A Rodger Young csupán egyetlen szakaszt szállított, és mégis csak alig fértünk el rajta, a Tourson viszont hat szakasz kapott helyet, és mégsem kellett szorongani. Ezen a hajón olyan sok a kivetőcső, hogy képes mind a hat szakaszt egyszerre kilőni, és ezen felül olyan sok tartalék kapszulának is jut hely, hogy szükség esetén még egyszer ugyanennyi katonát is ki lehessen lőni egy második sorozattal. Ez esetben persze kissé szűkössé válna a hely a fedélzeten, csak felváltva lehetne étkezni, a függőágyakat a folyosókon és a készenléti szobákban is fel kéne akasztani, korlátoznák a vizet, és csak azt lélegezhetnéd be, amit a melletted alvó egyszer már kilélegzett. Közben pedig végig vigyáznod kellene, hogy nehogy kinyomd valakinek a szemét a könyököddel. Boldog voltam, hogy semmi ilyesmire nem került sor, amíg én is a fedélzeten tartózkodtam.
A Tours kellően gyors és erős volt ahhoz, hogy a csapatokat még hadra fogható állapotban juttassa el a Federáció bármelyik pontjára, de még a csótányok felségterületére is. A Cserenkov-hajtóműveket bekapcsolva képes volt 400 M-mel, vagy még annál is gyorsabban repülni. A Nap és a Capella közötti 46 fényévet alig öt és fél hét alatt tette meg.
Természetesen egy hatos csapatszállító még nem tartozik az igazán nagy hajók közé. (Már ha egy cirkálóval vagy egy utasszállító hajóval hasonlítjuk össze.) Ez a hajótípus egy testet öltött kompromisszum. Az M.E. a parányi, egy szakaszt szállító korvetteket részesíti előnyben, amelyeket bármilyen operatív feladatra fel lehet használni, míg ha a Flotta dönthetne mindenről, akkor alighanem ezredenként szállítanának minket. Egy korvett irányításához majdnem ugyanolyan sok matrózra van szükség, mint egy olyan szörnyeteg elvezetéséhez, amelyiknek a bendőjében akár egy egész ezred is elfér. Természetesen egy ilyen behemót karbantartása és takarítása sokkal több munkával jár, de ezt ugye a katonák is megcsinálhatják. Végül is azok az alakok nem tesznek semmi mást, csak alszanak, esznek, és a gombjaikat fényesítik — biztos nem árt meg nekik a rendszeres munka! A Haditengerészetnél már csak így gondolkoznak.
A Flotta tisztikara még ennél is szélsőségesebb véleményt képvisel. Szerintük a hadsereg egy korszerűtlen létesítmény, érett a felszámolásra.
A tengerészek természetesen nem hangoztatják nyíltan ezt a véleményüket — de üljél csak le dumálni bármelyik, szabadságos tengerésztiszttel, amikor nincs rajta szájkosár! Nem fogsz hinni a fülednek! A Flotta azt hiszi, hogy egyedül is megvívhatja a háborút, a győzelem után csak pár emberüket kell leküldeni, hogy addig tartsák a leigázott bolygókat, míg a Diplomáciai Testület át nem veszi a felelősséget.
Elismerem, hogy a legújabb játékszereikkel bármelyik bolygót lerobbanthatnák az égről. Még nem láttam bevetés közben ezeket a fegyvereket, de azért hiszek nekik. Talán ugyanolyan korszerűtlen vagyok, mint egy Tyrannosaurus rex. Bár én furcsa módon nem érzem, hogy elavult lennék. Ezenkívül pedig a hozzám hasonló majmok olyan feladatokat is végre tudnak hajtani, amiket még a legnagyszerűbb hajóval sem lehetne véghezvinni. Ha a kormányzat nem akarja, hogy megcsináljuk ezeket a dolgokat, akkor arról úgyis szól nekünk.
Valószínűleg tényleg jó, hogy sem a Flotta, sem az M.E. nem dönthet egyedül. Senkiből sem lesz űrmarsall, ha előtte nem állt már egy teljes ezred és egy nagyobb csatahajó élén. Van, aki először a Mobil Erőknél bizonyít, és hagyja, hogy az őrmesterek faragjanak embert belőle, utána pedig elvégzi a tengerésztiszti iskolát is. (Azt hiszem, a kis Birdie is ilyen gondolatokat forgathatott a fejében.) A másik lehetőség, hogy valaki először asztrogátor pilótaként szolgál, és csak utána jelentkezik Camp Currie-be, alapkiképzésre.
Bárkit mélységes tisztelettel hallgatnék meg, aki mindkét fegyvernemnél képes volt helytállni.
A legtöbb csapatszállítóhoz hasonlóan a Tours is koedukált hajó volt. Idekerülve számomra az volt a legelképesztőbb változás, hogy most már „a harmincas zsiliptől északra” is mozoghattam. A nők szállását a borotválkozó, brutálisabb egyénektől elválasztó zsilip nem feltétlenül mindig a harmincas, de a régi hagyományoknak engedelmeskedve valamennyi vegyes legénységű hajón „harmincas zsilipnek” nevezik a két birodalom határát. A tiszti étkezde közvetlenül a határon fekszik, mögötte pedig, egészen a tatig tart a nők világa. A Tours tiszti étkezdéje egyben a tengerésznők ebédlője is volt. A hölgyek röviddel a tisztek előtt ettek. Két étkezés között a termet egy spanyolfallal osztották ketté. Egyik oldalon a matrózhölgyek tartózkodtak, a másik oldalon pedig a tisztjeik szalonja kapott helyet. A katonatisztek szalonja, egy térképszobának nevezett helyiség is közvetlenül a harmincas zsilip előtt, de már a mi oldalunkon volt.
Eltekintve attól a nyilvánvaló ténytől, hogy a harcoló egységek célba juttatásához és kimentéséhez a legjobb pilótákra van szükség (és ők nők), akad még egy oka annak, hogy miért a nőnemű tiszteket osztják be a csapatszállító hajókra: az ilyesmi jót tesz a katonák moráljának.
Egy pillanatra felejtsük el az M.E. hagyományait! Akadhat nagyobb baromság annál, mint egy űrhajóból kilövetni magadat a jeges semmibe, ahol mi másra számíthatnál, mint véráztatta káoszra, és a hirtelen halálra? De ha már valaki vállalkozik erre az idióta feladatra, akkor hogy a fenébe lehetne jobban kordában tartani, és önfeláldozásra késztetni, mint azzal, ha állandóan arra emlékeztetjük, hogy az ok, ami miatt beleveti magát a küzdelembe, nem más, mint egy eleven, lélegző élőlény?
A vegyes legénységű hajókon az utolsó, amit egy rohamosztagos kilövés előtt hall (és talán ez az utolsó mondat, amit életében hallhat), egy sok sikert kívánó, női hang. Ha azt hiszed, hogy ennek nincsen jelentősége, akkor már elég régen faképnél hagyhattad az emberi fajt.
A Tours fedélzetén tizenöt tengerésztiszt szolgált: nyolc nő és hét férfi. Ehhez jött még nyolc M.E. tiszt, akikhez csekélységemet is hozzá kellett számolni. (Boldog vagyok, hogy ezt hozzátehettem.) Nem akarom azt állítani, hogy pusztán a harmincas zsilip miatt jelentkeztem tiszti iskolába, de az a kiváltság, hogy a hölgyekkel együtt étkezhettem, sokkal jobban motivált, mint egy fizetésemelés. Olyan volt ez, mint egy elnökségi ülés: a hajó kapitányasszonya elnökölt az asztalnál, és a főnökömre, Blackstone kapitányra jutott az alelnöki feladatkör. Nem a rangja miatt, hiszen a tengerészek között hárman is magasabb rangúak voltak, mint ő. De mint a rohamosztagosok önálló egységének parancsnoka, a hajó kapitányától eltekintve de facto az összes tiszt fölött állt.
Minden étkezés ünnepnek számított. A térképszobában vártuk, hogy felcsendüljön a gong, bekísértük Blackstone kapitányt a tiszti étkezdébe, és megálltunk a székek mögött. Hölgyei kíséretében belépett a kapitány is, és mihelyt elérte az asztalfőt, Blackstone kapitány meghajolt, és azt mondta: „Elnök asszony… hölgyeim”, mire a kapitánynő így válaszolt: „Alelnök úr… uraim”, és a jobbján álló férfi alásegítette a széket.
Ez a szertartás társasági eseménnyé varázsolta az étkezést, ami így több volt, mint egy puszta tiszti gyűlés. A résztvevők a rangjuk alapján szólították meg egymást, kivéve a legalacsonyabb beosztású tengerészeket, és a hozzám hasonló, próbaidős katonákat, akiket miszternek, vagy missznek illett szólítani. Mindenki betartotta ezt a szabályt. Utam során csupán egyetlen, zavarbaejtő kivétellel találkoztam.