— Nos, akárkinek — törődött bele. — Mindegy, ez meg itt Conina. Ami elég érdekes egybeesés, mert bizonyára örömmel hallod, hogy az apja nem más, mint mmph.
Conina, anélkül, hogy pillantását levette volna Incéről, kinyújtotta kezét, s gyöngéd présbe szorította Széltoló arcát, ami, az ujjnyomás csak enyhe fokozásával, tekegolyóvá változtathatta volna a fejét.
— Bár lehetséges, hogy tévedek — sietett korrigálni a varázsló, amikor a lány elhúzta a kezét. — Ki tudja? Kit érdekel? Mit számít ez?
Oda se fütyültek rá.
— Akkor megyek, s meglátom, meg tudom-e találni a kalapot, jó?
— Jó ötlet — mormolta Conina.
— Arra számítok, hogy meg fognak gyilkolni, de nem bánom — mondta Széltoló.
— Nagyszerű — motyogta Ince.
— Arra nem számítok, hogy bárki is észreveszi, ha távozom — folytatta Széltoló.
— Remek, remek — suttogta Conina.
— Arra számítok, hogy apró darabkákra fognak vagdosni — említette meg Széltoló egy döglődő csiga sebességével sétálva az ajtó felé.
Conina pislogott egyet.
— Miféle kalap? — kérdezte, aztán: — Ja, az a kalap.
— Föltételezem, nincs arra semmiféle esély, hogy ti ketten esetleg valami segítséget nyújtsatok? — kockáztatta meg Széltoló.
Valahol Conina és Ince magánvilágán belül a barázdabillegetők elültek, a kis, rózsaszín felhők ellibegtek, a zenekar összepakolt és elosont magánhaknizni egyet valahol egy éjjeli mulatóban.
Conina gyönyörködő tekintetét Ince elragadtatott arcáról ímmel-ámmal Széltoló felé fordította, aholis némileg hűvösebbé vált.
Odaoldalgott a varázslóhoz, s megragadta a karját.
— Figyelj — kérlelte —, nem fogod neki elmondani, ki vagyok valójában, ugye? Csak, mert a fiúknak nevetséges elképzeléseik vannak és… nos, különben is, ha megteszed, saját kezemmel fogom minden egyes csontodat…
— Túlságosan elfoglalt leszek — közölte Széltoló — abból az okból, hogy segítesz nekem megszerezni a kalapot, meg minden. Nem mintha sejteném, hogy mit látsz benne — tette hozzá gőgösen.
— Olyan helyes! Nem sok helyes emberrel szoktam találkozni.
— Igen, nos…
— Minket néz!
— És akkor mi van? Nem félsz tőle, igaz?
— Mi lesz, ha megszólít!?
Széltoló bambán bámult. Életében nem először úgy érezte, hogy az emberi tapasztalatoknak egész tartományai vannak, amik lazán elsiklottak mellette, föltéve, hogy tartományok képesek siklani. Esetleg ő siklott el mellettük. Vállat vont.
— Miért hagytad harc nélkül, hogy a hárembe vigyenek? — firtatta.
— Mindig kíváncsi voltam arra, mi folyik ott.
Csönd támadt.
— És? — érdeklődött Széltoló.
— És ott ültünk körben, aztán bejött a Serifa, odahívott magához, és azt mondta, hogy mivel én új vagyok, én következem a sorban, és aztán, sose találnád ki, mit akart tőlem. A lányok azt mondják, hogy ez az egyetlen, ami érdekli őt.
— Ööö.
— Jól vagy?
— Jól, jól — motyogta Széltoló.
— Az arcod olyan csillogó lett.
— Nem, remekül érzem magam.
— Azt kérte, hogy mondjak neki mesét.
— Miről? — kérdezte gyanakvóan Széltoló.
— A többi lány azt mondta, hogy a legjobban azokat szereti, amikben nyuszik szerepelnek.
— Á. Nyuszik.
— Kis, bolyhos fehérek. De én csak azokat a történeteket ismerem, amiket apám mesélt nekem, mikor kicsi voltam, és nem hinném, hogy azok igazán megfelelnének.
— Nincs túl sok nyuszi bennük?
— De van rengeteg levágott kéz meg láb — sóhajtotta Conina. — Ezért nem szabad rólam mesélned neki, érted? Engem nem normális életre teremtettek.
— A hárembéli mesemondás rohadtul nem normális — jegyezte meg Széltoló. — Sosem fog elterjedni.
— Megint minket néz! — markolta meg Conina Széltoló karját.
Aki lerázta.
— Ó, az istenek szerelmére — nyögte, s átsietett a termen Incéhez, aki a másik karját ragadta meg.
— Nem meséltél neki rólam, ugye? — akarta tudni. — Nem élem túl, ha elmondtad neki, hogy még csak most tanulom, hogyan…
— Nemnemnem. Csak azt akarja, hogy segíts nekünk. Ez afféle hősies kutatószolgálat.
Ince szeme fölragyogott.
— Úgy érted, obrigó?
— Tessék?
— Benne van a könyvben. Azt mondja, hogy ahhoz, hogy igazi hős lehess, obrigó alatt kell munkálkodnod.
Széltoló homloka ráncba gyűrődött.
— Az egy valamiféle madár?
— Azt hiszem, inkább valamiféle elkötelezettség vagy olyasmi — válaszolta Ince, de nem túl sok meggyőződéssel.
— Hát szerintem inkább madárnak hangzik — nyilatkozta Széltoló. — Biztos vagyok benne, hogy egyszer ezt olvastam egy bestiáriumban. Nagy. Nem tud repülni. Hatalmas, rózsaszín lábai, azok vannak neki — Az arca elbambult, ahogy a füle megemésztette, amit az ajka épp mondott.
Öt másodperccel később elhagyták a termet, maguk mögött hagyva négy hason fekvő őrt, s magukat a háremhölgyeket, akik letelepedtek egy kis mesemondásra.
Al Khali peremiránti sivatagát kettéhasítja a mítoszokban és hazugságokban dicsőített Tsort folyó, ami úgy furakszik keresztül a barna tájon, mint egy hosszú, nedves, homokpadokkal központozott leíró szemelvény. És minden homokpadot napégette rönkök takarnak, és a rönkök többsége olyan rönk, aminek foga van, és a rönkök többsége lustán kinyitotta fél szemét a folyó felső szakasza felől érkező, távoli loccsanások hangjára, és hirtelen a rönkök többségének lába nőtt. Egy tucat pikkelyes test csusszant a zavaros folyóba, ami újra összezárult fölöttük. A sötét víz sima volt, eltekintve néhány lényegtelen V-alakú fodrozódástól.
A Poggyász finoman tocsogott lefelé folyásirányban. A víztől egy kissé jobban érezte magát. Gyöngéden ringatózott a gyenge árban, fókuszaként több, titokzatos apró örvénylésnek, amik sebesen haladtak a vízfelszínen.
A hullámsodrok összetartottak.
A Poggyász hirtelen megrándult. Fedele kivágódott. Rövid, kétségbeesett reccsenéssel eltűnt a felszín alatt.
A Tsort csokoládészín habjai újra összezárultak. Kezdték ezt egész jól csinálni.
És a bűbáj tornya Al Khali fölé tornyosult, mint valami óriási, szépséges gomba, az a fajta, amit a könyvekben kétkeresztbe-tett-lábszárcsont-halálfej-alatt jelzéssel szoktak ellátni.
A Serifa gárdája ellenállt, de mostanra már elég sok összezavarodott béka és gőte vette körül a torony alját, és ők voltak azok, akik jól jártak. Mindenesetre volt valamilyen karjuk meg lábuk, és leglényegesebb szerveik még mindig belsejükben tartózkodtak. A várost a bűbáj uralta… a statáriális Tan.
A torony aljához közeli épületek némelyike már kezdett azzá a csillogóan fehér márvánnyá alakulni, amit a varázslók nyilvánvalóan előnyben részesítettek.
A trió kibámult a palotafal egyik résén.
— Nagyon imponáló — jegyezte meg kritikusan Conina. — A varázslóid hatalmasabbak, mint gondoltam.
— Nem az én varázslóim — tiltakozott Széltoló. — Nem tudom, kinek a varázslói. Nem tetszik ez nekem. Azok a mágusok, akiket én ismertem, nem tudtak volna két téglát egymásra tenni.
— Nem lelkesedem azért az ötletért, hogy a varázslók uralkodjanak mindenki fölött — kézölte Ince. — Persze, hősként az életbölcseletem amúgy is ellenzi a varázslóság egész koncepcióját. El fog jönni az az idő — a szeme kissé megüvegesedett, mintha megpróbálna visszaemlékezni valamire, amit látott valahol —, el fog jönni az idő, amikor a varázslóság eltűnik a föld színéről, s a fiai a…, a…, mindegy, majd mi mind egy kissé praktikusabbak lehetünk a dolgokat illetően — fejezte be ügyefogyottan.