Az elkövetkező napokban a királyné kissé megnyugodott. A szállítógályák jó híreket hoztak: a lassú előrehaladás után Lajos szép győzelmet aratott. Szétverte a szultán seregét, aki egyébként – most már tudták – meghalt. Már csak Manszurát kellett megszerezni, melynek ostromára készültek. Sajnos az üzenet Robert d'Artois halálhírét is meghozta, akit legtöbb lovagjával és szinte az összes templomossal21 együtt lemészároltak a városban. Marguerite éles fájdalmat érzett. Először is, mert szerette a tüzes természetű, forrófejű és meggondolatlan sógort, aki annyira imádta az életet, és olyan nagy lelkesedéssel harapott bele. Azután azért, mert félt megtudni, mit takar a homályos „legtöbb lovagja” kifejezés. Tudta, hogy Renaud sosem volt messze Robert-től, és hirtelen halványabbnak tűnt a tavaszi napsütés, fakóbbnak a nílusi lótusz illata, melyet megszeretett… A halottakért, akiket nem mind ismert, gyászt, imákat és miséket rendelt. Kevésbé látta szépnek a győzelmet, és fenyegetőnek tűnt a jövő.
A következő üzenet is megnyugtató volt. Minden rendben volt annak ellenére, hogy a táborban többen megbetegedtek, ami megrémítette Marguerite-et, és egy időre elfeledtette vele Renaud-t.
Beállt a nyári hőség, és tudta, milyen törékeny a férje emésztése. Egy újabb bélfertőzés végzetes lehet. Türelmetlenül várta az új híreket, de nem jött több… és az, amit a szállítóbárkák személyzete – legalábbis azoké, melyek vissza tudtak térni! – mesélt, több volt, mint nyugtalanító.
Turan-Sah, az új szultán, akiről azt hitték, messze van, csendben bevonult Kairóba.
Amint felvilágosították a helyzetről, igencsak veszélyes intézkedést hozott. Az volt a célja, hogy elvágja az utánpótlást a merész királytól, aki a Bahr esz-Szegir partján időzik: teveháton szétszedett hajókat szállíttatott oda, melyeket a Níluson szereltek össze, Manszura és Damietta között.. Az erődítménynél a védőkben bízott, hogy sokáig kitartanak, s leginkább az ellenség egészségi állapotában. A damiettai hölgyek elszörnyedtek volna, ha tudják, mi az igazság. A napok múlásával lassan szétesett a sereg.
A győzelmet követő héten a sebesültek ápolásával és a halottak eltemetésével foglalatoskodtak, akiknek holtteste a Bahr esszegir vizében úszott, és megakadt a hídban, melyet a burgundi herceg az eredeti tábor és a király állása között veretett.
Hamarosan annyian voltak, hogy a király felfogadott mintegy száz munkást, hogy szabadítsa meg tőlük a tábort. Az emberei szétválogatták a holtakat, a Nílus felé visszadobták a vízbe a muzulmánokat, a keresztényeket pedig kiemelték, és a korábban megásott nagy gödrökbe temették.
Sajnos Robert d'Artois őrült támadása óta a böjti időszakba léptek, és csakis növényeket és halat ehettek. Mivel a zöldség egyre ritkább lett, onnan kényszerültek halat fogni, ahol volt, vagyis a csatornából. Tarka menyhalakat horgásztak ki… melyek bőségesen lakmároztak a csata felkínálta holttestekből. Az eredmény nem váratott magára: malária – rengeteg volt a szúnyog –, skorbut, hasmenés és tífusz sújtotta a sereget. Mindezt azért, mert elkövették azt a hibát, hogy a helyszínen maradtak.
21 Hárman élték túl
Okosabb lett volna, ha nem tartanak ki makacsul amellett, hogy megnyitják az utat Kairó felé, hanem visszatérnek Damiettába, és megerősítik állásaikat. Talán ha elfoglalják Alexandriát, az elég alkualap lett volna, hogy elérjék a szent helyek visszaszolgáltatását, de Lajos – a gőg bűnébe esve? – úgy gondolta, hogy a kötelesség tiltja, hogy visszavonuljon. Ötvenöt napon át maradtak, miközben pusztítottak a járványok, és éhínség tetézte a bajt, amikor a teherhajók már nem juthattak át.
Eközben védekezni kényszerültek a mameluk csapatok ellen, melyek gyakran felbukkantak és a tábor szélén köröztek, mindig hátrahagyva néhány holttestet…
Amikor Lajos maga is megbetegedett – csoda, hogy addig kitartott –, végre megértette, hogy mindannyian itt pusztulnak Manszura előtt, ha nem rendeli el, hogy térjenek vissza a tengerpartra, az egészséges élelemhez, az élethez… Befektették a betegeket – köztük volt Joinville is – a néhány hajóba, mely miután nem tudott átkelni Turan-Sah torlaszán, visszatért a táborba… és megkezdődött a kálvária…
A vérző ínyű, felpuffadt húsú, elfolyósodott belű, szinte haldokló férfiak hosszú oszlopa útnak indult. A király parancsára zárt egységet alkottak, melyet oly sűrűn védtek a pikák és lándzsák, hogy a mamelukok támadásai és nyilai alig tettek kárt benne. Lázban égve, kínzó fájdalmaktól szenvedve Lajos úgy döntött, az utóvédben lovagol, hogy szemmel tarthassa az embereit, de olyan gyakran tört rá a hasmenés, hogy kivágta a nadrágját, nehogy beszennyezze a számos alkalommal, amikor le kellett szállnia a nyeregből, s a gyakorlat végül egészen kimerítette.
Bátorsága és küldetésébe vetett hite azonban érintetlen maradt.
Így értek el az út feléig, a muzulmán hajók torlaszáig. Ekkor veszítette el a király az eszméletét, és azoknak, akik amennyire tudtak, próbáltak segíteni neki, mint Geoffroy de Sergines, Gaucher de Chátillon22 és Renaud, épp csak annyi idejük maradt, hogy elkapják, mielőtt leesne. Egy üresnek látszó kis város közelében voltak, és bevitték az első házba. Odabent egy asszony aludt a földön, s éles kiáltásokban tört ki, amikor lefektették Lajost, fejét a térdének támasztva. A leghihetetlenebb véletlennek köszönhetően „párizsi polgárasszony” volt, akiről nem tudták, mit kereshet itt, ám ahogy ráébredt, kivel áll szemben, az asszony bánatosan sóhajtozva igyekezett ápolni királyát, aki, úgy tűnt, túl van már minden emberi segítség lehetőségén. A maroknyi férfi, aki elkísérte a házba – a káplánja, a szakácsa, Ysambart, a három lovag és a kis Basile, aki makacsul ragaszkodott hozzá, hogy mindig Renaud mellett maradjon –, azt hitte, nem éli meg a napnyugtát, és a káplán a haldoklók imáiba fogott.
Ebben a tragikus pillanatban Basile jónak látta, ha kifejti véleményét a lovagnak, akit gazdájának tekintett:
– Meg fog halni – suttogta a kezdetleges fekhelyen haldokló alakra mutatva, aki még most is páncélját és liliomvirágos zubbonyát viselte. – Minket pedig foglyul ejtenek. Nem gondolod, hogy el kellene szöknünk?
– Elszökni? – mordult fel Renaud, s eszébe sem jutott görögre váltani. – Egy lovag sosem szökik. Különösen nem az ellenség és haldokló királya elől.
22 A moabi Krak urának nagyon távoli rokona
Halkan beszélt, Lajos mégis meghallotta, és magához szólította. Gyenge volt a hangja.
A fiatalember térdre ereszkedett mellette. A viaszfehér, betegségtől beesett, csontig soványodott arc láttán Renaud alig bírta visszafojtani a könnyeit, és nagyot szipogott.
– Korai… sírni – suttogta a király. – Remélem… hogy Isten… erőt ad az élethez. De értesíteni kell a királynét. Menj, mondd meg neki… hogy meg kell tartania…
Damiettát… minden eszközzel! Ez az egyetlen zálogunk. Tehát hallgass a gyerekre…
nagyon bölcs… és menekülj!
– Azt akarja, menjek el a királynéhoz…
– Igen… de az állapotomról ne mondj semmit! Ha eljön az utolsó óra… úgyis megtudja… túlságosan is hamar! Menj! Parasztnak öltözve átjuthatsz.
– Engedelmeskedem felségednek… Isten óvja!
Renaud-t nem volt nehéz fellahnak öltöztetni.
A párizsi asszony hatékonyan dolgozott. Hála neki, a páncéljától és nadrágján kívül minden felszerelésétől megfosztott lovag azt látta, hogy erős vászoninge gallér és szalag nélküli tunikává alakul, amilyet a parasztok viselnek, oldalt felhasítva, könyökig nyitott ujjal. Már nem volt egészen tiszta az ing, de még jobban összepiszkolták porral.