Amikor először étkeztem a fedélzeten, meglepődve hallottam, hogy Blackstone kapitányt őrnagynak szólítják, pedig a vállapján világosan látszott, hogy mi a rangja. Később elmagyarázták, hogy miért történt mindez. A hadiflotta egyetlen hajóján sem tartózkodhat egyszerre két kapitány, ezért azután a hadsereg kötelékében szolgáló kapitányokat, vagyis a századosokat udvariasságból őrnagynak szólítják, hogy elkerüljék a tengerészkapitányi cím megszentségtelenítését. Ez a rang ugyanis a hajót irányító fejedelmi személyiség kizárólagos tulajdona és kiváltsága. Még egy kapitányi rangú tengerésztisztet is csak parancsnoknak szólítanak, ha egy olyan hajó fedélzetére lép, amelyiknek nem ő az első embere. Ez akkor is így van, ha a hajó parancsnoka csupán egy ifjú sorhajó hadnagy.
Az M.E. tiszteli ugyan ezt a hagyományt, de a saját felségterületén igyekszik elkerülni, hogy az emberek ilyen körülményeskedve szólítsák meg egymást, úgyhogy nálunk senki nem törődik a hajó másik felén uralkodó hülye szabályok betartatásával.
Az asztalfőtől távolodva egyre csökken az ott ülők rangja. A hajó kapitánya ül az asztal egyik végén, a rohamosztagosok parancsnoka a másikon. A parancsnok jobb oldalán ült a legifjabb tengerésztiszt, a kapitányasszony jobbján pedig csekélységem. Legszívesebben az ifjú hadnagy mellé telepedtem volna le (hihetetlenül bájos volt a kislány), de az ülésrend egyúttal egy rendkívül ravaszul kigondolt erkölcsrendészeti szabályozás is, így még csak a keresztnevét sem sikerült megtudnom.
Azt tudtam, hogy én, mint a legjelentéktelenebb hímnemű tiszt, a kapitányasszony jobb oldalán fogok ülni, de arról fogalmam sem volt, hogy székének a betolása is az én feladatom. Első közös ebédünk alkalmával türelmesen várakozott, és senki nem ülhetett le — míg a hármasszámú mérnökhelyettes könyökével oldalba nem bökött. Azóta sem voltam ilyen zavarban, hogy óvodás koromban elkövettem azt a bizonyos szégyenletes baklövést, jóllehet Jorgenson kapitány úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna.
Az ebéd akkor ér véget, ha a kapitányasszony felkel az asztaltól. Általában elég megértőnek bizonyult, ami ezt a háziszabályt illeti, ám egy alkalommal csak néhány percet töltött az asztalnál. Blackstone kapitány igen mérges lett emiatt. Felállt, és azt mondta:
— Kapitány…
Jorgenson asszony megfordult.
— Igen, őrnagy?
— Lenne olyan kedves a kapitányasszony kiadni az utasítást, hogy tisztjeim és én a térképszobában befejezhessük az ebédet?
— Természetesen, uram — válaszolta hidegen a kapitány. Megterítettek nekünk a térképszobában, de egyetlen tengerésztiszt sem evett velünk.
A rákövetkező szombaton a kapitányasszony kivételesen élt azzal a jogával — amivel a szállítóhajók kapitányai szinte sohasem foglalkoznak —, hogy körletszemlét tartson a rohamosztagosok szektorában. Egyetlen szó nélkül vonult el előttünk. Persze, azért nem kell azt hinni, hogy savanyú erénycsősz lett volna. Ha éppen nem mérgesen nézett rád, akkor elámulhattál azon, hogy milyen édes a mosolya.
Blackstone kapitány „Rozsdás” Graham hadnagyot bízta meg azzal, hogy segítsen nekem a matematikában. A kapitányasszony valahogy megtudta a dolgot, és arra utasította Blackstone-t, hogy ebéd után minden nap küldjön be hozzá, az irodájába. Átvette velem a matekot, és a sárga földig lehordott, ha nem volt elégedett a házi feladatommal.
Hat szakaszunk egy fél zászlóalj két századát alkotta. Blackstone kapitány egyszerre irányította a D századot, Blackie Bikáit, és a teljes fél zászlóaljat. A szolgálati lapunkon szereplő zászlóaljparancsnokunk, Xera őrnagy az A és a B századdal együtt a Tours testvérhajóján, a Normandy Beachen tartózkodott — talán a Galaxis túlsó felében. Ő személyesen csak akkor irányított minket, ha az egész zászlóalj egyszerre került bevetésre — jóllehet Blackie kapitány számtalan jelentést és levelet küldött neki. Másfajta szolgálati ügyekben közvetlenül a Flottához, a hadosztályhoz, vagy a bázishoz kellett fordulnunk, de Blackie-nek volt egy hétpróbás főtörzsőrmestere, aki elintézte, és megfelelő módon irányította a bürokratikus ügyeket, és segített a főnöknek a század és a fél zászlóalj csatába vezetésében is.
Nem könnyű dolog egy olyan hadsereget irányítani, amelynek egységei a szállítóhajók fedélzetén több fényévnyi körzetben szóródtak szét. A régi Valley Forge, a Rodger Young és most a Tours fedélzetén is megmaradtam ugyanannak az ezrednek a keretein belül. A harmadik (Elkényeztetett Cicák) ezred az első (Poláris) M.E. hadosztályhoz tartozott. Ezt az ezredet a Hangyaboly Hadművelet során hozták létre a rendelkezésre álló erőkből összeeszkábált két századból. A Klendathun nem sokat láttam az ezredemből, Bamburger őrvezető nyomában járva csupán a csótányok ezreiben gyönyörködhettem.
Lehetséges, hogy tisztként is az Elkényeztetett Cicákhoz osztanak be szolgálatra, és innen úgy vonulok nyugállományba, hogy egyetlenegy alkalommal sem találkozom az ezredparancsnokommal. A Rókák századparancsnoka egy másik szakasz (a Darazsak) élén, egy másik korvett fedélzetén harcolt. Még csak a nevét sem tudtam, egészen addig, míg meg nem pillantottam a tiszti iskolába való áthelyezésemet elrendelő parancs alján. Ki ne ismerné az „elveszett szakasz” legendáját, akiket akkor küldtek szabadságra, amikor kimustrálták a szállítóhajójukat? A társaság századparancsnokát éppen ekkor léptették elő, a többi szakaszt pedig más egységekhez osztották be. Arra már nem emlékszem, mi történt a szakaszparancsnokkal, de a seregbeli szokásokat figyelembe véve a katonák szabadsága a legalkalmasabb időpont arra, hogy tanfolyamra küldjék a tisztjüket. Elméletileg persze csak azután, hogy küldtek a helyére valakit, aki fokozatosan átvette a munkáját. Háborúban azonban elfogytak a tartalék emberek.
A történet szerint az elveszett szakasz egy éven keresztül dőzsölt a Churchill Road két oldalán, míg valakinek feltűnt, hogy hiányoznak. Én ugyan nem hiszem, de nem kizárt, hogy megtörtént az eset.
Az, hogy csak ilyen kevés tisztünk van, jelentős mértékben meghatározta, hogy milyen kötelezettségek várnak rám Blackie Bikáinál. A történelemben még egyetlen olyan hadsereg sem akadt, ahol olyan kevés tiszt irányított olyan sok közkatonát, mint a Mobil Erőknél. Ez a tényező csupán egy része az M.E. különleges felépítésének. A rohamosztagosok egy rendkívül egyszerű elv szerint élnek. Az M.E. nem jön zavarba, ha felteszik neki a klasszikus kérdést: tízezer rendelkezésre álló katonából ténylegesen vajon hányan harcolnak? És hányan ülnek az irodában, pucolják a krumplit, vezetik a teherautókat, számolják az elesetteket?
Az M.E.-ben mind a tízezren harcolnak.
A XX. század totális háborúi során gyakran 70 ezer emberre volt szükség ahhoz, hogy lehetővé tegye tízezer számára a harcot. Ez történelmi tény!
Elismerem, tényleg szükségünk van a Flottára, hogy oda vigyen minket, ahol harcolnunk kell. Ám mi még a legkisebb csapatszállító fedélzetén is háromszor annyian vagyunk, mint a korvett teljes legénysége. Igaz, hogy szükségünk van néhány civilre, hogy ellássanak minket, és gondoskodjanak rólunk. Állományunknak átlagosan tíz százaléka van egyszerre szabadságon. A legjobbak közülünk pedig kiképzőként váltják egymást az újoncok táboraiban.
Ha íróasztal mögött ülő rohamosztagossal találkozol, akkor látni fogod, hogy hiányzik a kezük, a lábuk, vagy valamelyik más, fontos testrészük. Ők azok a rettenthetetlenek — a Ho őrmesterek és a Nielssen ezredesek —, akik megtagadták, hogy nyugdíjba menjenek, és akiket tulajdonképpen duplán kellene számítani, hiszen olyan helyen pótolnak egy-egy egészséges rohamosztagost, ahol elengedhetetlen a harci szellem, de nincs szükség minden végtagra. Csak olyan munkát végeznek, amit a civilek nem tudnának megcsinálni — máskülönben civileket alkalmaznának. A civil olyan, mint egy zsák krumpli. Megvesszük, hogy elvégezzen egy munkát, egy feladatot, amihez csak iskolai végzettségre és egy kevés észre van szükség.