— Üdvözöllek, Sensei — mondtam. — Ajándékot hozok.
— Üdvözöllek, Tücsök — válaszolta. — Van az a dolog, amit időnek nevezünk. Érdemes lenne mélyrehatóan tanulmányoznod rejtelmeit. — Felemelte a csuklóját, és az órájára mutatott. — Épp indulok ebédelni, és te most hozod a reggelit?
— Jobb későn, mint soha — válaszoltam, de erre a fejét rázta.
— Á — mondta. — A gyomrom már sebességet váltott. Megyek, és szerzek egy kis ropa vieját és plátanost.
— Ha visszautasítod étekajándékomat — figyelmeztettem —, én az ujjamat mutatnám feléd. — Felhúzta a szemöldökét, mire a kezébe nyomtam Deb csomagját. — El tudnád halasztani az ebédedet egy fél órával?
Ránézett a kis dobozra.
— Nem hinném, hogy jó ötlet volna ezt üres hassal kinyitnom, ugye? — kérdezte.
— Hát akkor mit szólnál egy fánkhoz?
Több volt, mint fél óra, de mire Vince tényleg elindult ebédelni, kiderült, hogy semmi új nem derül ki Kyle ujjából. A vágás rendkívül tiszta és profi munka volt, amit egy nagyon éles szerszámmal végeztek, és ami nem hagyott nyomot a seben. A köröm alatt nem volt semmi, csak egy kis piszok, ami viszont bárhonnan származhatott. Levettem a gyűrűt, de nem találtunk alatta szálakat vagy hajat vagy árulkodó szövetfoszlányokat, Kyle pedig valamiért elmulasztotta belevésni a címet vagy a telefonszámot a gyűrű belsejébe. Kyle vércsoportja AB Rh pozitív volt.
Beraktam az ujjat a hűtött tárolóba, és zsebre vágtam a gyűrűt. Nem ez volt a szokásos eljárás, de meglehetősen biztosra vettem, hogy Deborah meg akarja kapni, ha nem sikerül előkerítenünk Kyle-t. És nagyon úgy tűnt, hogy ha elő is kerül, az egy csomagküldő szolgálat segítségével történik majd, darabokban. Persze nem vagyok az a szentimentális alkat, de ez olyasminek tűnt, ami megmelengetné egy kicsit Deborah szívét.
Mostanra már tényleg nagyon fáradt voltam, és mivel Debs még mindig nem telefonált, úgy döntöttem, jogom van hazaindulni és lefeküdni. Ahogy beültem az autómba, eleredt a délutáni zápor. A viszonylag enyhe forgalomban egyenesen végiglőttem a Le Jeune-on, és amíg hazaértem, csak egyszer üvöltöztek velem, ez pedig új rekord volt. Berontottam az esőből, és láttam, hogy Deborah eltűnt. Csak egy postitre firkantott üzenetet hagyott, hogy majd felhív. Megkönnyebbültem, mivel nem igazán lelkesített a gondolat, hogy a félszemélyes kanapémon kell aludjak. Rögtön bemásztam az ágyamba, és megszakítás nélkül aludtam este hat utánig.
Természetesen még az olyan nagyszerű gépezetek is, mint az én testem, rászorulnak némi karbantartásra, és amikor felültem az ágyamban, nagy szükségét éreztem egy olajcserének. A hosszú éjszaka, amelyet nagyrészt alvás nélkül töltöttem, a reggeli hiánya, a sok feszültség és izgalom, hogy kitaláljam, mit mondjak Deborahnak a „nyugodj meg” helyett — ennek mind meg kellett fizetnem az árát. Úgy éreztem magam, mintha valaki belopódzott volna, és megtöltötte volna a fejem a strandról származó homokkal, benne az üdítőskupakokkal és a cigarettacsikkekkel is.
Csak egy megoldás volt erre a ritka helyzetre, az pedig a testedzés volt. De amint eldöntöttem, hogy leginkább egy kellemes, négy-öt kilométeres kocogásra van szükségem, megint eszembe jutott, hogy valahol elhagytam a futócipőmet. Nem volt a megszokott helyén az ajtó mellett, és nem volt az autómban sem. Miamiról van szó, úgyhogy lehetséges, hogy valaki betört hozzám és ellopta; végül is egy nagyon csinos pár New Balance cipőről volt szó. De sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy Ritánál hagytam. Számomra az elhatározás egyenlő a tettel. Letotyogtam az autómhoz, és Ritához hajtottam.
Az eső rég elállt — ritkán tart akár félóráig is —, az utcák már felszáradtak, és megteltek a megszokott, vidáman gyilkos tömeggel. A népemmel. A bordó Taurus a Sunseten tűnt fel mögöttem, és onnantól végig a nyomomban maradt. Jó volt megint munkában látni Doakest. Már egy kissé elhagyottnak éreztem magam. Ezúttal is az utca túloldalán parkolt le, amikor bekopogtam a bejáraton. Épphogy csak kikapcsolta a motort, amikor Rita kinyitotta az ajtót.
— Hát, hát — mondta. — Micsoda meglepetés! — Felém nyújtotta az arcát egy csókra.
Megcsókoltam, ezúttal egy kis nyelvjátékkal fűszerezve, hogy Doakes ne unatkozzon.
— Nem tudom, hogy mondjam — közöltem vele —, de igazából csak a futócipőmért jöttem.
Rita elmosolyodott.
— Az a helyzet, hogy pont most vettem fel a sajátomat. Akarsz együtt leizzadni? — Ezzel kitárta az ajtót.
— Ez a legvonzóbb meghívás, amit ma kaptam — válaszoltam.
A garázsában találtam meg a cipőmet, a mosógép mellett, egy tiszta, indulásra kész sort és egy ujjatlan póló társaságában. Bementem a fürdőszobába és átöltöztem, a munkahelyemen viselt ruhámat szépen összehajtogatva a vécédeszkán hagyva. Pár röpke perc múlva már a háztömb körül kocogtunk Ritával. Intettem Doakes őrmesternek, amikor elmentünk mellette. Végigfutottunk az utcán, pár háztömb erejéig jobbra fordultunk, majd körbefutottuk a közeli parkot. Már kocogtunk ezen az útvonalon, még le is mértük, hogy majdnem öt kilométer, és már megszoktuk egymás tempóját. Úgyhogy kábé fél órával később izzadtan, és megint készen arra, hogy leküzdjük egy újabb, a Föld nevű bolygón töltött este kihívásait, Rita házának bejárati ajtajánál találtuk magunkat.
— Ha nem bánod, mennék elsőnek zuhanyozni — mondta. — Akkor neki tudok állni főzni, amíg te a fürdőben vagy.
— Természetesen — válaszoltam. — Addig leülök itt kint, és csöpögök egy kicsit.
Rita elmosolyodott.
— Hozok neked egy sört — mondta. Fél pillanattal később a kezembe nyomta, majd bement, és becsukta maga után az ajtót. Leültem a lépcsőre és belekortyoltam a sörbe. Az utolsó pár nap vadul telt és zavarosan, és annyira a feje tetejére állt az életem, hogy most kimondottan élveztem a békés szemlélődés pillanatait, a zavartalan ücsörgést és sörözést, amíg valahol a város másik részén Chutsky éppen levedli felesleges testrészeit. Forgószélként kavargott körülöttem az élet, a maga csatakosságával, csábításaival és csonkolásaival, de Dexter Dala a Miller Serről szólt. Koccintásra emeltem a poharam Doakes őrmester felé.
A házból izgatott hangok szűrődtek ki. Kiabálás hallatszott és némi sikítozás, mintha Rita a Beatlest találta volna a fürdőszobában. Majd kivágódott a bejárati ajtó, és Rita a nyakamat kezdte szorongatni. Leejtettem a sörömet, és levegő után kapkodtam.
— Mi a baj? Mit tettem? — kérdeztem. Megláttam Codyt és Astort, akik az ajtó mögül figyeltek. — Nagyon sajnálom, és soha többé nem csinálok ilyet — tettem még hozzá, de Rita tovább szorongatott.
— Ó, Dexter — mondta, és sírva fakadt. Astor rám mosolygott, és összecsapta a tenyerét az álla alatt. Cody csak figyelt minket és bólogatott. — Ó, Dexter — ismételte meg Rita.
— Kérlek szépen — mondtam levegőért kapkodva —, esküszöm, hogy csak véletlen volt, és nem szándékosan csináltam. Mit tettem? — Rita végre megkönyörült rajtam, és lazított halálos szorításán.