— Házkutatást fogok elrendelni abban a házban. Holnap — mondta.
— Rendben — válaszolta Chutsky.
— Te pedig kidobod azt a nejlonzacskót.
Chutskyn meglepetés tükröződött.
— Két rongyomba került — mondta.
— Kidobod — ismételte meg Deb.
— Rendben — válaszolta Chutsky. Megint egymásra néztek, rám bízva azt, hogy figyeljem a végzetes sörszállító teherautókat. Ennek ellenére jó volt látni, hogy minden rendbe jött, és visszaállt a harmónia az univerzumban, úgyhogy abban a tudatban folytathatjuk a hét ocsmány szörnyetegének felkutatását, hogy a szerelem mindent legyőz. Szóval nagy megnyugvás volt végighajtani a South Dixie autópályán, mialatt lassan alábbhagyott a záporeső. Ahogy a nap előbukkant a felhők közül, befordultunk egy útra, ami a kis utcák zegzugos hálózatába vezetett, a Mount Trashmore néven ismert gigantikus szemétkupac árnyékában.
A ház, amelyet kerestünk, az utolsó házsorban volt, a civilizáció és a mindent eluraló szemét világának peremén. Egy kör alakú utca kanyarulatában állt, és kétszer elmentünk előtte, mielőtt meggyőződtünk volna arról, hogy tényleg ez-e az a cím. Egy szerény három hálószobás hajlékról volt szó, fehér szegélyű halványsárgára festett fallal, szépen gondozott gyeppel. Nem láttunk autót a felhajtóján vagy a kocsibeállón, és egy „ELADÓ” tábla állt a kertjében, amelyre élénkpiros betűkkel rá volt írva, hogy „ELADVA!”.
— Talán még nem költözött be — mondta Deborah.
— Valahol laknia kell — jelentette ki Chutsky, és ezzel nehéz lett volna vitába szállni. — Parkolj le. Van nálad írótábla?
Deborah homlokát ráncolva leparkolt.
— Az ülés alatt. A jelentéseimhez kell.
— Majd vigyázok, hogy ne maszatoljam össze — mondta Chutsky, majd egy másodperces kotorászás után előhúzott egy sima fém írótáblát, amelyhez egy köteg hivatalos nyomtatvány volt odatűzve. — Tökéletes — jelentette ki. — Adj egy tollat.
— Mire készülsz? — kérdezte Deb, miközben odanyújtott neki egy olcsó fehér golyóstollat, kék kupakkal.
— Az írótáblás pasasokat nem szokták megállítani — vigyorgott Chutsky. És még mielőtt bármelyikünk bármit is mondhatott volna, kiszállt az autóból, és határozott, kilenctől-ötig-bürokrata léptekkel felsétált a rövid kocsifelhajtón. Félúton megállt, ránézett az írótáblára, lapozott párat, és beleolvasott az egyik papírba, majd felnézett a házra és megcsóválta a fejét.
— Úgy tűnik, nagyon ért hozzá — mondtam Deborahnak.
— Hát remélem is — válaszolta. Csócsálni kezdte a következő körmét, bennem meg feltámadt az aggodalom, hogy nemsokára elfogynak.
Chutsky a papírjait nézegetve folytatta útját a felhajtón, láthatóan boldog tudatlanságban afelől, hogy körömdeficitet idéz elő a mögötte álló autóban. Természetesnek tűnt és ráérősnek, és az látszott rajta, hogy rengeteg gyakorlata lehet vagy az okvetetlenkedésben, vagy a suskusban — attól függően, melyik kifejezés jellemzi jobban a hivatalosan szentesített, sötét ügyleteket. Debs pedig miatta rágja a körmét és hajt bele kis híján sörszállító teherautókba. Talán végül is még sincs rá olyan jó hatással, bár öröm volt látni, hogy végre talált egy másik alanyt, akire savanyú pofákat vághat és akit álnokul ütögethet. Bármikor szívesen átadom a kék foltok birtoklásának lehetőségét bárkinek.
Chutsky megállt a bejárati ajtó előtt, és valamit felírt. Ezt követően, bár nem láttam, hogy csinálta, valahogy kinyitotta az ajtót és bement. Az ajtó bezárult mögötte.
— A francba — szólalt meg Deborah. — Betörés és birtokháborítás. Legközelebb valószínűleg egy repülőgépet fogunk eltéríteni.
— Mindig is el akartam menni Havannába — mondtam segítőkészen.
— Két perc — jelentette ki velősen. — Aztán hívok erősítést, és bemegyek utána.
Abból ítélve, ahogy Deborah keze a rádió felé rándult, a bejárati ajtó úgy egy perc ötvenkilenc másodperc múlva nyílhatott ki, és Chutsky jött ki rajta. Megállt a felhajtón, valamit felírt, és visszatért az autóhoz.
— Rendben — mondta, ahogy beült az anyósülésre. — Menjünk haza.
— Üres a ház? — érdeklődött Deborah.
— Üresebb már nem is lehetne — válaszolta Chutsky. — Egy törülköző vagy egy tányér sincs benne.
— Akkor most mi legyen? — kérdeztem, miközben Deb sebességbe rakta az autót.
Chutsky megrázta a fejét.
— Vissza az „A” tervhez.
— És mi a fene az „A” terv? — kérdezte Deborah.
— Türelem — válaszolta Chutsky.
Úgyhogy a rendkívül élvezetes ebéd és az azt követő sajátos kis bevásárlókörút ellenére folytatnunk kellett a várakozást. Egy hét telt el a már megszokottá vált unalomban. Nem úgy tűnt, mintha Doakes azelőtt adná fel, mielőtt véglegesen átváltozom sörhasú kanapédísszé, és nem tudtam, mit tehetnék azonkívül, hogy bújócskát és akasztófásat játszom Codyval és Astorral, és megbotránkoztatóan teátrális búcsúcsókokat váltok utána Ritával az árnyékom kedvéért.
Azután egyik éjszaka megcsördült a telefonom. Vasárnap este volt, úgyhogy másnap reggel korán el kellett indulnom a munkába; volt egy megegyezésünk Vince Masuokával, és most rajtam volt a sor, hogy beugorjak fánkért. A telefon meg csak cinikusan csörgött, mintha nekem semmi dolgom nem lenne, és a fánkok maguktól eljutnának az irodába. Rápillantottam az éjjeliszekrényemen álló órára: hajnali 2:38. Bevallom, némileg mogorván emeltem fel a kagylót, hogy beleszóljak:
— Hagyj békén.
— Dexter, Kyle eltűnt — mondta Deborah. A fáradtnál is fáradtabb volt a hangja, végtelenül feszült, és olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy sírjon vagy lelőjön valakit.
Egy pillanattal később teljes gőzzel beindult erőteljes intellektusom.
— Hát, Deb — mondtam —, talán jobb is lesz neked egy ilyen pasas nél…
— Eltűnt, Dexter. Nincs meg. Az, az a fickó elkapta. Az a fickó, aki azt a dolgot csinálta azzal a pasassal — magyarázta, és bár hirtelen úgy éreztem, mintha valahogy belekeveredtem volna a Maffiózók egyik epizódjába, értettem, mire gondol. Az az akárki, aki jódlizó krumplivá változtatta azt a dolgot az asztalon, elkapta Kyle-t, valószínűleg azért, hogy vele is ugyanazt tegye.
— Dr. Danco — mondtam.
— Igen.
— Honnan tudod? — kérdeztem.
Beszélt arról, hogy megtörténhet. Kyle az egyetlen, aki tudja, hogy néz ki a pasas. Azt mondta, amikor Danco rájön, hogy Kyle itt van, be fog próbálkozni. Volt egy… jelzésünk, és… A fenébe, Dexter, egyszerűen csak gyere ide. Meg kell találnunk — mondta, majd lerakta.
Mindig engem találnak meg, nem? Valójában nem vagyok egy rendes ember, de valami oknál fogva mégis mindig engem keresnek meg a problémáikkal. Ó, Dexter, egy kegyetlen, embertelen szörnyeteg elrabolta a fiúmat! Hát a fenébe már, én is egy kegyetlen, embertelen szörnyeteg vagyok — nem érdemlek meg cserébe egy kis pihenést?
Sóhajtottam. Nyilvánvalóan nem.
Reméltem, Vince megérti azt a fánkos dolgot.
14. FEJEZET
Coconut Grove-i hajlékomtól tizenöt percig tartott az út Deborah otthonáig. Kivételesen nem láttam, hogy Doakes őrmester követne, de talán csak valami olyan szerkezetet használt, amivel a klingonok láthatatlanná tesznek bármit a Star Trekben. Mindenesetre nagyon ritkás volt a forgalom, és még az 1-es főút sarkán álló lámpát is elértem. Deborah egy kis házban élt Medinában, Coral Gables mellett, amelynek málladozó, korallszínű fala körül jó pár elhanyagolt gyümölcsfa nőtt. Bekormányoztam az autómat az övé mögé a rövid felhajtóra, és csak két lépésre voltam, amikor Deborah kinyitotta a bejárati ajtót.