Nem maradt túl sok a munkanapból. Lefűztem pár dolgot, rendeltem egy rekesz Luminolt az ellátónktól, és nyugtáztam pár tucat emlékeztetőt, amelyek e-mailen érkeztek. Majd a jól végzett munka tudatával lementem az autómhoz, és becsatlakoztam a megnyugtatóan vérengző csúcsforgalomba. Megálltam a lakásomnál egy váltás ruháért; Debs sehol nem volt, de az ágy meg volt vetve, úgyhogy tudtam, hogy itt járt. Betömtem a holmim egy bevásárlótáskába, és elindultam Ritához.
Mire odaértem a házához, már teljesen besötétedett. Tényleg nem akartam odamenni, de semmi mást nem tudtam csinálni. Deborah arra számít, hogy itt leszek, ha szüksége van rám, és amúgy is ő használta a lakásomat. Úgyhogy leparkoltam Rita kocsifelhajtóján, és kiszálltam az autóból. Tisztán csak reflexből odapillantottam az utca túloldalára, ahol Doakes őrmester szokott parkolni. Persze üres volt. Éppen Oscarral, a régi katonahaverjával töltötte az idejét. És akkor hirtelen rádöbbentem, hogy szabad vagyok, távol a barátságtalan kopószemektől, amelyek már olyan régóta akadályozzák, hogy önmagam lehessek. A színtiszta, sötét öröm lassú, duzzadó himnusza nőni kezdett bennem, amit az alacsony felhők alól hirtelen előbukkanó Hold zenéje festett alá, egy rikító, kizsigerelő, növekvő Holdé, amely még mindig alacsonyan és hatalmasan függött az éjszakában. És a zene üvöltött a hangszórókból, és felmászott Dexter Sötét Arénájának legmagasabb színpadára, ahol az alattomos suttogás dübörgő éljenzéssé, egy egyre hangosabb tedd meg, tedd meg kántálássá nőtt, hogy méltó párja legyen a Hold zenéjének, a testem pedig belülről remegett, ahogy elértem egy csúcspontot, és arra gondoltam, miért is ne?
És tényleg, miért is ne? Ellóghatok pár boldog órára — természetesen magammal viszem a mobiltelefonomat, semmi esetre sem szeretnék felelőtlenül viselkedni. De miért ne használjam ki ezt a doakestalan, holdfényes éjszakát, és hagyjam, hogy magával sodorjon a sötét szellő? Azoknak a vörös csizmáknak a gondolata éppen olyan ellenállhatatlan volt, mint a tavaszi áradás. Reiker csak pár kilométerre lakik innen. Tíz perc alatt ott lehetnék. Besurranhatnék, hogy megkeressem a szükséges bizonyítékot, és aztán… azt hiszem, rögtönöznöm kell majd, de a közvetlenül a hallásküszöb alatt érezhető hang csak úgy ontotta az ötleteket ma éjszaka, és minden bizonnyal ki fogunk tudni találni valamit, ami ahhoz az édes megkönnyebbüléshez vezet, amire mindkettőnknek oly nagy szüksége van. Ó, tedd meg, Dexter, üvöltötték a hangok, és ahogy lábujjhegyen megálltam fülelni, és ismét megkérdeztem magamtól, hogy miért is ne, és nem jutott eszembe semmi ok…
…Rita házának bejárati ajtaja kivágódott, és Astor kukucskált ki rajta.
— Ő az! — kiabált be a házba. — Itt van!
És tényleg itt voltam. Itt, ahelyett, hogy ott lettem volna. A kanapén terpeszkedtem, ahelyett, hogy a sötétben táncoltam volna. Dexter, a Díványlakó fárasztó jelmezét viselve a Sötét Bosszúálló ragyogó ezüstfénye helyett.
— Gyere be, te — invitált Rita, és annyi meleg vidámsággal töltötte meg a bejáratot, hogy éreztem, ahogy összecsikordulnak a fogaim, és a tömeg ott belül csalódottan bőgött, de lassanként elhagyta a stadiont, game over, mert végtére is mi mást tehettünk volna? Természetesen semmit, és pontosan ezt is tettük, engedelmesen követtük a házba Rita, Astor és a mindig hallgatag Cody vidám menetét. Sikerült visszafojtanom a nyöszörgést, de most tényleg: nem lehet, hogy ez már azért egy kicsit túlzás? Nem lehet, hogy csak egy icipicit túlságosan is kihasználjuk Dexter vidám jó természetét?
A vacsora idegesítően kellemes volt, mintegy bizonyítandó, hogy életre szóló boldogságra és sertéssültre fizettem be, én pedig udvariasan belementem a játékba, bár nem adtam bele szívem-lelkem. Kis darabokra vágtam a húst, de közben azt kívántam, bárcsak valaki mást darabolhatnék fel, és a dél-csendes-óceáni kannibálokon merengtem, akik az embert „hosszúdisznónak” hívják. És ez tényleg nagyon illett a helyzethez, mert valójában azt a másik fajta sertést vágytam felszeletelni, nem pedig ezt a langyos, gombalevessel borított dolgot a tányéromon. De mosolyogtam és ledöftem a zöldbabokat, és valahogy sikerült kitartanom egészen a kávéig. Ez volt a sertéssült tűzpróbája, de túléltem.
Vacsora után Ritával a kávénkat kortyolgattuk, amíg a gyerekek megettek egy kis pohár parfét. Bár a kávé elvileg stimuláns, egyáltalán nem segített kiutat találnom ebből az egészből — még csak pár órára sem, nemhogy arra, hogy megmeneküljek ettől az áldott, boldog élettől, ami mögém lopakodott és nyakon ragadott. Úgy éreztem, mintha szép lassan egyre halványabbá válnának a körvonalaim, és beleolvadnék a jelmezembe, amíg végül a vidám gumiálarc egybe nem folyik az arcvonásaimmal, és tényleg azzá nem válok, akit eljátszottam. Aki elviszi a kölyköket a fociedzésre, aki virágot vesz, ha túl sok sört ivott, tisztítószereket hasonlít össze és takarékoskodik, ahelyett, hogy megszabadítaná a gonoszt a hasznavehetetlen hústól. Ez nagyon lehangoló gondolatmenet volt, és talán el is szomorodtam volna, ha az ajtócsengő nem szólal meg, épp időben.
— Ez Deborah lesz — mondtam. Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy sikerült elfojtanom a hangomban a szabadulás reményének gondolatát. Felálltam, az ajtóhoz mentem és kitártam, hogy egy kellemes megjelenésű, túlsúlyos, hosszú szőke hajú nővel találjam magam szemközt.
— Ó — mondta. — Maga biztos, ööö… Rita itt van?
Hát, lehet, hogy tényleg ööö vagyok, bár addig nem tudtam róla. Odahívtam Ritát az ajtóhoz, és ki is jött, mosolyogva.
— Kathy! — köszönt. — De jó, hogy látlak. Hogy vannak a fiúk? Kathy a szomszédom — magyarázta nekem.
— Aha — nyugtáztam. A környékbeli kölykök nagy részét ismertem, de a szüleiket nem. Ez viszont nyilvánvalóan a szomszédban lakó, kicsit elhanyagolt külsejű tizenegy éves fiú és a szinte mindig szórakozott bátyjának az anyja volt. Mivel ebből arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nincs nála bomba vagy egy fiola lépfenevírus, rámosolyogtam, és visszamentem Codyhoz és Astorhoz.
— Jason zenetáborban van — mondta a nő. — Nick a házban bolyong, és a pubertáskort várja, hogy bajszot tudjon növeszteni.
— Te jó ég — válaszolta Rita.
— Nicky ijesztő — súgta nekem Astor. — Azt akarta, hogy húzzam le a nadrágomat, hogy megnézhesse. — Cody hideg pudinggá keverte a parféját.
— Figyelj, Rita, ne haragudj, hogy vacsora közben zavarlak titeket — mondta Kathy.
— Épp most fejeztük be. Szeretnél egy kis kávét?
— Ó, nem, sikerült leszorítanom egy csésze per napra — válaszolta a nő. — Orvosi utasításra. De igazából a kutya miatt jöttem — csak meg akartam kérdezni, nem láttátok Csibészt? Már pár napja nincs meg, és Nick annyira aggódik.
— Nem láttam. Hadd kérdezzem meg a gyerekeket — válaszolta Rita. De ahogy megfordult, hogy megkérdezze őket, Cody rám nézett, egy hang nélkül felállt és kisétált a szobából. Astor is felállt.
— Nem láttuk — mondta. — Azóta, hogy múlt héten felborította a kukát, egyáltalán nem láttuk — ezzel követte Codyt a szobába. A desszertjüket az asztalon hagyták, pedig még be sem fejezték.
Rita tátott szájjal figyelte, ahogy elmennek, majd visszafordult a szomszédasszony felé.
— Ne haragudj, Kathy. Úgy tűnik, egyikünk sem látta. De nyitva tartom a szemem, jó? Biztos vagyok benne, hogy elő fog kerülni, mondd meg Nicknek, hogy ne aggódjon. — Még egy percig csevegtek a szomszédasszonnyal, én pedig ezalatt a parfékat néztem, és azon töprengtem, mi is történt itt vajon.