— Feltételezem, nem látta a rendszámát — mondtam, mire az idős hölgy rám nézett.
— De igen — felelte a fián keresztül, és tenyérrel felfelé felemelte az egyik kezét. — Nem jegyeztem meg, mi áll rajta, ilyesmi csak a régi filmekben fordul elő. De tudom, hogy floridai rendszám volt. Az a sárga típusú, azzal a kis rajzfilmgyerekkel — magyarázta, majd elhallgatott, és megbotránkozva rám meredt, mert elkuncogtam magam. Ez egyáltalán nem olyasmi, amire büszke lennék, és nem is gyakran szoktam ilyet tenni, de most egyértelműen kuncogtam, nem tudtam visszafojtani.
Deborah is rám meredt.
— Mi olyan fene vicces? — csattant fel.
— A rendszámtábla — válaszoltam. — Ne haragudj, Debs, de most tényleg, azt ne mondd, hogy nem tudod, mit jelent a sárga rendszámtábla. És ha annak a fickónak, aki ilyeneket csinál, olyanja van… — Nagyot nyeltem, nehogy megint felkuncogjak, de minden önuralmamra szükségem volt ehhez.
— Rendben, a francba, mi a vicces a sárga rendszámtáblákban?
— Az egy egyedi rendszámtábla, Deb — feleltem. — Az áll rajta, „VÁLASZD AZ ÉLETET”.
És ekkor megjelent előttem Dr. Danco, amint vergődő áldozatokat fuvaroz ide-oda, telenyomja őket kemikáliákkal, és darabokra vagdossa, olyan tökéletesen, hogy végig életben maradnak, és erre a gondolatra, attól tartok, megint elkuncogtam magam.
— Válaszd az életet — ismételtem meg.
Nagyon szerettem volna találkozni a pasassal.
Némán sétáltunk vissza az autóhoz. Deborah beszállt, és jelentette Matthews kapitánynak, amit megtudtunk a gépjárműről, a kapitány pedig beleegyezett, hogy kiadjon egy körözést. Mialatt beszéltek, körülnéztem. Szépen gondozott, leginkább díszkőből álló kertek. Pár gyerekbicikli a tornácokhoz lakatolva, az Orange Bowl stadionnal a háttérben. Megfelelő kis környék ahhoz, hogy ideköltözzön, itt dolgozzon, itt alapítson családot az ember — vagy hogy levágja mások karját és lábát.
— Szállj be — szakította félbe Deborah rusztikus ábrándjaimat. Beszálltam, és elindultunk. Útközben, az egyik piros lámpánál Deb rám pillantott, és kijelentette: — Te is meg tudod választani a legmegfelelőbb pillanatot, hogy mikor nevessél.
— Jaj, Deb — válaszoltam. — Ez az első nyomunk a pasas személyiségéről. Most már tudjuk, hogy van humorérzéke. Szerintem ez egy nagy lépés.
— Na persze. Talán megtaláljuk valamelyik kabaréban.
— El fogjuk kapni, Deb — ígértem, bár egyikünk sem hitt nekem. A húgom csak morgott egyet; a lámpa zöldre váltott, ő pedig úgy lépett a gázra, mintha egy mérges kígyót akarna megölni.
Elautóztunk egészen Deb házáig. A reggeli csúcsforgalom kezdett apadni. A Flagler és a Harmincnegyedik utca sarkánál egy autó szaladt fel a járdára és csapódott egy lámpaoszlopnak a templom előtt. Egy rendőr állt az autó mellett két férfi között, akik egymással üvöltöztek. Ó, egy újabb paradicsomi nap varázsos zenéje.
Pár perccel később lefordultunk Medinába, és Deb leparkolt az én autóm mellé a kocsifelhajtón. Leállította a motort, és egy kis ideig csak üldögéltünk a motor ventilátorának kattogását hallgatva.
— A francba — mondta Deb.
— Egyetértek.
— És most mit csináljunk? — kérdezte.
— Aludjunk — válaszoltam. — Ilyen fáradtan nem tudok gondolkozni.
Deb mindkét kezével a kormányra csapott.
— Hogy tudnék aludni, Dexter? Tudván, hogy Kyle… — Még egyet ütött a kormányra. — A francba — ismételte önmagát.
— Megtaláljuk a furgont, Deb. Te is tudod. Az adatbázis ki fog köpni minden egyes fehér furgont, amelynek „VÁLASZD AZ ÉLETET” rendszámtáblája van, és most, hogy kint van a körözés, ez csak idő kérdése.
— Kyle-nak nincs ideje — válaszolta.
— Az embereknek szükségük van alvásra, Debs — győzködtem. — És nekem is.
Egy kézbesítőkocsi fordult be csikorgó kerekekkel a sarkon, és állt meg Deborah háza előtt. A sofőrje kiugrott egy kis csomaggal a kezében, és Deb ajtajához sétált. Deb még egyszer utoljára megismételte, hogy a francba, majd kiszállt, hogy átvegye a csomagot.
Én lehunytam a szemem, és csak ültem még egy pillanatig, elmélkedve, ugyanis amikor nagyon fáradt vagyok, ezt csinálom gondolkodás helyett. Kárba veszett fáradságnak tűnt; semmi nem jutott eszembe, azonkívül, hogy vajon hol hagytam a futócipőmet. Úgy tűnt, még mindig megvolt az újkeletű humorérzékem, mert ezt viccesnek találtam, és nagy meglepetésemre egy halk visszhangot hallottam a Sötét Utas felől. Mi olyan vicces ezen? — kérdeztem. — Az, hogy Ritánál hagytam, a cipőmet? Természetesen nem felelt. Szegény valószínűleg még mindig duzzogott. Ennek ellenére felkacagott. Talán valami egészen mást találsz viccesnek? — kérdeztem. De megint nem kaptam választ, csak a várakozás és az, éhség halvány benyomását.
A kézbesítőkocsi motorja felpörgött, és az autó elhajtott. Éppen nekifogtam volna, hogy ásítsak, kinyújtózzak, és beismerjem, hogy finomhangolású cerebrális adottságaim hiátust mutatnak, amikor meghallottam egy öklendezésszerű nyögést. Kinyitottam a szemem, és felnézve láttam, hogy Deborah előrebotorkál egy lépésnyit, majd lerogy a feljáróra. Kiszálltam az autóból, és odasiettem hozzá.
— Deb! — szólongattam. — Mi a baj?
Eldobta a csomagot, és a kezébe temette az arcát, még valószínűtlenebb hangokat kiadva. Leguggoltam mellé, és felvettem a csomagot. Egy kisdoboz volt, körülbelül akkora, amekkorába egy karóra belefér. Kinyitottam. Egy zárható műanyag tasak volt benne. A tasakban pedig egy emberi ujj.
Egy ujj, egy nagy, hivalkodó kisujjgyűrűvel.
16. FEJEZET
Ezúttal egy „nyugodj meg” kíséretében előadott vállveregetésnél sokkal több erőfeszítésembe került megnyugtatni Deboraht. Konkrétan bele kellett erőltetnem egy nagy pohár borsmentás pálinkát. Tisztában voltam vele, hogy külső segítségre van szüksége ahhoz, hogy ellazuljon, lehetőleg el is aludjon, de a gyógyszeres szekrényében nem volt a Tylenolnál erősebb szer, inni pedig nem szokott. Végül a konyhai mosogatója alatt találtam meg a pálinkásüveget, és miután meggyőződtem arról, hogy nem lefolyótisztító van benne, kényszerítettem, hogy lenyomjon belőle egy pohárral. Borzongva és fuldokolva ugyan, de megitta, túl fáradt és agyhalott volt ahhoz, hogy ellenálljon.
Amikor lerogyott a székébe, a szekrényéből pár váltásnyi ruhát papírzacskókba dobáltam, és a bejárati ajtó elé raktam őket. A zacskókra meredt, majd rám.
— Mit csinálsz? — kérdezte. Szavai egybefolytak, és nem úgy tűnt, mintha érdekelné a válasz.
— Nálam fogsz lakni pár napig — közöltem vele.
— Nem akarok — ellenkezett.
— Nem érdekel — válaszoltam. — Kénytelen leszel.
Megint a ruhászacskókra nézett.
— Miért?
Odasétáltam hozzá, és leguggoltam a széke mellé.
— Deborah. Tudja, hogy ki vagy és hol laksz. Próbáljuk már egy kicsit megnehezíteni a dolgát, jó?
Megint összerázkódott, de nem mondott semmi többet, miközben felsegítettem, és kitámogattam az ajtón. Fél órával és még egy kupica borsmentás pálinkával később már az ágyamban volt, és halkan horkolt. Hagytam neki egy cetlit, hogy hívjon fel, ha felébred, majd magamhoz vettem a kis ajándékcsomagját, és elindultam dolgozni.
Nem számítottam arra, hogy bármilyen fontos információra is rábukkanok az ujj laborvizsgálata során, de mivel a szakmámra nézve törvényszéki orvos vagyok, úgy gondoltam, kötelességem lefolytatni a rutinellenőrzést. És mivel általában minden kötelességemet komolyan veszem, útközben megálltam, és vettem fánkot is. Ahogy a második emeleten található kis kuckóm felé közeledtem, Vince Masuoka jött szembe velem a folyosón. Alázatosan meghajtottam előtte a fejem, és a magasba emeltem a zacskót.