Spielman vállat vont.
— Négy-hat héttel, az elsőtől az utolsóig — válaszolta. — Legalább egy hónapot áldozott arra, hogy sebészi úton amputáljon erről a pasasról mindent, szép sorban. Elképzelni sem tudok ennél szörnyűbb dolgot.
— Egy tükör előtt csinálta — mondtam segítőkészen. — Úgyhogy az áldozatnak végig kellett néznie.
Spielman arcára kiült az undor.
— Jóságos istenem — mondta. Egy percig csak ült némán, majd megismételte: — Jóságos istenem. — Majd megrázta a fejét, és megint a Rolexére nézett. — Figyeljenek, én tényleg szeretnék segíteni, de ez… — széttárta kezeit, majd megint az asztalra ejtette őket. — Nem hinném, hogy bármit is tudnék mondani, ami segítene maguknak. Úgyhogy hadd takarítsak meg némi időt önöknek. Az az úr, Mr. izé…Chesney?
— Chutsky — segített Deborah.
— Igen, ez volt az. Felhívott, és elmondta, hogy egy retinalenyomat alapján azonosíthatnánk az áldozatot egy bizonyos virginiai adatbázis segítségével. — Felhúzta a szemöldökét és csücsörített. — Szóval tegnap kaptam egy faxot, hogy sikerült megállapítani a pasas személyazonosságát. Mindjárt hozom. — Felállt, és eltűnt a folyosón. Pár pillanattal később visszajött egy papírral. — Itt van. Manuel Borgesnak hívják. El Salvadori illetőségű importőr. — Deborah elé rakta a lapot. — Tudom, hogy ez nem túl sok, de higgyék el nekem, ez minden. Amilyen állapotban van… — Vállat vont. — Még abban sem reménykedtem, hogy ennyit megtudunk róla.
A plafonon lévő kis hangszóróból felhangzott valami, amit mintha egy televíziós sorozatból szedtek volna. Spielman félrebillentette a fejét, és azt mondta:
— Mennem kell. Remélem, elkapják. — Ezzel már kint is volt az ajtón, és olyan sebességgel tűnt el a folyosón, hogy a faxpapír meglebbent az asztalon.
Deborahra néztem. Nem úgy tűnt, mintha felbátorította volna, hogy kiderült az áldozat neve.
— Hát, tudom, hogy ez nem sok — szólaltam meg.
Megrázta a fejét.
— A nem sok ehhez képest jelentős haladás lenne. Ez semmi. — Ránézett a faxra, és egyszer végigolvasta. — El Salvador. Kapcsolatban áll valamivel, amit FLANGE-nek hívnak.
— Az volt a mi oldalunk — tájékoztattam. Deb felnézett rám. — Az az oldal, amit az Egyesült Államok támogatott. Utánanéztem az interneten.
— Remek. Szóval most kiderült valami, amit már tudtunk. — Felállt, és kiment az ajtón, nem olyan gyorsan, mint Dr. Spielman, de elég gyorsan ahhoz, hogy szedni kelljen a lábam, és a parkolóba vezető ajtóig utol sem értem.
Deborah gyorsan és csendben vezetett, összeszorított ajkakkal, végig egészen az északnyugati Negyedik utcán lévő kis házig, ahol az egész elkezdődött. A sárga szalag természetesen már eltűnt, de Deborah mégis ötletszerűen parkolt le, mint a rendőrök általában, majd kiszállt az autóból. Követtem őt a rövid kis járdán a szomszédos házig. Deborah még mindig szó nélkül megnyomta a csengőt, és egy pillanattal később kitárult az ajtó. Egy aranykeretes szemüveget és drapp guayabera inget viselő, középkorú férfi nézett ki ránk érdeklődve.
— Ariel Medinával szeretnénk beszélni — mondta Deborah, maga elé tartva a jelvényét.
— Az anyám pihen — válaszolta a férfi.
— Sürgős lenne — tartott ki Deborah.
A férfi ránézett, majd engem is végigmért.
— Egy pillanat — mondta végül. Becsukta az ajtót. Deborah maga elé meredt, egyenesen az ajtóra, és pár percig figyelhettem, hogy mozognak az állkapocsizmai, mielőtt a férfi megint kitárta volna a bejáratot. — Jöjjenek be — mondta.
Követtük őt egy sötét kis szobába, amely zsúfolásig tele volt vallásos képekkel és újságkivágásokkal díszített kis asztalokkal. Ariel, az idős hölgy, aki rátalált arra a dologra a szomszédban, és Deb vállán sírt, most egy nagy, túltömött kanapén ült, amelynek csipketerítők borították a kartámaszait és a támláját. Amikor meglátta Deboraht, azt mondta, „áááá”, és felállt, hogy megölelje. Deborah egy pillanatra lemerevedett — pedig egy idős latin hölgytől számítania kellett volna az előszeretettel alkalmazott abrazóra —, mielőtt ügyetlenül viszonozta volna az ölelést azzal, hogy megveregette a nő hátát. Deb, amint csak az udvariasság engedte, kibontakozott a hölgy karjaiból. Ariel visszaült a kanapéra, amit megveregetett maga mellett. Deborah leült.
Az idős hölgyből rögtön folyni kezdett az elhadart spanyol szöveg. Én beszélek egy kicsit spanyolul, és általában még a kubai nyelvjárást is megértem, de Ariel szónoklatából csak minden tizedik szót tudtam elkapni. Deborah kétségbeesetten pillantott rám; valami, a realitással beszélő viszonyban sem lévő oknál fogva középiskolában a franciát választotta, és most annyit fogott fel abból, amit a nő mondott, mintha óetruszk nyelven beszélt volna.
— Por favor, Senora — szakítottam félbe. — Mi hermana no habla espanol.
— Kérem, asszonyom, a húgom nem beszél spanyolul.
— Ah? — pillantott Ariel Deborahra egy kicsit kevesebb elragadtatással, és megcsóválta a fejét. — Lázaro! — Erre odalépett a fia, és ahogy Ariel lélegzetvétel nélkül folytatta a monológját, elkezdett tolmácsolni. — 1962-ben jöttem ide Santiago de Cubából — mondta Lázaro az anyja nevében. — Batista idejében láttam egy-két szörnyűséget. Emberek tűntek el. Aztán jött Castro, és egy ideig reménykedtem, hogy jobbra fordulnak a dolgok.
Megcsóválta a fejét és széttárta a karját.
— Ha hiszik, ha nem, akkoriban ezt gondoltuk. Hogy megváltoznak a dolgok. De nemsokára megint ugyanaz történt. Sőt, még rosszabb lett. Úgyhogy idejöttem. Az Egyesült Államokba. Mert itt nem tűnnek el az emberek. Nem lövik le az utcán, és nem kínozzák meg őket. Legalábbis ezt hittem. És most ez… — a szomszédos ház felé intett.
— Fel kell tennem pár kérdést — mondta Deborah, és Lázaro lefordította. Ariel csak bólintott, és folytatta lenyűgöző történetét. — Még Castro alatt sem csinált volna ilyet senki — magyarázta. — Igen, megöltek embereket. Vagy elvitték őket az Isle of Pinesra. De ilyesmi soha nem történt. Kubában nem. Csak Amerikában — mondta.
— Találkozott valaha azzal a férfival a szomszédban? — vágott közbe Deborah. — Az elkövetővel? — Ariel egy pillanatig Deborah arcát tanulmányozta. — Tudnom kell — tette hozzá Deb. — Újabb áldozata lesz, ha nem találjuk meg.
— Miért maga kérdezi ezt tőlem? — kérdezte Ariel a fia segítségével. — Ez nem magának való munka. Egy ilyen csinos nőnek férjet kellene keresnie. Családot alapítania.
— El victimo proximo es el novio de mi hermana — tájékoztattam. A következő áldozat a húgom fiúja. Deborah csúnyán nézett rám, de Ariel azt mondta, ááá, csettintett a nyelvével, és bólintott. — Hát, nem tudom, mivel tudnék segíteni. Tényleg láttam a férfit, talán úgy két alkalommal.
Megvonta a vállát, és Deborah türelmetlenül előrehajolt.
— Mindig este, közelről soha. Annyit tudnék mondani, hogy kis ember volt, nagyon alacsony. És vékony is. Nagy szemüveggel. Ennél többet nem tudok. Soha nem járt ki, nagyon csendesen élt. Néha zenét hallottunk. — Halványan elmosolyodott, és hozzátette: — Tito Puente. — Lázaro pedig, bár nem voltszükséges, utána ismételte: — Tito Puentét.
— Ó — bukott ki belőlem, mire mindnyájan rám néztek. — A zene nyomta el a zajokat — magyaráztam zavartan a rám összpontosuló figyelemtől.
— Volt autója? — kérdezte Deborah, mire Ariel fintorgott egyet.
— Egy furgon — válaszolta. — Egy régi, fehér, ablaktalan furgont vezetett. Nagyon tiszta volt, de sok rozsdafolt és horpadás volt rajta. Láttam párszor, de általában a garázsban tartotta.