Igazad volt, mert így is kis híján a paradicsomba kerültél. Szerencséd volt.
Letörölte a bűzös réteget egy tépésféleséggel, melyet a nyakában lógó tarisznyából vett elő. Avas szagú olajjal lemosta a felületet. Még piros volt a seb, de nem nedvedzett, és a széleinél láthatóan gyógyult.
– Jobb, mint reméltem – jelentette ki, s ismét olajat öntött a sebre, hagyta beszívódni, majd újra bekötözte Renaud lábát, ez alkalommal azonban füge-levélbe, majd úgy egy tiszta vászondarabba, melyet bizonyára a Nílusban mostak ki, és egy kövön száradt eddig. Munkája végeztével Murád felegyenesedett, és egy pillanatig elnézte betege elgyötört arcát:
– Nem festesz valami rózsásan, tudod? Vissza kell nyerned az erődet, ehhez pedig mást is kell enned, mint a kecskéim teje, mellyel eddig tápláltunk. Hozok mindent, ami kell! Két vagy három nap múlva jól leszel!
– Két vagy három nap, amikor olyan sokat elvesztegettem? Fel kell kelnem, hisz azt mondod, meggyógyultam. Damiettába kell mennem…
Sikerült felállnia, de kénytelen volt a falnak támaszkodni, annyira megszédült…
– Na! Mit mondtam? – ugrott oda a pásztor, és visszafektette az ágyra. – Maradj nyugton! Damietta megvár, és Marguerite királyné is, aki kisfiúnak adott életet, és még nem kelt fel a gyermekágyból. Ő is azt várja, hogy kialakuljon a helyzet, és elutazhasson. Azt mondják, a végéhez közelednek a tárgyalások Manszurában, megállapodtak a váltságdíjban, és hamarosan átadják a várost. Azután visszaviszik oda a királyodat, hogy a szaracénok kezébe ürítse a hadikincstárát. Ó, majdnem elfelejtettem: a szultán meghalt…
– Már régen, de eltitkolták a hírt.
– Nem az a szultán. A fia, Turan-Sah. A mamelukok lemészárolták, és a mongol Bajbarsz emír irányít mindent!
– Honnan tudod? Egészen elhagyatott ez a hely, mégis…
– A Nílus! Nem is képzeled, milyen bőbeszédű ez a folyó. Ha leülsz a partjára, és vársz, eljönnek hozzád a hírek. Pihenj! Mindjárt visszajövök…
Amikor elment, Basile, aki eddig a kunyhó ajtajában ült, mintha nem érdekelné, mi történik, odament Renaud-hoz. A lovag rámosolygott:
– Valami azt súgja, hogy duzzogsz!
– Nem. Csak szomorú voltam. Olyan nyelven beszéltek Muráddal, amit én nem értek. Hogy lehet, hogy egy egyiptomi pásztor…
– Nem először járnak frankok ezen a vidéken… több mint harminc évvel ezelőtt Murád a foglyuk volt, és mivel okos ember, megtanulta a nyelvüket – magyarázta Renaud, aki nem akarta elárulni az öreg titkát, akkor sem, ha Basile-tól a legkevésbé sem kellett tartania. – Mint te az arabot a gazdádnál! Örömöt szerzett neki, hogy megmutathatta a tudását. Nincs okod szomorkodni. Megtanítalak téged is a nyelvünkre… te meg engem arabul…
– Ez azt jelenti, hogy magad mellett tartasz?
– Látsz más megoldást? Hacsak Alexandria nem…
– Manszurában mondtam, hogy nem akarok visszamenni oda – felelte a gyerek hirtelen bezáruló arccal.
– Ebben az esetben velem maradsz, és majd később meglátjuk, mi legyen veled.
Hisz megmentetted, az életem, kiszívtad a kígyómérget, előtte pedig kiszöktettél a mészárlásból. Tartozom neked, és mostantól társak vagyunk. Imádkozzunk Istenhez, hogy ne csak a bajban!
Sajtot, kenyeret, fügét, olajbogyót és datolyát fogyasztva Renaud, ahogyan azt a pásztor megjósolta, hamar erőre kapott. Sebe kielégítően gyógyult, és negyvennyolc óra múlva már talpon volt. Ráadásul Murád újabb híreket kapott a Nílustóclass="underline" megkötötték a megállapodást, és egy gálya fogja Damiettába vinni a királyt, melyen ott vannak Bajbarsz katonái is, hogy visszavegyék a várost és begyűjtsék a váltságdíjat.
– Ez azt jelenti, hogy a királyné kénytelen lesz megnyitni a kapukat, és védelem nélkül elviselni a vadak beáramlását? – kiáltott fel elborzadva Renaud. – Meg is erőszakolhatják, a többi hölggyel együtt, akár a férjük szeme láttára! Meg kell előznöm őket!
– Fogd! – nyújtott felé egy, a sajátjához hasonló botot Murád. – Neked faragtam, hisz szinte fegyvertelen vagy! A késed elég rövid a görbe kardokkal szemben, és ez legalább segít a gyaloglásban.
– Remélem, Damiettában ott találom a fegyvernököm, akit hátrahagytam, de köszönöm, ahogyan mindent, amit adtál! Szeretnék valamit…
– Csak mondd meg a neved: az elég lesz!
– Renaud de Courteany. És te, te elárulod a tiéd… az igazit?
A pásztor csak egy pillanatig habozott, vidám ragyogással élénk tekintetében:
– Miért is ne? Gaucher de Changy volt a nevem.
– Ezek szerint… lovag voltál? – suttogta döbbenten Renaud.
– Igen! Volt Champagne-ban egy tornyom, némi földem, jobbágyaim, de örökös nélkül, egy házsártos feleséggel. Remélem, neked sosem kell megtudnod, mennyire pokollá teheti az életed egy rossz feleség. Kapóra jött a keresztes háború… Dzsemila pedig boldoggá tett. Tehát kérlek, őrizd meg a titkom!
– Hiába is kérnélek, hogy térj vissza a fegyverekhez?
– Hiába! Túl öreg vagyok… és jobban szeretem a kecskéimet… De te vigyázz magadra!
Válaszként Renaud forró ölelésben magához húzta, majd a botra támaszkodva, hűséges kis árnyékával a nyomában megindult a folyó mentén. Körülbelül másfél mérföldnyi volt az út, de hamarosan feltűntek előttük Damietta szőke, ragyogó falai a napsütésben: túlságosan távol ahhoz, hogy kivehessek a lobogók színét. A folyóparti ösvényen semmi sem utalt a háborúra. Békésen, derűsen hömpölygött a Nílus. Közben azonban négy egyiptomi gálya haladt rajta lefelé, egyiken a francia királlyal, az öccseivel és a nagyurakkal, akik megmenekültek a harcokból, a járványokból és a mészárlásokból, melyeket a mamelukok rendeztek…
Amikor közelebb értek, Renaud látta, hogy egyetlen zászló sem leng az őrtornyokon. A tengeren azonban, a Mahalot-sziget és a partszakasz mögött, ahol kiszálltak, még mindig ott ringtak a sereg hajói. Újabb ellentmondásként nyitva álltak a kapuk, a város azonban üresnek tűnt, amikor a lovag és a fiú beléptek. Csak illúzió volt: minden lakos a kikötőben tolongott, ahol egy hajó ringott. Renaud heves szívdobbanással ismerte feclass="underline" a Reine volt…
– Kapaszkodj belém – mondta Basile-nak. – Át kell vágnunk a tömegen, hogy megnézzük, mi folyik itt…
Könnyebb volt, mint gondolta. A jelenlévők inkább nyájra emlékeztettek, mint megszokott tömegre. Nemi mozdultak, nem szóltak semmit, csak beletörődve nézték a látványt. Renaud azonnal megértette őket; ahogy elérte a partot, melytől épp most sodródott el a hajó. Az összes Franciaországból érkezett hölgy a fedélzeten volt.
Körbefogták Marguerite-et, akinek kék fátyla felett ott ragyogott a virágdíszes aranykorona. Renaud úgy érezte, felé löki egy erő, eltölti a szerelem és a szánalom, hisz a királyné olyan törékenynek, olyan sebezhetőnek látszott büszkesége ellenére is, melyben egyenesen felszegte a fejét.
Egy dajka állt mellette, karján egy csecsemővel. Ott volt Beatrix húga és a sógornője, Jeanne, valamint Hersende, sötéten és gondterhelten, Elvira de Fos és Madame de Montfort, az öreg Adéle, aki rémülten pillogott körbe, mintha attól félne, hogy a háztetőkről rájuk vetik magukat a szaracénok, görbe karddal foguk között…
Sietségében, hogy közelebb kerüljön, Renaud nem is figyelt oda azokra, akik mellett elhaladt: tekintete csakis a távolodó hajóra szegeződött. Hirtelen hangosan kezdett gondolkodni.
– No de miért megy el anélkül, hogy megvárná a királyt?
Közvetlen szomszédja boldog kiáltással fordult felé: