– Nyugodjon meg, nem felejtem el. Ismerem a szükségleteit és jogos vágyát, hogy békében uralkodjon a birodalmon, melyben született, idősebb korára azonban majd ön is megérti, hogy a politika nem ilyen egyszerű. Ezért mondtam az imént, hogy mielőtt rárontunk a hitetlenekre, alaposan fel kell készülnünk, hogy senki ne szenvedjen kárt távollétünk miatt… azt azonban tudnia kelclass="underline" mielőtt teljesítem fogadalmam, felkeresem a szentatyát és a császárt. Most menjünk imádkozni! Úgy látom, magának is szüksége van rá.
Ezzel a király lesietett a felhajtó lépcsőjén, és nagy léptekkel megindult a régi Szent Miklós-kápolna felé, melyet hamarosan Pierre de Montreuil csodálatos ereklyekápolnája vált fel. A hideg ellenére a király mókusprém béléses köpenye könnyedén lebegett léptei ritmusára. Az udvarban a katonák, tisztviselők és látogatók megálltak, hogy köszöntsék Lajost, aki intéssel és mosollyal felelt nekik. Renaud tőle telhetően követte, kissé zavarodottan, de tudatában annak, micsoda kegy, hogy Lajos meghívta, imádkozzanak együtt.
Hirtelen egy férfi lépett hozzájuk, meghajolt, de nem tért ki a király elől. Sőt, határozottan elállta az utat. Hatalmas termetével nem volt nehéz dolga. Fekete hajú, napbarnított ember volt, szemében érthetetlen izgalom ragyogott. Bikanyaka tölgyfaágnyi végtagok felett ült.
– Meg fog halni – szólította meg a királyt, s dörgő hangjára felrebbentek az istállók tetején ülő galambok. – Az isteni asszony meg fog halni szégyenében és haragjában, és te, Lajos, te ölöd meg…
A király egy mozdulattal megállította az őröket, akik futottak hozzá. Félelmetes volt a férfi, de Lajoson nem látszott ijedtség jele.
– Ki vagy? – kérdezte. – És ki az a nő, akinek halála a lelkiismeretemet terhelné?
– Hogy ki vagyok, az nem számít. Ami pedig őt illeti, senki sem méltó a neve kiejtésére. Még én sem, aki oly sok éve szeretem őt. Szenved megsebzett büszkeségében, asszonyi méltóságában, és azért jöttem, hogy megmondjam neked: add vissza a büszkeségét és a becsületét! Menj el hozzá, amíg még nem késő! Kísérj el hozzá, hogy letérdelj előtte és megkövesd, ahogyan ő tette előtted…
Beszéd közben egyre izgatottabb lett, és izzó tekintete nyugtalanságot keltett a gárdakapitányban. Közbe akart avatkozni:
– Felség… – kezdte.
A király egy mozdulattal elhallgattatta:
– Hagyja! Soha nem tagadtam meg a figyelmem senkitől, aki úgy gondolta, panasza van rám! Te pedig, aki nem vagy hajlandó megmondani a neved, honnan gondolod, hogy tudom, kinek okoztam ennyi bajt, ha nem árulsz el többet? Még egyszer kérdezem, ki az a nő?
Mivel az ismeretlen makacsul hallgatott, megkérte, legalább azt árulja el, hol van, hova kell elmennie hozzá. A férfi ekkor folytatta:
– A Loire partján, a királyi apátságban, ahová visszavonult, ő, aki királynő volt szépségében és koronájában egyaránt, ő, aki nem engedi többé, hogy a közelébe menjen nyomorult férje, aki elárulta, sem szerencsétlen gyermekei, akiket tőle szült!
Gyere velem Fontevrault-ba, és alázkodj meg előtte, ahogyan ő volt kénytelen előtted!
Lajos összerezzent, és hátrált egy lépést, szemöldöke szigorúan összeszaladt.
Megértette, kiről van szó:
– Arról beszélsz, aki Anglia királynéja volt, III. Henrik, a sógorom anyja, aki megfeledkezett a rangjáról és az isteni törvényekről, és megpróbált megmérgezni?
Isabelle d'Angouléme-ről, usignan grófnéról beszélsz…
– Nem, nem Lusignan! Ő csak egy tévedés! Azért vonult vissza a kolostorba, ahol a Plantagenetek nyugszanak, hogy örökre megszabaduljon tőle! Az apátságba, mely visszaadja a koronáját, és a helyet, ahol hamarosan talán mellettük pihenhet. Gyere el,j mondom! Megesküdtem az oltárra, hogy mielőtt örökre lehunyná szemét e világ szomorú fényeire, térden állva, sírva és bocsánatért esedezve fog látni téged! Gyere!
Még nem késő! Gyűjtsd egybe a lovagjaidat, és szép kísérettel siess hozzá, hogy még, nagyobb legyen a megbecsülés!
Ahogy beszélt, a király tekintetében a szánalmat fokozatosan harag váltotta fel.
– Őrült vagy! – szólalt meg gyengéden. – Ha nem az lennél, tudnád, hogy lehetetlent kérsz! Ha haldoklik…
– Nem haldoklik, de beteg, és a látogatásod lenne a legjobb orvosság. Gyere velem!
– Ő küldött?
– A szeméből olvastam ki, mert én vagyok az utolsó reménye.
– Nem. Az utolsó reménye a mindenható Isten! Egyedül ő irthatja ki a gyűlöletet a bezárt szívből, és tőle kell kérni, hogy visszaadja a lelke békéjét. Imádkozni fogok érte…
– Az imáiddal nincs mit kezdenie! Még egyszer kérdezem, eljössz?
– Nem.
Renaud, aki éberen figyelte a férfit, észrevette a kést. Ösztönös lendülettel a királyra ugrott, olyan erővel, hogy a földre lökte. A gyilkos penge a mellkasába hatolt.
Egy kiáltással a földre rogyott, s szeme lecsukódott…
VII. fejezet
A király „orvosa”
A fájdalom! Az adta Renaud tudtára, hogy nem halt meg. Még így is beletelt egy kis időbe, míg elhitte… Meggyőződéses katolikusként egy percig sem kételkedett abban, hogy van élet a halál után, de úgy gondolta, hogy ha kegyelmi állapotban hal meg, homályos világba kerül – nem merészelte volna hinni, hogy a paradicsomba –, mely kellemes, friss és pihentető. Most azonban lázban égett, és minden lélegzetvétel fájt.
Biztosan ez a tisztítótűz? Ilyen gondolatok ébredtek benne, amikor eszméleténél volt, leggyakrabban azonban a láz lángoló szakadékaiba merült, melyekből különös formák emelkedtek ki. Ilyenkor kiabált, segítségül hívta a néhány szeretetteljes képet, melyet múltja nyújtott: leginkább nevelőanyját, a kedves arcú, gyengéd, kék szemű Alais-t, aki oly remekül csillapította gyermekkori bajait, kötözte be a kis sebeket, s mindig, mindig meg tudta nyugtatni! Néhány pillanatban azt hitte, visszatért Courtils-ba az almáskertbe, ahol zümmögtek a méhek, ám ahogy követni kezdte az egyiket – bár megtiltották –, az ellene fordult, és kegyetlenül megszúrta, hogy visszarepítse a pokolba, mely pontosan úgy festett, mint a Châtelet alacsony terme, benne az izzó, hegyes pontokkal teleszórt vörös katlannal.
Időnként úgy hitte, angyalt lát, és ahányszor a fehér, ragyogó alak megjelent, a kínzás abbamaradt. Sőt, úgy érezte, pihenőt kap a szenvedéstől. Mint egy friss fuvallat.
Az angyal azonban sosem mosolygott. Szigorú, nyugtalan tekintettel figyelte Renaud-t, bólintott, majd eltűnt… és nem sokkal később visszatért a fájdalom. Talán azért hagyta szenvedni a lelket, mert úgy ítélte meg, még nem érdemelte ki a bűnbocsánatot, és további kínzásra van szüksége? Borzalmas volt, hisz a fizikai fájdalomhoz az elhagyatottság szörnyű érzése társult, és a szerencsétlen egyedül találta magát a homályos árnyak között, bensőjében a tüzet szító fújtatóval, melynek hangja betöltötte fülét.
Egy este – este kellett legyen, hisz gyertya égett – Renaud úgy érezte, kiemelik a forró kútból, és kellemesebb hőmérsékletbe kerül. Eltűnt az izzó köd, és a fölé hajoló angyal egy halványszürkébe öltözött, kék fátylas nő képét öltötte. Tudta, hogy ő az angyal, mert felismerte szigorú vonásait, ez alkalommal azonban mosolygott, s ez mindent megváltoztatott. A sebesült érezte, hogy él, megszabadult démonjaitól, betegsége minden lázálmától.
– Nocsak! – szólalt meg az angyal, akinek vidám hangjában Marguerite királynééhoz hasonló kiejtés csengett. – Úgy látom, végül csak úgy döntött, hogy életben marad.