— Mija?
— Azt hiszem, ezt látnotok kell — sziszegte a lány. — Azt hiszem, fontos lehet.
— Csak egy pillanatra hunytam be a szemem… — tiltakozott Ince.
— Sose törődj ezzel. Gyere!
Kerőzus körbebandzsított a hevenyészett táborhelyen.
— Hol van a varázsló fickó?
— Meg fogjátok látni. És ne csapjatok zajt. Az veszélyes lehet.
A lány után botorkáltak, térdig a párában, a tenger felé.
Végül Ince megszólalt:
— Miért veszélyes…
— Ssss! Hallottad?
Ince hallgatózott.
— Mintha olyan kopácsoló zaj lenne?
— Nézzétek…
Széltoló szaggatottan haladt a parton, két kézzel cipelve egy nagy sziklát. Szó nélkül ment el mellettük, szeme egyenesen előremeredt.
Követték a hűvös part mentén, míg el nem ért egy puszta területet a dűnék között, ahol megállt, és, még mindig egy ruhaszárító állvány kecsességével mozogva, elejtette a követ. Ami koccant egyet.
Volt ott egy széles kör további sziklákból. Nagyon-nagyon kevés maradt meg ténylegesen egy másik tetején.
Mindhárman lekuporodtak, és figyelték.
— Ő most alszik? — kérdezte Kerőzus.
Conina bólintott.
— Mit próbál csinálni?
— Azt hiszem, hogy tornyot próbál építeni.
Széltoló visszadülöngélt a kőkörhöz, és, nagy gondossággal, még egy sziklát helyezett el az üres levegőn. Az leesett.
— Nem valami ügyes benne, hát nem? — jegyezte meg Ince.
— Ez roppant szomorú — fűzte hozzá Kerőzus.
— Talán föl kellene ébresszük — mondta Conina. — Csak azt hallottam, hogy ha fölébreszted az alvajárókat, akkor leesik a lábuk, vagy valami. Mit gondoltok?
— Kockázatos lehet egy varázsló esetében — nyilatkozta Ince.
Megkísérelték kényelembe helyezni maguk a hűs homokon.
— Ez eléggé szívfacsaró — szólt Kerőzus. — És még csak nem is rendes varázsló!
Conina és Ince megpróbálták elkerülni egymás tekintetét. Végül a fiú köhécselt, és bejelentette:
— Tudjátok, én sem vagyok az az igazi barbár hős. Esetleg már észrevettétek.
Egy darabig figyelték Széltoló munkálkodó alakját, aztán Conina tett vallomást:
— Ha már arról van szó, azt hiszem, hiányzik belőlem egy bizonyos valami, amikor fodrászkodásra kerül sor.
Mindketten mereven bámulták az alvajárót, elmerülve saját gondolataikban, s vörösen a kölcsönös zavarba jövéstől.
Kerőzus megköszörülte torkát.
— Ha ettől jobban érzi magát valaki — mondta —, néha úgy rémlik nekem, hogy a költészetem sok kívánnivalót hagy maga után.
Széltoló gondosan megpróbált egyensúlyba helyezni egy nagy sziklát egy apró kavicson. Ami lehuppant, de a varázsló szemlátomást elégedett volt az eredménnyel.
— Költőként — kezdte óvatosan Conina —, mit mondanál erről a helyzetről?
Kerőzus fészkelődött.
— Az élet kész röhej.
— Állati találó.
Ince hanyatt feküdt, s fölnézett a ködbe vesző csillagokra. Aztán hirtelen fölült.
— Láttátok azt? — akarta tudni.
— Mit?
— Volt egy afféle villanás, egyfajta…
A tengelyiránti láthatár csöndes színvirággá robbant, ami sebesen terjedt a hagyományos színkép összes árnyalatán át, mielőtt kápráztató oktarinná lobbant. Mielőtt kialudt volna, bevéste magát nézői szemgolyójára.
Kis idő múlva távoli robajlás hallatszott.
— Valamiféle varázsfegyver — mondta Conina pislogva. Egy meleg széllökés fölkapta a párát, s eláramoltatta mellettük.
— A fene egye meg! — pattant föl Ince. — Fölébresztem őt, még ha a végén azzal is jár, hogy ezentúl cipelhetjük.
Kinyúlt Széltoló válla felé pont akkor, amikor valami nagyon magasan elhúzott a fejük fölött, olyan zajjal, mint egy rigócsapat kéjgázon. Aztán eltűnt mögöttük valahol a sivatagban. Utána olyan hang hallatszott, amitől megcsikordult volna a műfogsor is, zöld fény villant, és valami puffant.
— Majd én fölébresztem — közölte Conina. — Te hozd a szőnyeget!
A lány odakúszott a sziklák köréhez, megfogta az alvó varázslót gyöngéden a karjánál fogva, s ez lett volna egy alvajáró fölébresztésének nagykönyvben megírt módja, ha Széltoló nem ejtette volna a követ, amit épp hurcolt, a lábfejére.
A férfi kinyitotta szemét.
— Hol vagyok? — firtatta.
— A parton. Te… álmodtál.
Széltoló rápislogott a ködre, az égre, a kőkörre, Coninára, ismét a kőkörre, s végül újra az égre.
— Mi történik? — érdeklődött.
— Valami varázslatos tűzijáték.
— Ó. Akkor hát elkezdődött.
Bizonytalanul kiimbolygott a körből, olyan módon, ami azt sugallta Coninának, hogy még nincs teljesen ébren, s visszatántorgott a tűz maradványai felé. Néhány lépést tett, aztán szemlátomást eszébe jutott valami.
Lenézett a saját lábára, és azt mondta:
— Aú.
Már majdnem eljutott a tűzig, amikor az utolsó varázsige légnyomása elérte őket. A bűvigét Al Khali tornyára irányozták, ami húsz mérfölddel arrébb volt, és mostanra a hullámfront roppant ritkássá enyészett. Alig is befolyásolta a dolgok természetét, ahogy eláramlott a dűnék fölött egy kis szopogató nesszel; a tűz egy másodpercig vörösen és zölden égett, Ince szandáljainak egyike kis, ingerült borzzá változott, s egy galamb röppent ki a Serifa turbánjából.
Aztán elhaladt mellettük, s már a tenger fölött gomolygott.
— Mi volt ez? — kérdezte Ince. Belerúgott a lábát szaglászó borzba.
— Hmm? — szólt Széltoló.
— Ez!
— Ó, ez — felelte Széltoló. — Csak egy varázsige utórezgése. Valószínűleg a tornyot találták el Al Khaliban.
— Ugyancsak jókora kellett legyen ahhoz, hogy még itt is hasson ránk.
— Valószínűleg az volt.
— Hé, az az én palotám volt — mondta elgyöngülve Kerőzus. — Úgy értem, tudom, hogy nem valami kevés, de az volt mindenem.
— Sajnálom.
— De hát emberek is voltak a városban!
— Valószínűleg jól vannak — nyugtatta Széltoló.
— Akkor jó.
— Akármik legyenek is.
— Mi?
Conina megmarkolta a Serifa karját.
— Ne kiabálj vele — mondta. — Nincs magánál.
— Á — fanyalgott Kerőzus —, határozott javulás!
— Hé, ez egy kissé méltánytalan — tiltakozott Ince. — Úgy értem, kihozott engem a kígyóveremből, nos, sokat tud a…
— Igen, a varázslók roppant tehetségesen rángatnak ki abból a pácból, amibe nélkülük bele se kerülnél — közölte Kerőzus. — És aztán elvárják, hogy szépen megköszönd.
— Ó, azt hiszem…
— Ezt ki kell mondani — szögezte le Kerőzus, ingerülten hadonászva kezével. Villanásnyi időre megvilágította őt egy újabb ige átsüvítése a megkínzott égbolton.
— Odanézzetek! — csattant föl. — Ó, hát persze, hogy jót akar. Mind jót akarnak. Valószínűleg mind azt gondolja, hogy a Korong jobb hely lenne, ha ők irányítanák. Higgyétek el nekem, hogy nincs annál borzasztóbb, mint mikor valaki belevág, hogy szívességet tegyen a világnak! Varázslók! Ha mindent meggondolunk, ugyan mire jók? Úgy értem, tudtok mondani valami valamirevalót, amit a mágusok csináltak?
— Azt hiszem, hogy ez némileg kegyetlenség — vetette ellen Conina, de olyan éllel hangjában, ami azt sugallta, meggyőzhető lenne e tárgyban.