— Reszkessenek a hamis tanúzók! — mennydörögte, átható pillantással méregette Billt, és az ujját rázta felé.
— Nem érti — nyögte Bill, és megrándult a székben. — Tényleg ezt tette. Láttam, ahogy fényképezett az órájával. Miféle lelki támogatás ez?
— Csak egy kis lelki erősítés, fiam, az ősi korok vallásának tanítása, hogy felélessze a bűntudatot, és eszedbejuttassa, mióta nem gyóntál már!
— Hogyan tehettem volna… az újonckiképzés alatt minden vallás gyakorlása tilos.
— Ne keress kifogásokat! Ám ez egyszer megbocsáttatik neked, mivel Ahura Mazdah irgalmas.
— De mi a helyzet a bajtársammal… a kémmel?
— Felejtsd el gyanakvásod, mert az ilyesmi nem méltó Zoroaszter követőjéhez. Ez a szegény kölyök nem szenvedhet kárt azon természetes késztetése miatt, hogy barátságos legyen, segítse a bajtársait, és pusztán azért, mivel az órája furcsa klikkelést hallat. És mindamellett, ha megengedsz egy megjegyzést… hogyan lehetne kém? Ahhoz, hogy kém legyen, chingernek kellene lennie, viszont a chingerek két és fél méter magas hüllők, hosszú farokkal. Felfogtad?
— Igen, igen — motyogta Bill elesetten. — Erre magamtól is rájöttem… de ezzel még nincs minden megmagyarázva…
— Nekem ennyi elég, és elégedj meg ezzel te is. Úgy érzem, Ahriman szállt meg téged, hogy rosszat gondolj a bajtársadról, és jobban teszed, ha vezeklésképpen elmondasz velem egy gyors imát, mielőtt ismét a mosodás tiszt veszi át a szerepet.
Ez a szertartás gyorsan lezajlott, és Bill segített visszagyömöszölni a kegytárgyakat a dobozba, és figyelte, ahogy az becsúszik az íróasztalba. Bill elköszönt, és távozni készült.
— Egy pillanat, fiam — mondta a káplán legforróbb mosolyával, és ugyanakkor a válla mögé nyúlt, és előrehúzta a nyakkendőjét. A papi körgallér eltűnt, és ugyanabban a pillanatban a nyájas mosoly is elenyészett, és gonosz vicsor váltotta fel. — Mit képzel, hova megy, köcsög! Tegye csak vissza a seggét a székbe!
— D-de hiszen — makogta Bill —, azt mondta, távozhatok.
— Azt a káplán mondta, és mint mosodás tisztnek nekem ahhoz semmi közöm. Na tehát… halljuk csak, hogy hívják azt a chinger kémet, akit fedez?
— Én ezt a gyónási titoktartás alatt közöltem…
— A káplánt köti a titoktartás, nem engem, és ő meg is tartotta a szavát, egy szót sem szólt nekem, de én történetesen mindent hallottam. — Megnyomott egy nagy piros gombot. — Az MP-sek máris jönnek. Jobb lesz, ha beszél, köcsög, különben a tőkesúlyhoz kötöztetem űrruha nélkül, és egy évre bevonom a kantinlátogatási engedélyét. Hogy hívják a fickót?
— Buzgó Muki — zokogta Bill, ahogy súlyos lábak dobbantak odakinn, és két vörössisakos furakodott be a kicsiny szobába.
— Kémet fogtam maguknak, fiúk — jelentette be a mosodás tiszt diadalmasan, és az MP-sek a fogukat csikorgatták, torokhangon morogtak, és a levegőben úszva rávetették magukat Billre. A szerencsétlen flótás összerogyott az ököl- és botcsapások alatt, és csupa vér lett, mire a mosodás tisztnek sikerült lerángatnia róla az izomkolosszusokat.
— Nem ő az… — zihálta a tiszt, és odavetett Billnek egy törülközőt, hogy törölje le a vért. — Ő az informátorunk, a hűséges, hazafias hős, aki beköpte Buzgó Muki nevű cimboráját, akit azonnal elkapunk, láncraverünk és kivallatunk. Gyerünk!
Az MP-sek közrefogták Billt, és mire elértek a biztosítékterembe, gyors iramuk szele kissé magához térítette a fiút. A mosodás tiszt csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy bedughassa a fejét.
— Hé, emberek — kiáltotta vidáman —, itt van Buzgó Muki?
Buzgó, felpillantott a suvickolt bakancs fölül, odaintett, és elvigyorodott.
— Izé… én vagyok az.
— Elkapni! — üvöltötte a mosodás tiszt, félre ugrott, és vádlón mutatott előre. Bill a padlóra bukott, amikor az MP-sek elengedték, és bedübörögtek a terembe. Amikor nagy nehezen leszálltak Buzgó Mukiről, a szerencsétlen flótás lábán béklyó feszült, a kezét bilincs fogta, és végtagjain vaskos láncok lógtak. Buzgó Muki tovább vigyorgott.
— Izé… a ti bakancsotokat is suvickoljam ki?
— Ne pofázz vissza, te mocskos kém! — recsegte a mosodás tiszt, és ököllel belevágott a sértő vigyorba. Legalábbis megpróbálta képen törölni, de Buzgó kinyitotta a száját, bekapta a kezet, és olyan keményen belemélyesztette a fogait, hogy a tiszt nem tudta kirántani.
— Megharapott! — üvöltötte a mosodás, és teljes erejéből próbálta kirántani a kezét. Mindkét MP-s, egy-egy kézzel hozzáláncolva Buzgó Muki bilincséhez, másik kezével felemelte gumibotját, hogy ellássa a fogoly baját.
Ám ebben a pillanatban Buzgó Muki feje kinyílt.
Ha ez valahol máshol történik, az eset igen gyanús lett volna, viszont jelen körülmények között különösen gyanús volt, és valamennyien, beleértve Billt is, eltátották a szájukat, amikor egy tízcentis gyík mászott ki a koponyából, és a padlóra ugrott, mely mintha kissé behorpadt volna alatta. Négy pici karja volt, hosszú farka, világoszöld pikkelyei, és bébialligátor feje. Pontosan úgy nézett ki, mint egy chinger, attól eltekintve, hogy nem két és fél méter magas volt, hanem csak mindössze tíz centi.
— Minden köcsög humán bűzlik! — mondta Buzgó Muki hangjának vékony megfelelőjén. — A chingerek nem izzadnak. Éljenek a chingerek! — Kiviharzott a szobából Buzgó körlete felé.
Általános dermedtség lett úrrá. Az összes biztosítékellátó, aki tanúja volt a hihetetlen eseményeknek, ugyanúgy állt vagy ült, mint előzőleg, dermedten a megdöbbenéstől, és a szemük úgy kidülledt, mintha keményre főtt tojás lenne. A mosodás tiszt ott felejtette a kezét az éles fogak között, a két MP-s pedig némán bámulta a kinyílt koponyájú testet, amihez hozzá volt láncolva. Csak Bill volt képes mozogni, s bár kissé kába volt a veréstől, lehajolt, hogy elkapja az apró teremtményt. Apró, de erős karmok mélyedtek a húsába, lerántották a lábáról. Bill egyszerűen elrepült, és nekicsapódott a falnak.
— Izé… nesze neked, te mamlasz! — sipította a vékony hang.
Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, a gyíkoid Buzgó Muki málhazsákjához rohant, egyetlen mozdulattal letépte a tetejét, és belecsusszant. Egy pillanattal később magas hangú zümmögés hallatszott, és a zsákból egy hegyes, fénylő valami bukkant fel. Egyre kifelé türemkedett, és máris egy félméteres űrhajócska lebegett a levegőben. Oldalra fordult, egyenesen a válaszfal felé. A zümmögés sivítássá vált, a hajó meglódult, és átszakította a kemény fém válaszfalat, mintha csak papírból lenne. Újabb és újabb, egyre távolodó reccsenések hallatszottak, mintha egymás után fúrná át a válaszfalakat, és a végén egy hatalmas csendüléssel az űrhajó külső falát is átfúrta, és kiröppent az űrbe. A levegő süvítve tódult ki a légüres térbe, és a vészcsengők azonnal kalamolni kezdtek.
— Az ember esze megáll… — mondta a mosodás tiszt, aztán becsukta tátott száját, majd felsikoltott. — Szedje már le valaki ezt a vacakot a kezemről… halálra harap!
A két MP-s még mindig hozzá volt láncolva az egykor Buzgó Muki mozdulatlan testéhez. Buzgó csak bámult, vigyorgott az összeharapott kéz fölött, és csak amikor Bill előkapta atomkarabélyát, és a csövét az erős fogak közé feszítette, akkor tudta a tiszt kihúzni a kezét. Miközben ezt tette, Bill bekukkantott Buzgó koponyájába, és látta, hogy a kinyitott koponyarészen apró réz fogantyú van. A tátongó koponya belsejében csontok és agyvelő helyett egy miniatűr vezérlőterem látszott egy apró karosszékkel, tévéképernyőkkel, műszerekkel, gombokkal és fogantyúkkal, és egy fehér hűtőszekrénnyel. Buzgó Muki mindössze egy robot volt, és az a kicsi jószág irányította, aki az előbb röppent el az űrhajójával. Olyan volt, mint egy chinger — de csak tíz centi magas.