– A magáéról? A lehető legjobbakat. A templomosokéról… nem lep meg igazán.
Amennyit tudok róluk – felelte Renaud hirtelen elkomorulva –, különös emberek: rengeteg parancsnokságuk és birtokuk van Franciaországban, mégsem ismerik el a király hatalmát, és azt állítják, hogy csakis a pápától függnek! Nem természetes és nem jó ez így. A lovagság törvényei megkövetelik, hogy védelmezzük az egyházat, de azt is, hogy szeressük és védelmezzük a szülőföldünket. Ez összeegyeztethetetlen azzal, hogy nem ismerik el a törvényeit… és a királyát!
– Próbálja csak elmagyarázni nekik! Csupa gőg a szívük, és ugyanúgy ragaszkodnak a gazdagságukhoz, mint a függetlenségükhöz…
Egy áruló hullám emelte meg hirtelen a hajót, feli kavarva az udvarnagy gyomrát, aki azonnal szép halványzöld színre váltott, és egy tompa nyögéssel kihajolt a korláton, hogy megfizesse a természet követeitől jussot.
– Mennyire tudom utálni a tengert! – panaszkodott, amikor végzett és lerogyott Renaud mellé, aki remekül érezte magát. – És még egyszer kénytelenek leszünk hajóra szállni, amikor hazamegyünk!
A király dühödt hangja szakította félbe kiábrándult monológját. Szinte rögtön utána maga Lajos is fölbukkant a hídon, nyomában az öccsével, Charles d'Anjou-val, aki majdnem ugyanolyan hangosan kiabálva tiltakozott:
– Ugyan, bátyám, felesleges ekkora haragra gerjednie! A trikk-trakk játék nem halálos bűn, ha jól tudom!
– Egy betegekkel teli, Isten kegyének kiszolgáltatott hajón, amikor oly jó bajtársak nyögnek továbbra is egyiptomi börtönben, csakis az imádság és a szenvedőknek nyújtott segítség lehet kedves az Úrnak! Hasznosítsa jobban az idejét! – üvöltötte a jövendőbeli szent, és mérgében a tengerbe dobta a kockákat és a táblát.
Azután visszatért a Montjoie gyomrába.
– Imádkozni – nyögött Joinville balsorsa mélyéről. – Már ahhoz sincs erőm…
Hat napba telt, mire elérték Akrát – a rossz idő miatt hárommal többe, mint egyébként –, ám amikor a hajó elhaladt az előkikötő két tornya mellett, melyeken a francia lobogó lengett, hirtelen napsütés kergette szét a felhőket dél felé, beragyogva a házak hófehérjét, a horizonton feltűnő dombok zöldjét, és a lecsillapult hullámok mintegy varázsütésre újra kékre váltottak. A parton észrevették a hajót. Vidám üdvözlésben zúgni kezdtek a templomok harangjai, miközben minden ablakba, minden teraszra, minden balkonra élénk színű szőnyegek és selyemkárpitok kerültek…
Az egész város kivonult a fogadására: a papság ünnepi díszben, a lovagok, a polgárok, az őrmesterek, a hölgyek, a kisasszonyok legszebb ruháikban. Kikiabálták örömüket, megelőlegezve a legyőzöttnek, aki köré mártíromsága vont glóriát, a győzteseknek kijáró Te Deum-ot, melyet hamarosan elénekelnek majd. Kirobbanó lelkesedéssel, diadalmasan fogadták Lajost, az élen az azúrkékbe és aranyba öltözött Marguerite-tel, aki egy kisbabát tartott a karján. Finoman térdet hajtva nyújtotta férje felé. A királyi pár hat hónapja vált el egymástól. Marguerite meleg szépsége teljes pompájában ragyogott. Lajos, akit elcsigázott a betegség, csak árnyéka volt önmagának, de amikor hosszú, sápadt kezébe vette a kis Jean-Tristant, hogy a feje fölé emelve megmutassa az éljenző tömegnek, visszanyerte nemcsak eredeti magasságát, de még mintha meg is nyúlt volna, miközben elgyötört arcán átsütött a belső ragyogás.
Renaud is boldog volt. Végre a Szentföldre lépett, melyről oly régóta álmodott!
Végre viszontlátta a szép hölgyet, akit imádott! Méghozzá közelről, hisz amikor Damiettában utolérte a király, fegyvernöki rangra emelte, és személyes szolgálatára rendelte.
Marguerite olyan gyengéd pillantással fogadta, hogy a lovag szíve heveset dobbant.
Soha nem nézett még így rá a királyné, és talán elköveti az őrültséget, hogy a lába elé veti magát, ha nem hallja hirtelen Joinville morgását:
– A szentségit! Nem is tudtam, hogy ennyire jó barátok a királynéval!
Keserű volt a hangja. Féltékenység áradt belőle melyre pedig Renaud képtelennek gondolta volna a békés champagne-i udvarnagyot. Hacsak… nem szerelmes ő is az elragadó Marguerite-be?
– Előbb ismertem, mint ön – jegyezte meg könnyedséggel igyekezve eloszlatni a kétértelmű gondolatokat. – Ön nem Cipruson látta először?
– Távolról sem! 1241. június 24-én ért ez a boldogság Saumurben, a Poitiers gróf lovaggá ütése tiszteletére rendezett ünnepségen, ahol Thibaut de Champagne grófot kísértem, aki azóta Navarra királya. Igazán gyönyörű ünnepség volt! Sosem láttam még olyan pazar díszben a királyt. És a királyné…! Nála csodálatosabbat képzelni sem lehetett volna! Igen fiatal voltam még, de semmit sem felejtettem el. Ahogyan ő sem változott semmit!
Hatalmas sóhajban végződött a vallomás, melyre Renaud semmit sem felelt. Még véletlenül sem kérdezte volna meg, mit gondolhat minderről Madame de Joinville, született Alix de Grandpré – akiről egyébként sosem beszélt a férje. Hamar meg is feledkezett a közjátékról, amikor egy elveszettnek hitt hang hallatszott:
– Nos, lovag uram, még mindig olyan erős a káprázata, hogy senkit sem lát, ha itt a királyné?
Azonnal tudta, kinek az arcát fogja látni visszafordulva, hisz a szemtelen, ironikus hang rengeteg emléket ébresztett benne. Mégis meglepte, amit látott, és mivel nem tanulta meg, hogyan fojtsa el reakcióit a társasági életben, felszakadt belőle:
– Szent Györgyre! Úgy látom, a kedves kis csúfságunk igencsak megváltozott!
A zöld szempárban, melyre nem ilyen ragyogónak emlékezett, hisz mindig csak félig hunyva látta, harag csillogott:
– Maga mindenesetre nem változott! Most is ugyanolyan durva! Mondhatom, tudja, hogyan bókoljon!
Renaud elnevette magát, végtelenül boldog volt, hogy viszontlátja ezt az arcot, melyről azt hitte, örökre eltűnt előle. Valóban sokat változott, de annyira azért nem, hogy az udvar szépeinek sorába került volna: a hosszú orr, melynek cimpái mintha valamit szagolgattak volna, még mindig ott volt, de az arc bizonytalan vonásai finommá alakultak, ahogyan az egykor homályos arcbőr is kitisztult, akár egy virágszirom, melyen mintha egy nemtörődöm vagy túlságosan siető méhecske virágport hintett volna szét. Sancie szeplői nem tűntek el, csakhogy most Renaud úgy találta, remekül illenek a pompás vörös-arany hajkoronához, melyet alig tudott féken tartani a világosszürke kerek bársonykalapka és a könnyű muszlinfátyol. A nagy, gyakran gúnyos száj mostanra rózsaszínre váltott, és kellemes ívben keretezte a most is hófehér fogakat. Összefoglalva túlzás lett volna azt mondani, hogy Sancie de Signes szép lett, mostanra azonban megvolt benne az a valami, ami vonzza, sőt megragadja a férfiak tekintetét, ahogyan arról Renaud meg is győződhetett, amikor a lány – alig lehetett több tizennyolc évesnél – sarkon fordult, és fai képnél hagyta, hogy kövesse a távozó királyi párt. A finom, inas, hosszú lábú test, melyet az ügyesen szabott ruha sejtetett, bájos domborulatokat takart, pont ott, ahol kellett, s a kecses járás csak kiemelte a test szépségét. Renaud, aki fél éve nem ölelt nőt, azon kapta magát, hogy önmagát is megdöbbent tisztasággal képzeli maga elé. Egészen összezavarodott, gondolatban Isten bocsánatát kérte, és megfogadta, hogy az első adandó alkalommal bocsánatot kér Madame de… Hogy is hívják? Nem emlékezett rá, de végül is nem volt jelentősége, hisz számárai örökre Sancie de Signes marad…