— Az én problémáin más jellegű. Szeretnék… találkozni… a káplánnal…
Spleen elsápadt, és a falnak dőlt.
— Mindent értek — mondta ernyedten. — Menjünk kajálni, és ha maga nem mondja el senkinek, én is tartom a szám.
Bill elpirult.
— Nagyon sajnálom, Spleen biztosítékfelügyelő úr, de nem tehetek róla. Nem az én hibám, hogy látnom kell, bárkivel megeshet… — Hangja elhalkult, a lábfejét nézte, és egyik surranóját a másikhoz dörzsölte. A csend egyre hosszabbra nyúlt, végül Spleen szólalt meg, de minden bajtársiasság eltűnt a hangjából.
— Rendben van, gárdista… ha tényleg ezt akarja. Remélem, a többiek nem tudnak meg semmit. Hagyja ki a kaját, és menjen fel hozzá most rögtön… itt egy kilépő. — Valamit firkált egy darab papírra, és megvetően a padlóra dobta, elfordult, és elment onnan. Bill lehajolt, és alázatosan felvette a cetlit.
Bill csúszdákon csusszant le, folyosókon, alagutakon ment végig, létrákon mászott le. A hajókönyvtárból megtudta, hogy a káplán a 89-es fedélzet 362-B szobájában található, és nagy nehezen sikerült odatalálnia a szegecselt vasajtóhoz. Kopogásra emelte a kezét, és izzadság kezdett gyöngyözni a homlokán, a torka kiszáradt. Remegő ujjai tompán koppantak a fémen, és végeérhetetlen várakozás után fojtott hang szólalt meg belülről.
— Igen, igen… jöjjön be… nyitva van.
Bill belépett, és bokái azonnal vigyázzba csattantak, amikor megpillantotta a tisztet a hatalmas íróasztal mögött, mely szinte az egész szobát betöltötte. A főhadnagy már erősen kopaszodott fiatal kora ellenére. Fekete karikák keretezték a szemét, és borosta ütött ki az állán. Nyakkendőjét rosszul kötötte meg, és félre is csúszott. Az íróasztalt beborító papírhalmok között kaparászott, felemelt párat, rárakta egy másik csomóra, ide-oda feljegyzéseket firkáit, másokat pedig a papírkosárba hajított. Amikor egy papírhalmot arrébb tett, láthatóvá vált egy táblácska, rajta a felirat: MOSODÁS TISZT.
— Elnézést, uram — mondta Bill —, azt hiszem, rossz helyen járok. A káplánt kerestem.
— Ez a káplán irodája, de ő csak délután egykor lép szolgálatba, és azt még egy olyan bamba képű fickó is tudja, mint maga, hogy addig már csak tizenöt perc van.
— Köszönöm, uram, később visszajövök… — Bill az ajtó felé araszolt.
— Maradjon csak, és segítsen! — A tiszt felemelte véraláfutásos szemeit, és gonoszul vihogott. — Most bejött a csőbe. Rakja sorba a zsebkendő-jelentéseket. Hatszáz szuszpenzor elveszett, hiányzik a leltárból. Azt hiszi, könnyű a mosodás élete? — Nyöszörgött az önsajnálattól, és odatolt egy adag papírt Bill elé, aki elkezdte sorba rakni azokat. Mielőtt végezhetett volna, csengőszó hangzott fel, és ezzel véget ért a feladata.
— Tudtam! — zokogott a tiszt kétségbeesetten. — Ez a munka sohasem ér véget, és egyre csak rosszabb és rosszabb lesz. És maga még azt hiszi, hogy maga van bajban! — Remegő ujjakkal fordította meg a táblácskáját az asztalon. KÁPLÁN, állt a másik oldalán. Gyorsan megragadta a nyakkendőjét, és sietve megfordította, hogy a lelógó része a tarkóján legyen. A nyakkendő hátulján papi gallér volt, mely simán siklott be az inge alá. Apró zörgés hallatszott, és a nyakkendő eltűnt, csak a papi gallér maradt.
A káplán összefonta a kezét maga előtt, lesütötte a szemét, és nyájasan mosolygott.
— Miben lehetek a segítségedre, fiam?
— Maga nem a mosodás tiszt? — képedt el Bill.
— Az vagyok, fiam, de az csak egy azon terhek közül, melyet a vállamon kell hordoznom. Ezekben a zavaros időkben kevés szükség van káplánra, de annál nagyobb mosodásra. Én legjobb tudásom szerint szolgálok. — Jámboran lehajtotta a fejét.
— De… maga melyik? A káplán, aki ideje egy részében mosodás tiszt, vagy mosodás tiszt, aki részben káplán is?
— Rejtély ez, fiam. Sok dolog van, mit jobb inkább nem firtatni. De ügy látom, bajban vagy. Megkérdezhetem, mely hitet vallód?
— Mely hitet?
— Kérdeztem valamit! — csattant fel a káplán, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha most a mosodás tiszt szólt volna. — Hogyan segíthetnék rajtad, ha azt sem tudom, miféle hitet vallasz?
— Fundamentalista zoroasztrista.
A káplán egy műanyag lapot húzott elő a fiókból, és végighúzta rajta az ujját.
— Z… Z… Zen… Zodomita, Zoroasztrista, reformált fundamentalista. Ez az?
— Igen, uram.
— Jól van, fiam, nem lesz gond… huszonegy-ötven-kettő-nulla-öt… — gyorsan bepötyögte ezt a számsort az íróasztalába épített műszerpultba, aztán látványos mozdulattal és evangélista csillogással a szemében leseperte az összes iratot az asztalról. Rejtett gépezetek zümmögtek, az asztal egy része lebillent, és alulról egy aranybikákkal díszített fekete műanyag doboz bukkant fel. — Máris, máris — mondta a káplán, és kinyitotta a dobozt.
Előbb egy hosszú, fehér sálat tekert a nyaka köré, melyet megint csak aranyszövésű bikák díszítettek. Aztán egy vaskos, bőrkötésű könyvet vett ki a dobozból, majd pedig két fémbikát, melyek háta üreges volt. Az egyikbe desztillált vizet töltött egy műanyag palackból, a másikba pedig édes olajat, amit nyomban meg is gyújtott. Bill növekvő boldogsággal figyelte ezeket az ismerős előkészületeket.
— Micsoda szerencse — ujjongott —, hogy maga zoroasztrista! Így sokkal könnyebb lesz kiönteni a lelkem.
— A szerencsének ehhez semmi köze, csak az intelligens előrelátásnak. — A káplán egy kevés haomaport szórt a lángokba, és fűszerezett tömjénillat töltötte be a szobát. — Ahura Mazdah kegyelméből Zoroaszter felszentelt papja vagyok. Allah akaratából az iszlám hithű müezzine, Jehova jóvoltából pedig körülmetélt rabbi, és így tovább… — Jóindulatú arcán kegyetlen vicsor jelent meg. — És a létszámhiány miatt mosodás tiszt is. — Arca kisimult. — És most, fiam, add elő a problémádat…
— Hát… nem könnyű. Lehet, hogy csak ostoba gyanakvás a részemről, de aggaszt az egyik bajtársam viselkedése. Van benne valami furcsa. Nem is tudom, hogy mondjam…
— Bízz bennem, fiam, és tárd fel legbelsőbb érzéseidet nekem, és ne félj. Amit hallok, sohasem fog kijutni ebből a szobából, mert hivatásom szerint titoktartásra esküdtem. Könnyíts a terheiden!
— Kedves magától, atyám, és máris jobban érzem magam. Tudja, ez az én bajtársam mindig is fura egy alak volt, aki állandóan bakancsokat pucol, önként jelentkezik buditakarításra és nem szereti a lányokat.
A káplán együttérzően bólogatott, és közben a fűszeres tömjént szagolgatta.
— Nem értem, mi aggaszt, derék fickónak tűnik. Mert meg vagyon írva a Vendidadban, hogy segítsük felebarátainkat, vegyük le a vállukról a terhet, és ne hajszoljuk a repedtsarkúakat!
— Lehet, hogy a vasárnapi iskolákban ezt tanítják — háborodott fel Bill —, de a katonák közt ez másképp van! Mindegy… Eleinte azt hittük róla, buggyant szegény, és lehet, hogy az is… de ez nem minden. Együtt voltam vele a tüzérfedélzeten, és ő az óráját az ágyúk felé tartotta, és a gombját nyomogatta, klikk, klikk! Valószínűleg fényképezőgép lehetett… Szerintem ő egy chinger kém! — Bill hátradőlt, zihált, és verejtékezett. Kimondta a végzetes szavakat.
A káplán tovább bólogatott, és a kábítószeres haoma-gőztől félig öntudatlanul vigyorgott. Végül sikerült kiszabadulnia a mámorból, kifújta az orrát, és kinyitotta az Avesta vaskos példányát. Egy ideig óperzsa szövegeket mormolt, ettől jobb kedvre derült, aztán becsukta a könyvet.