— Gilthanas — vágott közbe Tanis és köznyelven folytatta: — Barátaimnak és nekem rettenetes élményekben volt már részünk. Olyan utakon jártunk, ahol szó szerint a holtak jártak. Nem hinném, hogy most elájulnánk egy kis éhezéstől — és Caramonra nézett —, legalábbis a legtöbben nem.
Tanis szavainak hallatán a harcos fölsóhajtott és szorosabbra húzza az övét.
— Köszönöm — mondta Gilthanas feszesen. — Örülök neki, hogy megértesz. Most pedig kérlek, kövessetek, amilyen gyorsan csak tudtok.
Sietve összeszedték a cókmókjukat és fölébresztették Fizbant. Az öreg még föl sem állt, máris orra esett egy fagyökérben. — Ostoba, nagy mélák! — kiáltotta és végigvágott rajta a botjával. — Na tessék... ugye láttátok? El akart gáncsolni! — mondta Raistlin felé fordulva.
A mágus visszadugta zsákjába kincset érő könyvét. Igen, öreg — mosolygott Raistlin és fölsegítette a vénembert, Az öreg varázsló fiatal társa vállára támaszkodott és az elöl haladók nyomába szegődtek. Tanis töprengve szemlélte őket. A vén mágus nyilvánvalóan szenilis volt már. Mégis... jutott eszébe... hogy megrettent Raistlin, amikor fölébredvén megpillantotta, amint fölébe hajol. Mit láthatott az ifjú mágus? Mit tudhat erről a vénemberről? Tanis elhatározta, hogy egyszer majd megkérdi. Most azonban más, sokkal nyomasztóbb gondok gyötörték. Kilépett, hogy utolérje az elfet.
— Mondd, Gilthanas — szólította meg, őt elf nyelven, nehezen formálva a rég nem használt szavakat —, mi történik itt? Jogom van megtudni.
— Valóban? — kérdezte Gilthanas érdesen, mandulavágású szemének sarkából pillantva Tanisra. — Tehát még mindig törődsz vele, mi történik az elfekkel? Hiszen a nyelvünket is alig beszéled.
— Hát hogyne törődnék! — fortyant föl Tanis mérgesen. — Hiszen az én népem is vagytok!
— Akkor meg miért fitogtatod az emberi örökségedet? — intett Gilthanas Tanis szakálla felé. — Azt hittem, hogy valóban szégyelled... — elhallgatott, beharapta az ajkát, arca elvörösödött.
Tanis szomorúan bólintott: — Igen, valóan szégyelltem... azért is mentem el. Hanem a szégyenemnek... ugyan ki volt az okozója?
— Bocsáss meg, Tanthalas — mormolta Gilthanas fejét csóválva. — Kegyetlenség volt, amit mondtam és, szavamra, nem is úgy értettem. Csak éppen arról... ó, ha értenéd igazán, micsoda veszedelemmel nézünk farkasszemet!
— Beszélj hát — kiáltotta Tanis —, meg akarom érteni!
— Elhagyjuk Qualinostit — közölte Gilthanas.
Tanis megállt és rábámult az elfre: — Elhagyjátok Qualinostit? — ismételte meg a megdöbbenéstől visszaváltva köznyelvre. A mögöttük jövők meghallották és értetlen pillantásokat váltottak egymással. Az öreg varázsló elsötétülő arccal cibálta hosszú szakállát.
— Ezt nem mondhatod komolyan — mormolta Tanis halkan. — Elhagyni Qualinostit! De miért? Nem állhatnak ilyen rosszul a dolgok...
— Még rosszabbul állnak — mondta Gilthanas szomorúan. — Nézz csak körül, Tanthalas, Qualinost végnapjait látod! Megérkeztek a város első utcájához. Első tekintetre Tanis mindent olyannak látott, amilyen ötven esztendővel ezelőtt volt, amikor utoljára járt itt. Sem a csillogó murvával borított utcák, sem az azokat övező nyárfasorok nem változtak semmit. A tiszta utcák szinte ragyogtak a sziporkázó napfényben. A jegenyék lehet, hogy nőttek valamennyit, de az is lehet, hogy nem. Leveleik meg-megvillantak a délelőtti napsugarakban, ezüstös arany ágaik hajladoztak és szinte daloltak. Az utcákat övező házak sem változtak semmit. Kvarckő díszeik csillogtak-villogtak, apró színes szivárványokat hintettek mindenfelé, ahová csak néztek. Minden olyan volt, ahogyan az elfek szerették: szép, rendes és változatlan.
De nem, nem így van igazán, vette észre Tanis. A fák éneke most szomorú volt és panaszos, nem az a békés, boldog dallam, mélyre emlékezett. Qualinost megváltozott és ez a változás magában a változás tényében rejlett. Megpróbálta fölfogni, megérteni a jelenséget, még ha bele is sajdult a szíve a veszteség érzetébe. A változás nem is az épületekben vagy a fákban mutatkozott, sem a lombokon áttűző napsugarakban. A változás valahogy a levegőben volt. Feszültséggel volt terhes, mint nagy viharok előtt. S ahogy végigsétált Qualinost utcáin, Tanis olyan dolgokat látott, amilyeneket ebben a hazájában még soha. Kapkodást, sietséget... bizonytalanságot. Rémületet látott, reményvesztettséget és kétségbeesést.
Ha egy nő összefutott valamely ismerősével, összeölelkeztek, szipogtak egy sort és máris rohantak tovább, ki-ki a maga útján. Gyerekek ücsörögtek magányosan, semmit sem értve az egészből, csupán azt hogy a játéknak most nincs itt az ideje. Férfiak gyülekeztek kisebb csoportokba, kezük kardjuk markolatán, szemük vigyázón a családjukon. Imitt-amott tüzek égtek, ahol az elfek megsemmisítették azokat a kedvelt tárgyaikat, amelyeket nem vihettek magukkal. Inkább, mint hogy a közelgő sötét erők martalékává váljanak.
Tanisnak mély fájdalmat okozott Vigasz pusztulása, de annak látványa, ami most Qualinostban történik, felkavarta a lelkét. Eddig nem is érezte át teljesen, mindez mennyit jelent neki. Valahol a szíve mélyén eddig úgy tudta, hogy Qualinosti akkor is örökre itt marad, ha ő maga soha többé nem tér vissza. De nem... még ezt is el kell veszítenie! Qualinostire pusztulás vár!
Ekkor a félelf valami furcsa hangra lett figyelmes, és amikor megfordult, látta, hogy a vén mágus csöndesen sírdogál.
— És mik a terveitek? Hová mentek innen? Mindenki megmenekülhet? — ostromolta Tanis kérdéseivel Gilthanast.
— Megkapod a választ ezekre a kérdésekre, sőt többre is, hamar... túlságosan is hamar — mormolta Gilthanas.
A Nap Tornya magasan kiemelkedett Qualinost valamennyi épülete közül. Az arányló felszínén táncoló napsugár azt a képzetet keltette, mintha az egész torony örvénylőn forogna. Tanis és barátai némán, az ősi építmény szépsége és nagyszerűsége iránt érzett áhítattal léptek be a toronyba. Csak Raistlin nézett körül minden megilletődöttség nélkül. Az ő szemében itt nem a szépség, hanem a pusztulás nyomai voltak láthatók.
Gilthanas egy kisebb benyílóhoz vezette a vendégeket. — Ez a szoba közvetlenül a központi terem mellett van — magyarázta. — Atyám e pillanatban éppen a családfőkkel tanácskozik a kivonulás megszervezéséről. Bátyám már elindult hozzá, hogy értesítse őt a megérkezésetekről. Ha végeznek a megbeszéléssel, mi kerülünk sorra. — Intésére több elf jelent meg néhány korsó és egy pár tál hideg vízzel. — Parancsoljatok, frissüljetek fel, amennyire időtök engedi.
Először ittak, azután lemosták arcukról és kezüktől az út porát. Sturm lekanyarította a köpenyét és Tasslehoff egyik zsebkendőjével amennyire tudta, kifényesítette a páncélját. Aranyhold kifésülte ragyogó haját és klepetusát szorosabbra kötötte a nyaka körül. Tanissal ugyanis úgy döntöttek, hogy a nyakék, amelyet visel, maradjon rejtve mindaddig, amíg el nem érkezik leleplezésének ideje. Bizonyára lennének olyanok, akik felismernék. Fizban kétes sikerrel igyekezett kisimítani viharvert süvegét. Caramon valami ennivaló reményében nézett körül. Gilthanas a csoporttól távolabb állt sápadt, megviselt arccal.
Néhány pillanat múlva Porthios jelent meg a boltíves ajtónyílásban. — Atyám szólít benneteket — jelentette komoran. A társaság bevonult a Napszónok csarnokába. Ember már több száz éve nem járt ebben a teremben. Surranó pedig sohasem. A törpék közül azok látták utoljára, akik sok száz évvel ezelőtt részt vettek a fölépítésében.