A harci szellemet azonban nem lehet megvenni.
A jó hozzáállás ritka kincs. Alaposan ki is használjuk, egyetlen grammját sem hagyjuk pocsékba menni. Arányait tekintve az M.E. a világegyetem legkisebb hadserege, ha figyelembe vesszük, hogy milyen óriási létszámú civil lakosságot kell megvédelmeznie. Rohamosztagosokat nem lehet vásárolni, nem lehet besorozni, nem lehet szolgálatra kényszeríteni — még csak vissza sem lehet őket tartani, ha elegük van az egészből. Bevetés előtt harminc másodperccel még felmondhat, idegösszeomlást kaphat, és megtagadhatja, hogy beszálljon a kapszulába. A legrosszabb, ami ez után történhet vele, az az, hogy megkapja a járandóságát, és utána már sosem lesz választópolgár.
A tiszti iskolában történelemórákon sokat foglalkoztunk azokkal a hadseregekkel, amelyeket úgy tereltek csatába, mint a gályarabokat. A rohamosztagos szabad ember. Önmagából meríti az erejét — tiszteli saját magát, és arra vágyik, hogy a társai is tiszteljék. Büszke arra, hogy ennek az alakulatnak a tagja, és élvezi ezt az egyedülálló csapatszellemet.
Mindenki dolgozik, mindenki harcol. Így hangzik fegyvernemünk jelszava. A rohamosztagosnak nem érdemes protekciót szerezni, hogy egy kényelmesebb és biztonságosabb beosztást kapjon: nem léteznek kényelmesebb és biztonságosabb beosztások. Persze, időnként mi is sumákolunk. Még a leganyátlanabb katona is, akinek csupán annyi esze van, hogy megkülönböztesse a jobb lábát a baltól, képes arra, hogy kifogásokkal álljon elő, csakhogy ne kelljen felmosnia a körletet, vagy kipucolnia a vécét. Ez a katonák ősi joga.
Nálunk azonban a kényelmes, biztos munkákat kizárólag civilek végzik. Kapszulába szálláskor a legjelentéktelenebb katona is tudja, hogy abban a pillanatban mindenki, de tényleg mindenki, a tábornoktól kezdve az újoncig ugyancsak bemászik a vetőcsőbe. Lehet, hogy több fényévnyire tőle, talán nem is ugyanazon a napon, esetleg egy órával később, vagy korábban — de nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy mindenki ugrik. Ezért szállunk be a kapszulába, még ha ezzel nem is vagyunk mindannyian tisztában.
Ha egyszer letérnénk erről az útról, akkor az az M.E. pusztulását jelentené. Csupán egy eszme tartja össze a fegyvernemet — egy eszme, amelyik erősebb kötést nyújt az acélnál, aminek varázsereje abban rejlik, hogy változatlanul hagyjuk.
Ez a szabály teszi lehetővé, hogy az M.E. olyan kevés tiszttel is működőképes legyen. „Mindenki harcol.”
Jóval többet tudok erről a témáról, mint amennyit valaha is tudni akartam, mivel egyszer valami hülyeséget kérdeztem a történelem órán, amit azonnal egy kiadós házi feladattal háláltak meg. Arra kényszerültem, hogy elmerüljek a régi idők homályában, a De Bello Gallicótól kezdve egészen Csing klasszikusáig, Az Aranybirodalom bukásáig. Vegyük szemügyre a nagykönyvben szereplő M.E. hadosztályt — persze, csak elméletileg, mivel a valóságban nem létezik ilyen. Hány tisztre lenne szükségünk? Most nem foglalkozunk azokkal az egységekkel, amelyeket más fegyvernemek bocsátották a rendelkezésünkre. Ezek talán nem is vesznek részt a bevetésben, és nem is hasonlítanak ránk — a logisztikánál és a hírközlésnél dolgozó furcsa fickók valamennyien tisztek. Ha egy emlékezőművésznek, egy telepatának, egy látnoknak, vagy egy csodagyereknek örömet szerez, ha tisztelgek neki, akkor szívesen megteszem ezt a szívességet. Ők értékesebbek, mint én, és akkor sem tudnám pótolni őket, ha kétszáz évig koptatom az egyenruhámat. De vehetnénk például a K-9 hadosztályt, ahol a személyi állomány ötven százaléka tiszti rangban van. Igaz ugyan, hogy a személyi állományuk másik fele kizárólag neo-kutyákból áll.
Ők ugyan valamennyien tisztek, de közülük egy sem tagozódik be a parancsnoki láncolatba. Így hát egyszerűbb, ha elfeledkezünk róluk, és a hozzánk hasonló majmokról beszélünk, meg azokról, akikre a vezetésünkhöz van szükség.
Az elképzelt, ideális hadosztályt 10800 katona alkotja. Mind a 216 szakasz élén egy-egy hadnagy áll. Egy század három szakaszból áll, és összesen 72 századosra van szükségük. Négy századból összejön egy-egy zászlóalj, amelyeket összesen 18 őrnagy, vagy alezredes vezet. A hat ezredből és a hozzájuk tartozó egy-egy ezredből két, vagy három divíziót lehet felállítani, mindegyik élén egy altábornaggyal, vagy vezérőrnaggyal. Most már csak egy vezérezredesre van szükségünk, és a nagyfőnök is megvan.
Ha összeszámoljuk, 317 tiszt vezet csatába 11 117 különböző rangú katonát.
Nincs tiszt, akinek ne lenne saját csapata. A személyi állomány 3 százalékát teszik ki a tisztek. Az M.E.-ben tényleg ennyi tiszt szolgál, de a valós életben az elosztásuk kicsit egyenetlenebb. Sok szakasz élén őrmesterek állnak, és nem kevés az olyan tiszt, aki „egyszerre több csákót is visel a fején”, mert valakinek, ha feltétlenül szükséges, a vezérkari munkát is el kell látnia.
Még egy szakaszparancsnoknak is rendelkeznie kellene a saját vezérkarával. Ez lenne az főtörzsőrmestere.
Persze, vezérkar nélkül is meg kell tudni állnia a helyét, és az altisztnek sincs feltétlenül szüksége a tisztre. Egy tábornok viszont nem engedheti meg magának, hogy ne legyen vezérkara. Az ő feladata túl nagy ahhoz, hogy egymaga megbirkózzon vele. Rendelkezésére áll a nagyobb tervezői, valamint egy kisebb taktikai stáb. Mivel pedig sosincs elegendő tisztünk, ezért a tábornok csapattisztjeinek a zászlóshajón egyéb kötelességeik mellett a haditervek elkészítésével is törődniük kell. Nem csoda, hogy az M.E. legjobb matematikusai közül választják ki őket. Bevetéskor persze ugyanúgy leugranak a katonáikkal, mint bárki más. A tábornok a kisebb létszámú, taktikai stábjával és a legkeményebb és legharciasabb rohamosztagosokból összeállított testőrséggel indul csatába. Az M.E. elitje vigyáz arra, nehogy a rosszindulatú bennszülöttek elvonják a tábornokok figyelmét a csata irányításától. Néha még sikerül is nekik ez a feladat.
A szükségszerű vezérkari feladatoktól eltekintve minden olyan csapatnak, amelyik nagyobb létszámú egy szakasznál, egy parancsnokhelyettesre is szüksége van. Mivel azonban soha sincs elegendő tisztünk, azzal kell beérnünk, ami a rendelkezésünkre áll. Ha az összes olyan, felelősségteljes döntéseket igénylő helyre tiszteket tennénk, ahol erre a papírforma szerint szükség van, akkor a tisztek aránya a fegyvernemen belül elérné az 5 százalékot. Nekünk azonban csak 3 százaléknyi tisztünk van.
Ehelyett az optimális 5 százalék helyett, amelyet az M.E. soha az életben nem fog elérni, a régi idők hadseregeiben a személyi állomány 10 százaléka tisztként szolgált. Akadt sereg, ahol a tisztek aránya elérte a 15 százalékot — néha pedig a hihetetlen 20 százalékot is! Ez olyan, mint egy mese, de megfelel a tényeknek, különösen pedig, ha figyelembe vesszük a XX. század hadseregeit. Milyen az a fegyveres erő, ahol több a „tiszt”, mint a tizedes? (És több az altiszt, mint a közkatona!)
Az ilyen felépítésű hadsereg el fogja veszíteni a háborút. A történelem is ezt bizonyítja. Hiszen ebben a seregben mindenekelőtt hivatalnokok, bürokraták, könyvelők és kirakati bábuk szolgálnak. A „katonáik” nagy része sosem harcolt.