüket lerágták az izgalomtól, míg Sestun hátranyúlt a válla fölött a háta kellős közepéhez erősített fegyverért. Tapogató keze végre megtalálta a nyelét és előrántotta a szekercét, amelynek feje megvillant a szürkés hajnali fényben.