— Nem rossz — mondta. Megállt és lihegett. — Hatot hatból.
A rabok sorából tompa nyögések hallatszottak, és Bill undorodva és gúnyosan vigyorgott arra a három emberre, aki nem vágódott el a kiabált parancsra.
— Na, mi van? — kérdezte az egyiktől, és belerúgott. — Nem voltunk még harcban? — A fickó nem felelt, mert a feje szénné volt égve.
— Még nem… — mondta a mellette fekvő fájdalmasan zihálva. — Kerítsék elő az egészségügyist! Megsebesültem, senki nincs elöl a sorban. Ó, ó, miért is hagytam ott a Fanny Hillt! Orvost…
Bill a szemöldökét ráncolta a férfi gallérján lévő tiszti rangjelzés láttán, aztán lehajolt, és lekapart egy kevés iszapot a férfi arcáról.
— Maga az! A mosodás tiszt! — kiáltotta szörnyű haraggal, és felemelte fegyverét, hogy bevégezze a munkát.
— Nem az vagyok! — nyöszörögte a hadnagy, végre felismerve Billt. — A mosodás tisztnek vége, lefolyt a csatornában! Éri vagyok az, fiam, a te baráti lelkipásztorod, aki Ahura Mazdah áldását hozom neked, fiam. Olvasod az Avestát mindennap elalvás előtt?
— Bah! — vicsorogta Bill. Így már nem lőhette le, hát továbbsétált a harmadik sebesülthöz.
— Hello, Bill — mondta egy erőtlen hang. — Azt hiszem, a reflexeim kissé lelassultak. Nem hibáztatlak, amiért lelőttél, nekem is le kellett volna hasalnom a többiekkel együtt…
— Átkozottul igazad van, azt kellett volna — mondta Bill, és lenézett az ismerős, ellenszenves, agyaras arcra. — Halálodon vagy, Döghalál, ezt megkaptad.
— Tudom — mondta Döghalál, és köhögött. Szeme csukva volt.
— Álljanak félre — kiáltotta Bill. — Orvost ide!
A rabok kört alkottak, így a megláncolt orvos oda tudott menni a sebesültekhez.
— Egy kötés a karján, és rendbe jön — mondta az orvos. — Csak felszíni égések. De az a hatalmas termetű fickó az agyarakkal, már feladta.
— Életben tudja tartani? — kérdezte Bill.
— Egy darabig, de nem tudom, meddig.
— Tartsa életben!
Bill körbenézett a rabokon.
— Le tudjuk szedni valahogy azokat a nyakbilincseket? — kérdezte.
A kulcsok nélkül nem — válaszolta egy kövérkés gyalogsági őrmester —, és a gyíkok nem hozták magukkal. Viselnünk kell, amíg vissza nem érünk. Hogy lehet, hogy a nyakát kockáztatta, hogy megmentsen minket? — kérdezte gyanakodva.
— Ki akarta magát megmenteni? — kérdezte Bill gúnyosan. — Éhes voltam, és gondoltam, biztosan hoztak valami kaját.
— Igen hoztunk — mondta az őrmester nyugodtabban. — Most már értem, miért használta ki a lehetőséget.
Bill felbontott egy konzervet, és tömni kezdte a fejét.
Ötödik fejezet
A halottat kivágták a sorból, és a sebesült Döghalál előtt és mögött lévő két ember is ezt szerette volna tenni a vánszorgó őrmesterrel. Bill megmagyarázta nekik, hogy igen humánus dolog, ha cipelik a sebesült bajtársukat, és ők egyet is értettek ezzel, amikor megígérte nekik, hogy leégeti a lábukat, ha nem. Amíg a láncolt emberek ettek, Bill két rugalmas botot vágott, csinált egy tábori ágyat, és három kopott uniformist rájuk húzott. A szerzett karabélyokat odaadta a kövérkés őrmesternek, és a legszimpatikusabb veteránoknak, egyet megtartva magának.
— Van valami esély a visszajutásra? — kérdezte Bill az őrmestert, aki óvatosan törölgette a nedvességet a fegyveréről.
— Talán. Visszamehetünk azon az úton, amin jöttünk. Elég könnyű követni a nyomokat, miután ennyien kitapostuk. Éberen lesnünk kell a veniánokat, észre kell vennünk őket, mielőtt körülvennének bennünket. Amikor hallótávolságon belül lesznek, megpróbálunk találni egy csendes részt, és áttörünk. Az esély ötven százalék.
— Mindőnk számára biztatóbb kilátás, mint egy órával ezelőtt.
— Nekem mondja? De az esélyek csak romlanak, ha tovább lebzselünk itt.
— Mozogjunk!
A nyomokat követni könnyebb volt, mint Bill gondolta, és kora délutánra már hallották a fegyverropogás első hangjait, tompa dörgéseket a távolban. Az egyetlen veniánt, akivel találkoztak, azonnal megölték. Bill pihenőt tartott.
— Egyetek, amennyit akartok, aztán dobjátok el az ételt — mondta. — Adjátok tovább! Gyorsabban fogunk haladni.
Elment megnézni, hogy van Döghalál.
— Rosszul — zihálta Döghalál. Arca papírfehér volt. — Ez van, Bill… tudom… nem rettentek el több újoncot… nem veszek fel több fizetést, Bill… jó cimbora vagy… hogy így gondoskodsz rólam…
— Örülök, hogy így gondolod, Döghalál, és talán tennél nekem egy szívességet. — Belenyúlt a haldokló férfi zsebébe, amíg meg nem találta az altiszti jegyzetfüzetét, kinyitotta, és firkáit valamit az egyik üres oldalra. — Aláírnád ezt nekem, csak a régi szép idők kedvéért, Döghalál?
A nagy állkapocs erőtlen volt, a gonosz piros szemek kinyíltak, és kimeredtek.
— Ni, a mocskos köcsög cserben hagyott — mondta Bill utálkozva.
Egypercnyi tűnődés után néhány csepp tintát csepegtetett Döghalál hüvelykujjára, és a papírhoz nyomta.
— Doki! — kiabálta, és az embersor megint kört alkotott, hogy az orvos odajöhessen.
— Mi a véleménye?
— Döglött, mint egy hering — mondta az egészségügyis a vizsgálat után.
— Halála előtt rám hagyta az agyarait, itt van leírva, látja? Ezek igazi agyarak, és sokat érnek. Átültethetők?
— Hogyne, feltéve, hogy kivágja és tizenkét órán belül lefagyasztja azokat.
— Semmi gond, úgyis visszavisszük a testet magunkkal.
Keményen rámeredt a két betegszállítóra, megpaskolta a fegyverét, és azok nem panaszkodtak.
— Hozzátok ide a hadnagyot!
— Káplán — mondta Bill, kitartva a jegyzetfüzet lapját —, szeretnék egy tiszti hitelesítő aláírást ide. Mielőtt meghalt ez a katona, elmondta az akaratát, de túl gyenge volt ahhoz, hogy aláírja, így csak az ujjlenyomatát nyomta rá. Most maga itt aláírja, hogy látta, amint rányomta az ujját, és minden hiteles és törvényes, aztán írja alá a nevét!
— De én ezt nem tehetem, fiam. Nem láttam, hogy a halott írta volna ide a végakaratát, és Glmmpf…
A Glmmpf-et azért mondta, mert Bill az atompisztoly csövét benyomta a szájába, és megforgatta, miközben ujját mozgatta a ravaszon.
— Lődd le! — kiáltotta a gyalogsági őrmester, és az a három ember, aki látta, hogy mi történik, tapsolni kezdett.
Bill lassan visszahúzta a pisztolyt.
— Boldogan segítek — mondta a káplán, és megragadta a tollat.
Bill elolvasta az iratot, elégedetten dörmögött, majd odébbment, és leguggolt az orvos mellé.
— A kórházból van? — kérdezte.
— Úgy van, és ha valaha is visszakerülök a kórházba, soha többé nem lépek ki belőle. Balszerencsémre épp sebesülteket szedtem össze, amikor a rablók támadtak.
— Úgy hallottam, a sebesülteket nem viszik el innen. Csak felgyógyítják őket, aztán visszaküldik a frontra.
— Jól hallotta. Nehéz lesz túlélni ezt a háborút.
— De biztosan vannak néhányan, akik annyira súlyosan megsebesülnek, hogy nem küldik őket vissza harcolni — erősködött Bill.