— Ó — szólalt meg Rita. — Én nem hinném… úgy értem, ő nem… nem muszáj ezt csinálnod, Dexter.
Cody rám nézett. Természetesen nem mondott semmit, de nem is volt rá szükség. A tekintetében minden benne volt.
— Rita — válaszoltam —, a fiúknak néha kell egy kis idő a lányok nélkül. Cody és én elmegyünk horgászni holnap reggel. Hajnalban — mondtam Codynak.
— Miért?
— Nem tudom, miért — feleltem. — De így szokták csinálni, úgyhogy mi is így teszünk. — Cody bólintott, ránézett az anyjára, majd megfordult, és elsétált a folyosón.
— Komolyan mondtam, Dexter — sóhajtott Rita. — Tényleg nem muszáj.
És persze én is tudtam, hogy nem muszáj. De miért is ne? Valószínűleg nem okoz nekem fizikai fájdalmat a dolog. Különben is, jó lesz pár órára otthagyni mindent. Különösen Doakest. És egyébként is — mint már említettem —, nem tudom, miért, de a gyerekek tényleg számítanak nekem. Egyáltalán nem arról van szó, hogy elhomályosulna a tekintetem egy háromkerekű bicikli látványától, de a gyerekeket általában sokkal érdekesebbnek találom, mint a szüleiket.
Másnap reggel napfelkeltekor Cody és én az ötméteres Whaleremmel lassan haladtunk kifelé a lakásom mellett folyó csatornából. Cody egy kék-sárga mentőmellényt viselt, és nagyon mereven üldögélt a hűtőládán. Egy kicsit görnyedten tartotta magát, úgyhogy a feje majdnem eltűnt a mellényben, és úgy nézett ki, mint egy tiritarka teknősbéka.
A hűtőládában üdítő volt és az ebéd, amelyet Rita csinált nekünk, némi könnyű elemózsia úgy tíz-tizenkét fő részére. Vettem fagyasztott rákot csalinak, mivel ez volt Cody első útja, és nem tudtam, hogy reagálna, ha egy hegyes fémhorgot kellene olyasmibe szúrnia, ami még él. Természetesen én meglehetősen élveztem az ilyesmit — minél inkább él, annál jobb! — de a gyerekektől igazán nem várhatja el az ember, hogy kifinomult ízléssel rendelkezzenek.
Ki a csatornából, be a Biscayne-öbölbe, és megcéloztam Cape Floridát, afelé a csatorna felé kormányozva a hajót, amely a világítótorony mellett haladt el. Cody meg se szólalt, amíg közelébe nem értünk Stiltsville-nek, az öböl közepén, cölöpökön álló furcsa házak csoportjának. Ekkor meghúzkodta a ruhaujjamat. A motor zaja és a szél miatt lehajoltam, hogy halljam, amit mond.
— Házak — mondta.
— Igen — üvöltöttem. — Van, amelyikben még emberek is vannak néha.
Nézte, ahogy elhaladnak mellettünk a házak, és amikor elkezdtek eltünedezni mögülünk, visszaült a hűtőládára. Amikor már majdnem eltűntek a látómezőnkből, még egyszer megfordult, hogy megnézze őket magának. Ezután csak ücsörgött, amíg oda nem értünk Fowey Rockhoz, és én le nem lassítottam. Üresbe tettem a motort, átdobtam a horgonyt a palánkon, és megvártam, hogy leérjen, mielőtt kikapcsoltam volna a motort.
— Hát itt volnánk, Cody — mondtam. — Ideje, hogy végezzünk pár hallal. Eleresztett egy ritka mosolyt.
— Oké — válaszolta.
Tágszemű érdeklődéssel figyelt, ahogy megmutattam neki, hogyan kell horogra tűzni a rákokat. Ezután ő is megpróbálta, nagyon lassan és óvatosan tolva be a horgot, amíg ki nem bukkant a rákból a hegye. Ekkor ránézett a horogra, majd vissza rám. Biccentettem, mire visszanézett a rákra, és megérintette azt a helyet, ahol a horog áttörte a páncélját.
— Rendben van — mondtam. — Most dobd be a vízbe. — Felnézett rám. — Ott vannak ugyanis a halak — tettem hozzá. Cody bólintott, kilógatta a botját a víz fölé, és megnyomta a kiengedő gombot a kis Zebco orsóján, hogy a csali a vízbe pottyanjon. Én is bedobtam a sajátomat, majd csak üldögéltünk ott, és lassan ringattak bennünket a hullámok.
Néztem, ahogy Cody harcias, ám üres tekintettel, összpontosítva horgászik. Talán a víz és egy kisfiú jelenléte miatt, de nem tudtam kiverni a fejemből Reikert. Noha nem volt lehetőségem biztonságosan kihallgatni, de feltételeztem, hogy bűnös. Mikor fogja vajon megtudni, hogy MacGregor eltűnt, és mit tesz akkor? Az látszott a legvalószínűbbnek, hogy bepánikol és megpróbál eltűnni — de minél többet gondolkoztam rajta, annál több kétség merült fel bennem. Az emberek ösztönösen irtóznak attól, hogy otthagyják ez egész életüket, és újrakezdjék valahol máshol. Talán csak óvatosabb lesz egy ideig. És ha így van, akkor addig is azzal múlathatom az időt, hogy a meglehetősen exkluzív határidőnaplómban új bejegyzést teszek azzal az illetővel kapcsolatban, aki az északnyugati Negyedik utca Vonító Zöldségéért felelős, és attól, hogy ez úgy hangzik, mint egy Sherlock Holmes-novella címe, még egyáltalán nem lesz kevésbé sürgető a dolog. Valahogy semlegesítenem kell Doakest. Valahogy, valamilyenmódon, valamikor mostanában muszáj lesz…
— Te leszel az apukám? — kérdezte váratlanul Cody.
Szerencsére semmi nem volt a számban, ami cigányútra mehetett volna, de egy pillanatra mégis gombócot éreztem a torkomban, körülbelül akkorát, mint a karácsonyi pulyka. Amikor megint kaptam levegőt, annyit sikerült kinyögnöm:
— Miért kérdezed?
Cody még mindig nem vette le a szemét a horgászbotjáról.
— Anya azt mondta, hogy lehet — válaszolta.
— Tényleg? — kérdeztem, ő pedig bólintott, anélkül, hogy felnézett volna.
Beleszédültem a gondolatba. Mi járhat Rita fejében? Annyira elmerültem a kemény munkában, hogy lenyomjam Doakes torkán az áléletemet, hogy soha nem gondolkoztam el azon, mit tervez Rita. Pedig úgy tűnik, el kellett volna. Tényleg lehetséges volna, hogy azt hiszi… elképzelhetetlen. De feltételezem, egy emberi lény számára van benne valami furcsa logika. Szerencsére én nem vagyok emberi lény, és a gondolat teljesen bizarrnak tűnt számomra. Anya azt mondta, hogy lehet? Hogy lehet, hogy én leszek Cody apja? Ami azt jelenti, hogy, izé…
— Hát — mondtam, ami nagyon szellemes indításnak számított, figyelembe véve, hogy fogalmam nem volt, hogyan folytassam. Szerencsére, amint rádöbbentem, hogy semmi olyasmi nem fog kijönni a számon, ami akár távolról is emlékeztetne egy koherens válaszra, Cody botjának a vége vad rángatózásba kezdett. — Kapásod van! — kiáltottam fel, és a következő pár percben minden összpontosítására szüksége volt ahhoz, hogy megtartsa a botot, miközben a damil lefelé berregett az orsójáról. A hal bőszen csapkodva cikázott jobbra, balra, a csónak alá, majd egyenesen a horizont felé. De lassan, a hal hosszú szökései ellenére, Codynak sikerült kemény munkával közelebb hoznia a csónakhoz. Elmagyaráztam neki, hogy tartsa magasba a bot végét, tekerje fel a damilt, irányítsa oda a halat, ahol megtudom fogni a zsinórt és be tudom emelni a zsákmányt a csónakba. Cody nézte, ahogy a hal leplaccsan a fedélzetre, még mindig vadul csapkodva villás farkával.
— Ez egy makréla — mondtam. — Nagyon vad hal. — Lehajoltam, hogy kiszedjem belőle a horgot, de a hal annyira tiltakozott, hogy esélyem sem volt megfogni. Vékony kis vérpatak csordult ki a szájából a szép tiszta fehér fedélzetemre, és ez elborzasztott. — Fúj — mondtam. — Azt hiszem, lenyelte a horgot. Ki kell vágnunk. — Kivettem a filézőkést a fekete műanyag tokjából, és leraktam a padlóra. — Véres lesz — figyelmeztettem Codyt. Nem szeretem a vért, és nem akartam, hogy véres legyen a hajóm, még ha csak egy hal véréről van is szó. Két lépéssel odamentem a vízhatlan szekrényhez, és elővettem egy régi törülközőt, amit takarítási célokra tartottam.
— Hahh — hallottam meg a kis hangot magam mögött. Megfordultam.
Cody felvette a kést, megszúrta a halat, figyelte, ahogy megpróbál elmenekülni a pengétől, majd gondosan megint beleszúrta a hegyét. Ezúttal mélyen beledöfte a kést a hal kopoltyújába, mire egy kis vértócsa fröccsent a fedélzetre.