— Hé! — mondta Bill. — Buzgó csak egy robot, akit az a kicsi jószág irányított, aki az előbb elröppent az űrhajójával! Olyan volt, mint egy chinger, de csak tízcentis volt…
— Két és fél méter vagy tíz centi… mi a különbség? — morogta ingerlékenyen a mosodás tiszt, miközben betekerte a kezét egy taknyos zsebkendőbe. — Nem árulhatjuk el a gárdistáinknak, hogy az ellenség milyen pici, sem azt, hogy egy 10 g-s bolygóról származik. Fenn kell tartanunk a csapatszellemet.
Ötödik fejezet
Most, hogy Buzgó Mukiról kiderült, hogy chinger kém, Bill nagyon magányosnak érezte magát. Köcsög Brown, aki szinte sohasem beszélt, most még kevesebbet beszélt, ami azt jelentette, hogy egyáltalán nem, így senki sem akadt, akivel Bill csipkelődhetett volna. Köcsög volt az egyetlen a biztosítékellátók közt, aki együtt élte túl Bill-lel a Leon Trockij tábor kegyetlenségeit, a többiek pedig nagyon összetartottak, állandóan együtt üldögéltek, motyorékoltak, és gyanakvó pillantásokat vetettek rá a válluk fölött, ha megpróbált közeledni hozzájuk. Egyetlen szórakozásuk az volt, hogy összehegesztettek dolgokat, amiket aztán később széttörtek, hogy újra összehegeszthessék, és ennél nagyobb időpocséklás nem is létezhet, úgy tűnt, ők mégis élvezték, így hát Bill nagyon magányos volt, és megpróbált Buzgó Mukival társalogni.
— Látod, milyen bajba kevertél? — panaszkodott.
Buzgó csak vigyorgott, nem hatotta meg a zokszó.
— Legalább csukd be a fejed, ha veled beszélek — csattant fel Bill, odanyúlt, és bekattintotta Muki koponyanyílását. Azonban ez sem segített. Buzgó Muki vigyorgáson kívül semmi mást nem tudott. Már kisuvikszolta élete utolsó bakancsát. Csak állt ott mozdulatlanul, nagyon súlyos volt, és ráadásul mágnesesen tapadt a padlóhoz. A biztosítékellátók ráteregették a piszkos ingeiket, és ráakasztották az ívhegesztőket. Három napon át állt ott, és senki sem tudta, mi lesz vele, amikor egyszer csak megjelentek az MP-sek emelőrudakkal, rálódították egy kézikocsira, és elhúzták onnan.
— Isten veled! — kiáltotta Bill, és búcsút intett neki, aztán nekilátott, hogy kisuvikszolja a cipőjét. — Jó cimbora volt, még akkor is, ha chinger kém volt.
Köcsög nem felelt, a hegesztők pedig nem beszéltek vele, és ő azzal töltötte az ideje nagy részét, hogy elkerülje Tembo tiszteletest. A flotta nagy öregje, a Fanny Hill még mindig a bolygó körül keringett, amíg felszerelték rá a hajtóműveit. Nagyon kevés tennivaló akadt, mivel Spleen biztosítékfelügyelő kijelentésével ellentétben a biztosítékcsere bonyolult és körülményes műveletét az előre jelzett egy évnél valamivel kevesebb idő alatt elsajátították, sőt, az igazat megvallva, még tizenöt percbe sem telt. Szabad idejében Bill összevissza kószált a hajón, elment egészen addig, amíg a hajót őrző MP-sek; útját nem állták, és már-már arra gondolt, hogy ismét felkeresi a káplánt, hogy kitölthesse valakin a mérgét. Viszont ha rosszul időzít, a mosodás tisztet találja ott, és vele nem szeretett volna találkozni, így hát nagy magányosan kószált a hajón, bepillantott egy körlet nyitott ajtaján, és egy ágyon egy pár bakancsot pillantott meg.
Bill megtorpant, megdermedt, mozdulatlanná vált, megmerevedett, megrettent, megállt benne az ütő, ereiben megfagyott a vér és a bordái összeszorultak.
Ismerte azt a bakancsot. Élete végéig nem fogja elfelejteni azt a bakancsot, mint ahogy nem fogja elfelejteni a sorszámát sem, amit oda-vissza bármikor el tudott mondani, akár álmából ébredve is. Annak a rettenetes bakancsnak minden részlete tisztán élt az emlékezetében a gilisztaszerű fűzőjétől az undorító felsőrészéig — melyet állítólag emberbőrből készítettek — és a rozsdavörös talpig, melyet nyilván emberi vérrel festettek ilyen színűre. Ez a bakancs Döghalál Drangé volt.
A bakancs lábban folytatódott, és Bill, a rémülettől bénultan, képtelenül uralkodni magán, egyre beljebb és beljebb dugta a fejét a körletbe, és tekintetével követte azt a lábat egészen a derékszíjig, a zubbonyán fel a nyakig, addig a nyakig, melyen ott nyugodott az a fej, melynek arca a bevonulás óta lidérces álmokat okozott neki. Az ajkak megmozdultak.
— Maga az, Bill? Jöjjön, üljön le egy kicsit.
Bill bebukdácsolt.
— Kér egy cukorkát? — kérdezte Döghalál mosolyogva.
A reflex irányította Bill ujjait a felkínált doboz felé, kivett egy cukrot, és már is csámcsogni kezdett ezen a hosszú idő óta első szilárd ételen, nyálelválasztása megindult a beporosodott szegletekből, és miközben gyomra máris örömtelién megkordult, Bill azon töprengett, mi lehet ez a fura kifejezés Döghalál arcán. Szája széle felfelé görbült agyarai fölött, szeme sarkánál kicsiny ráncocskák jelentek meg, és ocsmány pofájára gödröcskék ültek ki. Feladta. Nem ismerte ezt az arckifejezést.
— Hallom, Buzgó Mukiról kiderült, hogy chinger kém — mondta Döghalál, becsukta a dobozt, és becsúsztatta a párnája alá. — Erre magamtól is rájöhettem volna. Tudtam, hogy valami nincs rendben a fickóval, hiszen aki kisuvikszolja a társai bakancsát és önként jelentkezik buditakarításra, az nem lehet normális. Gondolhattam volna…
— Döghalál — mondta Bill nekibátorodva —, tudom, hogy ez nem lehetséges, de… maga egészen úgy viselkedik, mint egy emberi lény!
Döghalál felkacagott; nem az embert-velejéig-megrázó-gyilkos kacagásával, hanem csak úgy, majdnem szokványosan.
— Hiszen maga egy szadista, perverz állat, egy aljas disznó, egy rohadt patkány, egy… egy…
— Köszönöm, Bill. Örülök, hogy így vélekedik. Próbálom végezni a dolgom a legjobb tudásom szerint, de én is ember vagyok, jólesik egy-egy dicsérő szó olykor-olykor. Perverz állatnak lenni nem könnyű, de örülök, hogy sikerült egy ilyen mamlasz fejébe is belesulykolnom ezt a képet.
— D-de… maga nem is igazán…
— Elég ebből! — csattant fel Döghalál, és e pár szóban volt annyi méreg és rosszindulat, hogy Bill testhőmérséklete máris csökkenjen hat fokkal. Döghalál ismét elmosolyodott. — Én nem hibáztatom magát, fiam, azért, amiért olyan kedvesen hülye, és amiért egy elmaradott bolygóról származik, és hogy a gárdában szerezte a műveltségét, meg minden. De ébredjen fel, fiam! A katonai nevelés túlságosan fontos ahhoz, hogy amatőrökre bízzuk. Ha olvasta volna némelyik főiskolai szövegkönyvünket, tényleg megfagyna az ereiben a vér. Van arról fogalma, hogy a régi időkben a kiképző őrmesterek, vagy bárhogy hívjuk is őket, tényleg szadisták voltak? A fegyveres erők hagyták, hogy ezek a képzetlen fickók megtizedeljék az újoncokat! Tanulják csak meg gyűlölni a szolgálatot, ahelyett hogy féljenek tőle, mert a félelem a fegyelmezetlenség okozója. És beszélni kell a veszteségekről! Valakit mindig halálra meneteltettek, vagy egy egész szakaszt vízbe fojtottak, meg hasonló bárgyúságokat követtek el. Ha a veszteségi arányt ismerné, Bill, sírva fakadna.
— Megkérdezhetem, mit tanult a főiskolán? — kérdezte Bill nagyon halk, alázatos hangon.
— Katonai fegyelmet, lelki megtörést és módszertani színjátszást. Kemény kurzusok voltak négy éven át, de a végén Sigma Cum fokozattal végeztem, ami nem is rossz ahhoz képest, hogy munkáscsaládból származom. A karrierem egyre magasabbra ívelt, és ezért nem értem, miért hajóztak ki engem is azok a hálátlan fattyúk ebben a roskatag bádogkaszniban! — Feltolta az aranykeretes szemüvegét, hogy letöröljön egy már-már megformálódó könnycseppet.