— Sok utazással járó munkát keresek. Fegyver van.
— Ez sokat megmagyaráz a személyiségével kapcsolatban — mondtam, arra gondolva, hogy ez sok minden mást is megmagyaráz, például a Doakes felől érkező visszhangot, ami mintha csak válaszolna Sötét Utasomnak.
— Nem érted, miről volt szó — mondta Chutsky. Hátborzongató volt a hangját hallani egy tökéletesen mozdulatlan és érzelemmentes arcból, mintha a hangja valójában egy magnófelvétel lenne, amelyet valaki a testébe rakott. — Hittünk abban, hogy meg tudjuk menteni a világot. A cél érdekében feladtuk a normális, tisztességes élet reményét. Mint kiderült, csak a lelkünket adtuk el. Én, Doakes…
— És Dr. Danco — mondtam.
— És Dr. Danco — sóhajtott Chutsky, és végre megmozdult, egy pillanatra Deborah felé fordult, majd megint előrenézett. Megrázta a fejét, és a hosszú mozdulatlanság után ez a mozdulat olyan nagyszabásúnak és teátrálisnak tűnt, hogy majdnem tapsolni kezdtem. — Dr. Danco kezdetben idealista volt, mint mi mindannyian. Az orvosi egyetemen ráébredt, hogy valami hiányzik belőle, ezért, anélkül tud bizonyos dolgokat csinálni emberekkel, hogy a legcsekélyebb mértékben is együtt érezne velük. Az együttérzés teljes hiánya. Ritkább, mint gondolnád.
— Hát ezt el is hiszem — mondtam, mire Deb rosszallóan rám nézett.
— Danco szerette a hazáját — folytatta Chutsky. — Úgyhogy ő is átállt a sötét oldalra. Előre megfontolt szándékkal, hogy hasznosítsa a képességét. És El Salvadorban… teljesen ki is bontakozott. Fogott egy embert, akit akkor hoztunk be, és egyszerűen csak… — Elhallgatott, mély levegőt vett és kifújta. — A fenébe. Láttad, mit csinál.
— Nagyon eredeti — mondtam. — Kreatív.
Chutsky röviden, horkantásszerűen felnevetett, de minden vidámság nélkül. — Kreatív. Igen. Így is lehet mondani. — Lassan megcsóválta a fejét, balra, jobbra, balra. — Mint mondtam, nem okozott neki gondot, hogy ilyesmit tegyen. És El Salvadorban ráérzett az ízére. Ott ült a kihallgatáson, és személyes kérdéseket tett fel. És amikor elkezdte… A nevükön szólította az embereket, mintha fogász lenne, vagy valami ilyesmi, és olyanokat mondott, hogy „próbálkozzunk meg az ötössel”, vagy a hetessel, mindegy. Mintha sablon szerint haladt volna.
— Milyen sablon szerint? — kérdeztem. Számomra ez teljesen természetes kérdésnek tűnt, az udvarias érdeklődés megnyilvánulásának, ami életben tartja a párbeszédet. De Chutsky hátrafordult az ülésben, és úgy nézett rám, mintha olyasvalami lennék, amihez egy egész üveg padlósúroló folyadék kell.
— Neked ez vicces — mondta.
— Még nem — válaszoltam.
Érzésre nagyon hosszú ideig bámult rám; aztán csak megrázta a fejét, és ismét előrefordult.
— Fogalmam sincs, milyen sablon szerint, barátom. Soha nem kérdeztem. Bocsánat. Valószínűleg ahhoz volt valami köze, hogy mit vágjon le először. Csak a saját szórakoztatását szolgálta. És közben beszélt hozzájuk, a nevükön szólította őket, mutatta nekik, hogy mit csinál. — Chutsky megrázkódott. — Valahogy ettől az egész még szörnyűbb lett. Látnod kellett volna, milyen hatással volt ez a másik oldalra.
— És rád milyen hatással volt? — kérdezte Deborah.
Chutsky lehajtotta a fejét, majd megint kiegyenesedett.
— Azt is látnotok kellett volna — mondta. — Szóval aztán valami végre megváltozott otthon, a politikai helyzet, a Pentagonban. Új rezsim meg minden, és ők nem akarták, hogy közük legyen ahhoz, amit mi ott lent csináltunk. Úgyhogy fű alatt megérkezett az üzenet, hogy Dr. Danco segítségével kivásárolhatjuk magunkat a másik oldaltól. Ha átadjuk őt nekik.
— A kezükre játszottatok a társatokat, hogy megölhessék? — kérdeztem. Ez nem tűnt sportszerű eljárásnak — úgy értem, lehet, hogy engem nem köt gúzsba az erkölcs, de én legalább tartom magam a szabályokhoz.
Kyle egy hosszú pillanatig nem szólalt meg.
— Mondom, hogy eladtuk a lelkünket, barátom — mondta végül. Megint elmosolyodott, ezúttal egy kicsit hosszabban. — Igen, csapdát állítottunk neki, ők pedig elkapták.
— De nem halt meg — mondta a mindig gyakorlatias észjárású Deborah.
— Átvertek minket — magyarázta Chutsky. — A kubaiak kapták el.
— Hogyhogy a kubaiak? — kérdezte Deborah. — El Salvadorról beszéltél.
— Akkoriban bármikor bármi gond volt bárhol az Amerikákban, rögtön megjelentek a kubaiak. Ők az egyik oldalt támogatták, ahogy mi a másikat. És a mi doktorunkra fájt a foguk. Mondtam, hogy ő különleges volt. Úgyhogy elvitték, és megpróbálták megváltoztatni. Isle of Pinesre vitték.
— Az valami pihenőhely? — kérdeztem.
Chutsky elengedett egy rövid, horkantásszerű nevetést.
— A végső pihenőhely, legfeljebb. A Fenyők Szigete az egyik legkeményebb börtön a világon. Dr. Danco hosszú időt eltöltött ott. Tudomására hozták, hogy a saját társai adták fel, és amennyire tudták, megnehezítették az életét. Pár évvel később pedig az egyik társunk egyszer csak eltűnt, és „így” került elő. Se kezek, se lábak, semmi. Danco nekik dolgozik. Most pedig… — Vállat vont. — Vagy elengedték, vagy megszökött. Mindegy, melyik. Tudja, kik árulták el, és van egy listája.
— A te neved rajta van azon a listán? — kérdezte Deborah.
— Talán — válaszolta Chutsky.
— És Doakesé? — kérdeztem én. Elvégre én is lehetek gyakorlatias.
— Talán — válaszolta megint Chutsky, ez pedig nem volt valami nagy segítség. Persze az a sok minden Dancóról érdekes volt, de én nem ezért voltam itt. — Szóval — mondta Chutsky — ezzel állunk szemben.
Úgy tűnt, senki nem tud erre mit mondani, engem is beleértve. Megforgattam magamban a hallottakat, minden oldalról megvizsgáltam őket, hátha találok valamit, ami segít a Doakes-fertőzésemen. Beismerem, egyelőre semmit nem találtam, el is szégyelltem magam. De legalább kicsit jobban megértettem drága Dr. Dancónkat. Szóval ő is üres volt belül, mi? Egy báránybőrbe bújt raptor. És ő is megtalálta a módját, hogyan használhatja fel a tehetségét egy jó cél érdekében — megint csak pont, mint jó öreg Dexterünk. De most letért a vágányról, és — függetlenül attól, hogy milyen felkavaró volt a módszere — alig tűnt többnek egy szokványos ragadozónál.
És furcsa módon, miután betekintést nyertem a tényekbe, egy újabb gondolat kezdett visszakúszni Dexter sötét alsóagyának fortyogó üstjébe. Miért ne keressem meg én magam Dr. Dancót, és járjak el vele egy kis Sötét Táncot? Ö is egy rossz útra tért ragadozó volt, csakúgy, mint a listám többi tagja. Senki, még Doakes sem ellenezheti ép ésszel a kiiktatását. Ha előbb még csak kósza gondolatként merült fel bennem, hogy megkeresem a Doktort, mostanra már olyan erős késztetést éreztem, ami teljesen kimosta belőlem a frusztrációt, hogy lemaradok Reikerről. Szóval ő is olyan, mint én, mi? Hát majd meglátjuk. Valami hideg fuvallat borzolta fel a szőrt a gerincem mentén, és azon kaptam magam, hogy alig várom, hogy találkozhassak a Doktorral, és konzultálhassunk a munkájáról.
Meghallottam az első mennydörgést a távolból, ahogy közeledett a délutáni eső.
— A fenébe — mondta Chutsky. — Esni fog?
— Mindennap esik ilyenkor — válaszoltam.
— Ez nem jó — gondolkozott el. — Akcióba kell lendülnünk, mielőtt elered. Rajtad a sor, Dexter.
— Rajtam? — kérdeztem, kizökkenve az unortodox, orvosi műhibákkal kapcsolatos ábrándjaimból. Azzal még kiegyeztem, hogy elkísérjem őket, de az, hogy tennem is kell valamit, egy kicsit több volt, mint amire eredetileg vállalkoztam. Úgy értem, itt ücsörög két kemény harcos, és erre Dőre Dexter Díszhuszárt küldjük csatába? Hát hol logikus ez?