— Á — mondta Széltoló, meg — Nos…
— Rá van írva a kalapodra, hogy „varászlo” — vetette közbe Kerőzus.
— Bárki ráírhat bármit a kalapjára — szögezte le Conina. — Nem akarhatsz elhinni mindent, amit olvasol.
— Na, álljunk csak meg egy percre — fortyant föl Széltoló.
Megálltak egy percre.
És még további tizenhét másodpercre.
— Figyeljetek, ez sokkal nehezebb, mint gondoljátok — mondta.
— Na, mit mondtam nektek?! — diadalmaskodott Conina. — Gyerünk, kaparjuk ki a habarcsot a tíz körmünkkel.
Széltoló csöndre intette a lányt, levette a kalapját, nyomatékosan lefújta a port a csillagról, föltette újra, megigazgatta a karimáját, fölgyűrte az ingujját, kinyújtóztatta az ujjait, és pánikba esett.
Bármi jobb teendő hiányában nekitámaszkodott a kőnek.
Ami vibrált. Nem arról volt szó, hogy rázkódott volna; úgy érződött, hogy a lüktetés egyenesen a fal belsejéből jön.
Rendkívüli módon hasonlított arra a remegésre, amit a Láthatatlan Egyetemen érzett, pont mielőtt a bűbájos megérkezett volna. A kő határozottan nagyon boldogtalan volt valami miatt.
A fal mentén osont, s fülét a következő kőtáblához tette, ami kisebb volt és ék alakú, olyanra vágták, hogy passzoljon a fal egy szögéhez, nem egy nagy, kitűnő kő, csak amolyan harmatsúlyú, ami türelmesen végzi a dolgát a fal, mint egész, nagyobb üdvére.
— Ssss! — mondta Conina.
— Nem hallok semmit — jegyezte meg hangosan Ince. Ince azok közé tartozott, akiknek ha azt mondod, „ne nézz ide”, azonnal odafordítják a fejük, mint valami bagoly egy forgóállványon. Ezek ugyanazok az emberek, akik, amikor fölhívod a figyelmük mondjuk egy ritka kikericsre pont ott mellettük, céltalanul megfordulnak, s kis, bánatos, összelapító nesszel teszik le lábuk. Ha az ilyenek el lennének veszve egy úttalan sivatagban, könnyen megtalálhatnád őket úgy, hogy leteszel valahol a homokra valami aprót és törékenyt, például az értékes antik kancsót, ami nemzedékek óta a családod tulajdonában áll, és aztán visszasietsz, amint meghallod a csörrenést.
Na, mindegy.
— Pontosan erről van szó! Mi történt a háborúval?
A habarcs kis zuhataga ömlött a mennyezetről Széltoló kalapjára.
— Valami babrál a kövekkel — jelentette csöndesen a varázsló. — Megpróbálnak kiszabadulni.
— És mi pont egy nagy csomó kő alatt tartózkodunk — észlelte Kerőzus.
Csikorgás hallatszott fölöttük, s a nappali fény sugara döfött le. Széltoló meglepetésére nem kísérte az összezúzás okozta váratlan halál. Még egy szilíciumreccsenés után a lyuk nagyobbra nőtt. A kövek kiestek helyükről, méghozzá fölfelé.
— Azt hiszem — nyilvánított véleményt a varázsló —, hogy ezen a ponton érdemes megpróbálkozni a szőnyeggel.
A mellette lévő fal megrázta magát, mint valami kutya, és széjjellebbent, a kőművesek kezenyoma több komoly csapást mért Széltolóra, miközben a magasba szárnyalt.
Mind a négyen a kék-arany szőnyegen landoltak a repdeső sziklák viharában.
— Ki kell jussunk innen! — mondta Ince, megerősítve ezzel jó megfigyelőkészségéről szóló hírnevét.
— Várj csak — intette le Széltoló. — Mondjuk, azt mondom…
— Nem mondod — csattant föl Conina, aki mellette térdelt. — Én mondom. Nem bízom benned.
— De te…
— Kuss! — förmedt rá Conina. Megveregette a szőnyeget.
— Szőnyeg… emelkedj! — parancsolta.
Csönd.
— Föl!
— Talán nem érti a nyelvet — vetette közbe Ince.
— Szállj föl! Lebegj! Repülj el!
— Vagy az is lehet, mondjuk, hogy csak egy bizonyos hangra hajlandó…
— Hallgass. El!
— Már próbáltad az elt — jegyezte meg Ince. — Próbálkozz a „mássz föl!”-lel.
— Vagy a „szárnyalj!”-jal — javasolta Kerőzus. Több tonna padlókő csapott le a fejétől egy hüvelykre.
— Ha reagálni akart volna ezekre, akkor már megtette volna, nem? — kérdezte Conina. A levegő körülötte sűrű volt a portól, mert a repülő sziklák össze-összesúrlódtak. A lány megtiporta a szőnyeget.
— Szállj már föl, te rohadt matrac! Aú!
Egy darabka párkány ütötte vállon. Ingerülten dörzsölte meg a zúzódást, és Széltolóhoz fordult, aki állát a térdére támasztva ült, és kalapját jól a fejébe húzta.
— Mért nem működik? — érdeklődött.
— Mert nem a helyes szavakat mondod — válaszolta a varázsló.
— Nem érti a nyelvet?
— A nyelvnek ehhez semmi köze. Figyelmen kívül hagytál valami alapvető fontosságú dolgot.
— Nos?
— Nos mi? — fintorgott Széltoló.
— Figyelj, ez nem alkalmas pillanat a méltóságod babusgatására!
— Csak próbálkozz tovább, velem ne is törődj!
— Tedd, hogy repüljön!
Széltoló még jobban a fülére húzta a fövegét.
— Kérlek! — kérte Conina.
A kalap egy kissé följebb emelkedett.
— Mi mind rettentően lelkesedni fogunk — jegyezte meg Ince.
— Úgy van, úgy van! — támogatta Kerőzus.
A kalap folytatta az emelkedést.
— Egész biztosak vagytok benne? — firtatta Széltoló.
— Igen!
Széltoló megköszörülte a torkát.
— Le! — kommandírozta.
A szőnyeg elemelkedett a földről, s várakozásteljesen lebegett néhány lábbal a por fölött.
— Hogyan… — kezdte Conina, de Ince félbeszakította.
— A varázslók tudomással bírnak titkos tanokról, valószínűleg erről van szó — jelentette ki. — Valószínűleg a szőnyegen van egy olyan obrigó, hogy pont a fordítottját csinálja annak, amit mondanak neki. Följebb tudod vinni?
— Igen, de nem fogom — felelte Széltoló. A szőnyeg lassan előrelibbent, és, ahogy ilyen esetekben történni szokott, egy sziklahenger pont arról a helyről pattant vissza, ahol a szőnyeg eleddig hevert.
Egy pillanattal később kinn voltak a szabad levegőn, a kővihart maguk mögött hagyva.
A palota épp ízekre szedte magát, s a darabok koncentráltan robbantak a levegőbe, mint valami kifordított vulkánkitörés. A bűbájos torony teljesen eltűnt, de a kövek arrafelé táncoltak, ahol valaha állt, és…
— Egy újabb tornyot építenek! — ámult Ince.
— És az én palotámból is — jegyezte meg Kerőzus.
— A kalap győzött — nyilatkozta Széltoló. — Ezért építi a saját tornyát. Ez afféle reakció. A varázslók mindig tornyokat szoktak építeni maguk körül, mint azok a… hogy hívják azokat az izéket, amiket a folyók fenekén lehet találni?
— Békák.
— Kövek.
— Peches gengszterek.
— A tegzeslégyre gondoltam — mondta Széltoló. — Amikor egy mágus nekigyürkőzik a harcnak, az első dolog, amit csinál, az, hogy épít egy tornyot.
— Nagyon nagy — mutatta ki Ince.
Széltoló gyászosan bólintott.
— Hova megyünk? — kérdezte Conina.
Széltoló vállat vont.
— El — vetette oda.
A külső palotafalat hagyták éppen maguk alatt. Ahogy elhaladtak fölötte, elkezdett rázkódni, és kis téglák szállingóztak a repülő sziklák vihara irányába, amely az új torony körül zümmögött.
Végül Conina szólalt meg:
— Rendben. Hogyan vetted rá a szőnyeget, hogy repüljön? Tényleg az ellenkezőjét csinálja annak, amit parancsolsz?
— Nem. Csak némi figyelmet szenteltem a lamináris és térbeli elrendezés alapvető részleteinek.