Deborah áthajolt az asztalomon, és kikapcsolta a készüléket.
— Senkit nem küldtem arra a kibaszott repülőtérre — mondta. — És Matthews kapitány sem, az biztos. Te küldtél valakit a kibaszott repülőtérre, Dexter?
— Éppen nincs megtankolva a limuzinom — válaszoltam.
— Hát akkor a KURVA ÉLETBE! — fakadt ki, és egyet kellett értsek a helyzet elemzésével.
— Hát — vigasztaltam —, legalább kiderül, mennyire ügyes a helyettese.
Deborah lerogyott az asztalom mellett álló összecsukható székbe.
— Kibaszottul nem jutottunk semmire — mondta. — Kyle pedig… — beharapta az ajkát, és nem fejezte be a mondatot.
— Szóltál már Matthews kapitánynak? — kérdeztem. Megrázta a fejét. — Hát, pedig megint telefonálnia kell. És akkor ők majd küldenek valaki mást.
— Persze, nagyszerű. Küldenek valaki mást, aki ezúttal talán egészen a poggyászkiadóig eljut. A francba, Dexter.
— Szólnunk kell neki, Debs — jelentettem ki. — Egyébként is, kik azok az ők? Kyle elmondta neked valaha is, pontosan kiknek dolgozik?
Sóhajtott.
— Nem. Elsütött egy viccet arról, hogy az OGA-nak, az Egyébfajta Kormányzati Ügynökségnek dolgozik, de nem árulta el, hogy ebben mi a vicces.
— Hát, bárkikről is van szó, tudniuk kell — közöltem vele. Kihalásztam a kazettát a magnómból, és Deb elé tettem az asztalra. — Ők biztos tudnak valamit tenni.
Deborah egy pillanatig meg se mozdult.
— Miért van az az érzésem, hogy már megtették, és az a valami Burdett volt? — kérdezte végül, majd elvette a szalagot, és kitrappolt az irodámból.
Éppen kávét kortyolgattam és az ebédemet emésztettem egy hatalmas csokis keksz közreműködésével, amikor jött a hívás, hogy jelenjek meg egy gyilkosság helyszínén Miami Shoresban. Angel-nem-rokonnal odahajtottunk, ahol megtalálták a holttestet egy kis házban, a csatorna mellett, amit éppen szétvertek és újjáépítettek. Az építkezési munkálatok átmenetileg szüneteltek, amíg a tulajdonos és az építkezési vállalkozó pereskedtek egymással. Két iskolakerülő kamasz fiú surrant be a házba és találta meg a testet. Vastag fólián feküdt egy deszkán, amelyet két fűrészbak tartott. Valaki fogott egy villanyfűrészt, és takarosan levágta a fejet, a kezeket és a lábakat. Aztán otthagyta az egészet, középen a törzzsel, a kisebb darabokat meg pár centire tőle.
És bár a Sötét Utas kuncogott és édes semmiségeket suttogott a fülembe, ezt színtiszta irigységnek tudtam be, és munkához láttam. Kétségkívül nagyon sok vérfolt volt, amivel dolgozhattam, még frissek, és valószínűleg egy vidám, eredményes napot töltöttem volna el azzal, hogy megkeressem és kielemezzem ezeket, ha meg nem hallom, amit a helyszínre elsőként kiérkező egyenruhás rendőr mond egy nyomozónak.
— A tárca ott volt közvetlenül a test mellett — jelentette Snyder közrendőr. — Találtam benne egy virginiai jogosítványt, Daniel Chester Burdett nevére kiállítva.
Ó, hát akkor jó, mondtam a vidám, locsi-fecsi hangnak az agyam hátsó ülésén. Hát, ez tényleg sok mindent megmagyaráz, nem? Megint megnéztem a testet. Bár a fejet és a végtagokat barbár módon távolították el, meglehetősen gondosan rendezték el őket, ami most halványan emlékeztetett valamire, a Sötét Utas pedig boldog egyetértéssel kacagott. A torzó és a részek közötti rés olyan precíz volt, mintha kimérték volna, és az egész úgy nézett ki, mintha egy anatómiai szemléltetőeszközről lenne szó. A medencecsont le volt választva a combcsontról.
— A két srác, aki megtalálta, ott ül a járőrkocsiban — mondta Snyder a nyomozónak. Odapillantottam rájuk, azon töprengve, hogyan közöljem velük az újságot. Persze lehet, hogy tévedek, de…
— Asztakrrvaéletbe — hallottam valakit dünnyögni. Hátranéztem, ahol Angel-nem-rokon guggolt a test távolabbi végénél. — Mi az a POGUE? — kérdezte. — A neve?
— Olyasvalaki, aki egy íróasztal mögött ülve irányítgatja a csapatokat — világosítottam fel.
Rám nézett.
— Honnan tudod ezt a sok szart? — kérdezte.
— Sokat járok moziba — válaszoltam.
Angel visszanézett a papírra.
— Azt hiszem, ugyanaz a kézírás — mondta.
— Mint az a másik — találgattam.
— Ami meg se történt — értett egyet. — Tudom, elvégre én is ott voltam. Felálltam, és vettem egy mély levegőt, arra gondolva, hogy milyen jó, amikor igaza van az embernek. — Ez sem történt meg — jelentettem ki, és odasétáltam, ahol Snyder közrendőr csevegett a nyomozóval.
A szóban forgó nyomozó egy körte formájú férfi volt, Coulternak hívták. Egy nagy, műanyag üveges Mountain Dewből kortyolgatott, és a hátsó kert mögött lévő csatornát nézegette.
— Mit gondol, mennyi lehet egy ilyen telek? — kérdezte Snyder. — Egy ilyen csatorna mellett. Nincs egykilométerre innen a part, ugye? Tippeljen, mennyi. Félmillió? Több?
— Elnézést, nyomozó — szóltam közbe. — Azt hiszem, helyzet van. — Ezt mindig is el akartam sütni, de nem úgy tűnt, mintha sikerült volna lenyűgöznöm Coultert.
— Helyzet. Maga is nézi a Helyszínelőket, vagy mi?
— Burdett szövetségi ügynök volt — világosítottam fel. — Most rögtön fel kell hívnia Matthews kapitányt, és el kell neki mondania.
— Kell — visszhangozta Coulter.
— Ez valami olyasmivel kapcsolatos, amibe nem szabad beleártanunk magunkat — mondtam. — Eljöttek Washingtonból, és utasították a kapitányt, hogy ejtsük az ügyet.
Coulter meghúzta az üveget.
— És a kapitány ejtette az ügyet?
— Mint a forró krumplit — mondtam.
Coulter megfordult, és megnézte magának Burdett testét.
— Egy szövetségi — mondta. Miközben megszemlélte a csonkolt fejet és a végtagokat, ivott még egy kortyot. Aztán megcsóválta a fejét. — Azok a srácok mindig szétesnek a nyomás hatására. — Visszafordult az ablak felé, és elővette a mobiltelefonját.
Deborah akkor ért a helyszínre, amikor Angel-nem-rokon elkezdte visszapakolni az eszközeit a furgonba, vagyis három perccel Matthews kapitány előtt. Nem áll szándékomban úgy feltüntetni, mintha kritizálni akarnám a kapitányt. Az igazság kedvéért meg kell említenem, hogy Debsnek nem kellett befújnia magát Aramisszal, mint a kapitánynak, akinek valószínűleg a nyakkendő újrakötése is beletelt egy kis idejébe. Csak pár másodperccel Matthews után érkezett meg az autó, amit már úgy ismertem, mint a sajátomat; egy bordó Ford Taurus, amit Doakes őrmestervezetett.
— Hollári-hollahó, újra itt a nagy csapat — mondtam vidáman. Snyder közrendőr úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy járjunk el egy táncot meztelenül, de Coulter csak bedugta a középső ujját az üvegbe, és azt himbálva ellejtett, hogy köszöntse a kapitányt.
Deborah kintről nézte át a helyszínt, és utasítgatta Snyder társát, hogy húzza egy kicsit arrébb a kordont. Mire végre odajött, hogy beszéljen velem, már meglepő következtetésre jutottam. Egy ironikus elmegyakorlattal kezdődött, de olyasmi sült ki belőle, amit bármennyire is akartam, nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Odaléptem Coulter drága ablakához, és a falnak dőlve kibámultam rajta, miközben ötletemet fontolgattam. Valamilyen oknál fogva a Sötét Utas nagyon szórakoztatónak találta az elképzelésemet, és egy félelmetes háttérzenét kezdett hozzá fütyörészni. Végül — úgy érezve magam, mintha atomtitkokat árusítanék a Talibánnak eljutottam a következtetésig, miszerint nem tehetünk mást.