A fiú hangja az utolsó szavaknál megremegett, és Renaud, annál is szomorúbban, mert a saját története is hasonló volt, baráti gesztussal át akarta ölelni Basile vállát. Ám érezte, hogy a fiú megmerevedik, és elutasítja a szánalmat, ezért nem erősködött. A falnak támaszkodott, és nyugalmat erőltetett magára. Még a vastag falak védelmében is rettenetes volt a lárma… Nem törődve azzal, hogy a megszentelt hely egy ideje muzulmán, némán imádkozni kezdett…
A falakon kívül folytatódott a harc. A francia király is átkelt a csatornán, amikor a mamelukok a megsemmisített előőrstől megszabadulva farkasként üvöltve rárontottak.
Elvágták egységét a tábortól, ahol az íjászok maradtak a burgundi herceggel. Lajos rájött, mi történt, és aggodalmán felülkerekedve megértette, hogy végzetes lehet, ha elveszíti hidegvérét. Egy pillanatnyi gondolkodást engedélyezett magának, egy kis magaslaton megállította a lovát, hogy felmérhesse a helyzetet, és Joinville, aki a csatorna partján kötöztette sebesülését, sosem felejti el a lovag király képét, aki aznap teljes értékén mutatja meg erejét: „Soha – mondta, sőt írta később – nem láttam még ilyen szép lovagot Felette állt mindenkinek aranypáncéljában, fején koronával, kezében német karddal…”
A király kiadta a parancsot, hogy rendezzék a sorokat, ne hagyjanak egyetlen gyenge pontot sem az ellenség felé, mely mongol módra körözött körülöttük, nyílzáport zúdítva rájuk. Azután támadást vezényelt, belevetette magát a darázsfészkekbe, melyeknek a heves roham meglepetésében nem maradt idejük új nyílvesszőt tűzni az íjra, s a katonák hullottak a kardja nyomán, akár a búza. Példája tűzbe hozta a csapatait. Lajos valóságos hőstetteket vitt véghez anélkül, hogy egy karcolás esett volna rajta, s az emberei önmagukat felülmúlva igyekeztek méltók lenni hozzá.
Harc közben próbált felfelé haladni a Bahresz Szegir felé, hogy a tábor felé terelje a csatát, ahol a burgundi herceg csatasorba állította az íjászokat. Egyszerre volt jelen mindenhol, tízszer is majdnem eltalálták, különösen abban a percben, amikor haj mameluk fogta közre, és megragadták lova kantára! is. Hatalmas kardcsapásokkal szabadult ki…
A burgundi herceg úgy ítélte meg, közelebb kell vinnie íjászait, és sietve hidat veretett: napnyugtára az emberei a csatorna túlsó partján sorakoztak fel. A hitetlen sereg ekkor visszavonulót fújt, a városkapu előtt hátrahagyva a sátrait. A keresztesek nyerték a napot. Mind a két tábor a kezükben volt. Ellátta a sebesülteket, eltemették a holtakat, és a tábor imától zengett. Csak azok maradtak, akik Manszuában estek eclass="underline" Lajos sejtette, hogy köztük van az öccse is.
Nagyon hamar, kétszeresen is megerősítést kapott,, még azelőtt, hogy Renaud de Courtenay és fiatal társa földdel és karcolásokkal borítva előbukkant. Az éjszaka árnyai közül előlépett az ispotályosok főparancsnoka, Jean de Rosnay, akit csoda mentett meg Bajbarsz csapdájából, mielőtt bezárultak a kapuk. Vérben úszott, több sebből patakzott a vére, ahogy odalépett a királyhoz, és könnyes szemmel megcsókolta kesztyűs kezét:
– Jean nagyúr – kérdezte Lajos uralkodva hangja remegésén –, tud valamit öcsénkről, d'Artois-ról? Fogságba esett?
– Felség, bocsánatát kérem, amiért Isten ilyen rossz hír hozójául állított. Mostanra Robert nagyúr mellette lehet a paradicsomban…
Csend lett, majd Lajos azt suttogta:
– Imádjuk Istent mindenben, amit parancsol. Hangja zokogásba fulladt, és minden álszemérem nélkül siratta az őrült, bátor öcsöt, akit mindenkinél jobban szeretett… és senki sem nézhette meghatódás nélkül, ahogy a nap ragyogó hőse átadja magát a fájdalomnak, mint bármely szegény alattvalója.
Tudta már tehát a történteket, amikor hajnalban az előőrs egyik őrmestere elébe vezette Renaud-t, aki a karjában hozta a kis Basile-t. A lovag és a gyermek is rémisztően piszkosak és halálosan fáradtak voltak: a föld alatti járat, amely beomlott és kis híján maga alá temette őket, nehezebbnek bizonyult, mint gondolták.
– Az emberei bizonyára újra meg tudják nyitni, felség – magyarázta Renaud, akiben hirtelen égő vágy ébredt, hogy a jó hírrel enyhítse kissé a király sovány arcára kiült fájdalmat. – És Manszura az öné lesz…
Lajos azonban, bár elismerte az információ értékét, nem hagyta elterelni figyelmét a fájdalomtól. Robert élete utolsó pillanatainak leírását akarta hallani, az utolsó csatáét, melyben miután legtöbb lovagját megölték, a végsőkig küzdött, egyedül sokakkal szemben. Renaud engedelmeskedett, igyekezett nem kihagyni egyetlen részletet sem, hogy minél jobban bevéshesse a jelenetet a király emlékezetébe.
Felkelt a nap, mire a végére ért. Ébredezett a tábor. Azok, akiket súlyos sebesülésük nem kötött ágyhoz, kinyújtóztatták sajgó testüket a páncél alatt, melyet éjszakára sem vettek le. Lajos együtt érzőn megérintette Renaud vállát:
– Próbálj pihenni egy keveset, mielőtt az ellenség visszajön! Köszönetet mondok neked, és mostantól az én lovagom leszel! Ami pedig a fiút illeti, aki segített neked, a királynéhoz küldöm az egyik szállítóhajóval…
– Azok az ördögök kiadják Robert nagyúr holttestét? – kérdezte a lovag.
– Az a szándékom, hogy kikérem.
Meg is tette. Szaladin idejében a rangjához és bátorságához ülő díszben kiadták volna a herceget Bajbarsz azonban nem Szaladin volt: kidobatta a halottat a várfalon, amikor újra kezdődött a harc. Charcpagne emberei már az éjszaka üldözőbe vettek egy mameluk lovas őrjáratot. Az összecsapás még két napig tartott, két napig, mely alatt a király mindenhol jelen volt, hol Charles öccsét szabadította ki a támadók gyűrűjéből, hol a csata sűrűjébe merítette kardját, s végül visszatért a taktikához, melyet Damietta partján is alkalmazott: a gyalogos lovagok földbe szúrt lándzsái megtörték Allah lovasainak dühödt rohamát…
Az erődítmény kapui rázárultak a komolyan megtizedelt ellenségre… s nem is nyíltak ki többé.
Csak amikor minden véget ért, számolták meg a manszurai elesetteket. Komoly volt a veszteség. Háromszáz lovag halt meg Robert d'Artois-val, valamint kétszáznyolcvan templomos, élükön, ahogyan azt megjósolta, az öreg nagymester, Guillaume de Sonnac. Meghalt Erard de Brienne, Jean de Chérizy, Roger de Rozoy, az angol Salisbury gróf… meghalt Gérard de Fresnoy és Hugues de Croissilles! S végül meghalt Raoul de Coucy…
XI. fejezet
A lonc dala
Az udvarhölgy halála, akit Baisieux kisasszonyként ismert, mélyen megérintette Marguerite-et. Nem azért, mintha lett volna ideje megszeretni az ismeretlent, de egyrészt mindig fájdalmas egy fiatal és szép lány halála – a királyné igazi déliként nagy becsben tartotta a szépséget –, másrészt a sereg útnak indulása megfosztotta a lehetőségtől, hogy megtudja, ki volt a gyilkos. Ahogyan azt Elvira de Fos előszeretettel ismételgette, a helyszín, ahol a holttestet megtalálták, egyértelműen egy tábori katonára mutat.
– Biztosan valami szívügyről volt szó, és a sereg indulása előtt még utoljára el akart búcsúzni. A szerencsétlen ahelyett, hogy a szerelemmel találkozott volna, a halál várt rá.
– Költői szavak – vetette ellene Hersende –, de hamis gondolat. Szaracén tőr ölte meg: ez más irányba mutat. Valaki a gyilkos kémek közül lehetett, akiktől oly nehéz megtisztítani a tábort. Biztosan összetalálkoztak, és így szabadult meg a lánytól…
– A kés félrevezetés is lehet. Szerintem inkább rosszul végződő szerelmi kalandról van szó: egy katona, akit Flora követni akart, és aki nem kéri belőle… – vetette fel Elvira.