A bejárati ajtó becsukódott, és Rita visszatért a kihűlőfélben lévő kávéjához.
— Kathy kedves nő — mondta. — De a fiai kicsit a fejére nőttek. Elvált a férjétől, az pedig vett egy házat Islamoradában. Azt hiszem, ügyvéd. De most már ott lakik, úgyhogy Kathy egyedül neveli a gyerekeket, és néha nem tudja őket elég keményen fogni. Egy lábspecialista asszisztense odaát az egyetemen.
— És mekkora cipőt hord? — kérdeztem.
— Ja, fecsegek? — kérdezte Rita. Beharapta az ajkát. — Ne haragudj. Azt hiszem, csak aggódom egy kicsit… biztos, hogy csak… — Megrázta a fejét és rám nézett. — Dexter. Te nem…
Soha nem derült ki, mit akart mondani, mert ekkor megszólalt a mobil-telefonom.
— Elnézést — mondtam, és odamentem a bejárati ajtó mellett álló asztalhoz, ahol hagytam.
— Most hívott Doakes — vágott bele Deborah köszönés nélkül. — A pasas, akivel beszélt, elmenekült. Doakes követi, hogy lássa, hova megy, de szüksége van ránk erősítésként.
— „Talpra, Watson, a zsákmány szagot fogott” — mondtam, de Deborah nem volt költői hangulatban.
— Öt perc múlva ott vagyok érted — mondta.
19. FEJEZET
Egy sietős magyarázattal otthagytam Ritát, és kimentem várni Deboraht. Ő állta a szavát, és öt és fél perccel később már a Dixie autópályán hajtottunk észak felé.
— Kint vannak Miami Beachen — tájékoztatott. — Doakes azt mondta, megkörnyékezte a fickót, Oscart, és elmondta neki, mi a helyzet. Oscar azt válaszolta, hadd gondoljam át, mire Doakes, oké, majd hívlak. De figyelte a házat az utca végéről, és tíz perccel később a pasas kijött az ajtón, és bevágta magát a kocsiba egy kisbőrönddel.
— Miért menekülne el?
— Te nem menekülnél, ha tudnád, hogy Danco a nyomodban van?
— Nem — válaszoltam, és boldogan elábrándoztam azon, mit tennék, ha szemtől szembe kerülnék a Doktorral. — Felállítanék valami csapdát, és hagynám, hogy belesétáljon. — És aztán, gondoltam, de ezt már nem mondtam ki.
— Hát, Oscar nem te vagy — foglalta össze.
— Kevés ember mondhatja el magáról, hogy ő én — értettem egyet. — Merre ment?
Deb összeráncolta a homlokát, és megrázta a fejét.
— Ebben a pillanatban éppen körbe-körbe autókázik, Doakes pedig követi.
— Mit gondolsz, hova megy? — kérdeztem.
Deborah megrázta a fejét, és kikerült egy kiabáló kamaszokkal teli, öreg, vászontetős Cadillacet.
— Nem számít — válaszolta, és tövig nyomott gázpedállal elindult a Palmetto autópályára vezető felhajtón. — Oscar még mindig az egyetlen esélyünk. Ha megpróbálja elhagyni a környéket, begyűjtjük, de addig muszáj rajta maradnunk, hogy meglássuk, mit csinál.
— Nagyon jó, tényleg csuda klassz ötlet, de mégis mire számítunk, mi történhet?
— Nem tudom, Dexter! — csattant fel Deb. — De azt tudjuk, hogy ez a fickó célpont lesz előbb vagy utóbb, jó? És most már ő is tudja. Úgyhogy lehet, hogy csak azt próbálja kideríteni, követik-e, mielőtt elmenekülne.
— A fenébe — mondta, és kikerült egy csirkeketrecekkel megrakott öreg, platós teherautót. A teherautó körülbelül 50 kilométer per órás sebességgel ment, nem égett a hátsó helyzetjelző lámpája, és három férfi ült a rakományán, egyik kezükkel leharcolt kalapjaikba kapaszkodva, a másikkal pedig a rakományba. Deborah rájuk üvöltette a szirénát, amikor elhajtott mellettük. A rakományon ülő férfiak még csak nem is pislogtak.
— Szóval — folytatta a húgom, amikor ismét egyenesbe értünk és gyorsulni kezdtünk —, Doakes szeretné, ha mindenesetre a miami oldalon maradnánk a biztonság kedvéért. Ha Oscar esetleg rosszban sántikál. A Biscayne-nel párhuzamosan megyünk majd.
Ebben volt ésszerűség: amíg Oscar Miami Beachen marad, nem tud másfelé megszökni. Ha megpróbálna átvágni egy mellékúton, vagy északnak indulna a Haulover Park távolabbi vége felé, mi ott leszünk, hogy elkapjuk. Hacsak nincs kéznél egy helikoptere, sikerül bekerítenünk. Hagytam Deboraht vezetni, és ő sebesen északra vitt minket, anélkül, hogy sikerült volna megölnie bárkit is.
A repülőtérnél keletnek fordultunk a 836-osra. A forgalom itt egy kicsit jobban beindult, és Deborah ádázul koncentrálva, ide-oda cikázott benne. Én megtartottam a mondanivalómat magamnak, ő pedig azzal igazolta a sokéves kiképzését Miami útjain, hogy megnyerte azt, amit leginkább egy szabályok nélküli, halálos roncsderbihez lehetne hasonlítani. Biztonságban odaértünk az I-95-ös csomóponthoz, és lehajtottunk a Biscayne sugárútra. Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam, ahogy Deborah visszavette a tempót a városi forgalomban.
A rádió felrecsegett, és Doakes hangja szólalt meg a hangszóróban.
— Morgan, mi a kettő-nullása?
Deborah felemelte a mikrofont, és tájékoztatta.
— Biscayne a MacArthur mellékútnál.
Rövid szünet, majd Doakes hangja megint.
— Leállt az út mellé a Venetian gyorsforgalmi felvonóhídjánál. Várakozzatok a másik oldalán.
— Tíz-négy — nyugtázta Deborah.
Én meg nem tudtam megállni, hogy ne kommentáljam a dolgot:
— Olyan profinak érzem magam, amikor így beszélsz.
— És ez mit jelent? — kérdezte.
— Semmit, tényleg — válaszoltam.
Rám pillantott szigorú zsaruszemekkel, de az arca fiatal volt, és csak egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha még mindig gyerekek lennénk Harry járőrkocsijában, rabló-pandúrosat játszva — persze ebben a mostani játékban én voltam a jófiú, amit nagyon idegesítőnek találtam.
— Ez nem játék, Dexter — mondta Deborah, mert persze ő is emlékezett mindenre. — Most Kyle élete forog kockán. — És ahogy folytatta, arcvonásai visszarendeződtek a megszokott Szigorú Nagyhal kifejezésbe. — Tudom, hogy ezt te valószínűleg képtelen vagy megérteni, de nekem ő nagyon fontos. Tőle annyira… a francba. Te házasodni készülsz, és ennek ellenére nem érted. — Odaértünk az északkeleti Tizenötödik utca közlekedési lámpáihoz, és jobbra kanyarodtunk. Ami az Omni bevásárlóközpontból maradt, baloldalt tornyosult, előttünk pedig a Venetian gyorsforgalmi terült el.
— Én nem vagyok nagyon jó az érzelmek terén, Debs — mondtam. — És tényleg fogalmam sincs erről az egész házasságdologról. De nem szeretem, amikor boldogtalan vagy.
Deborah a régi Herald épületével szemben lévő kis kikötő mellett húzódott le az út szélére, és orral a Venetian gyorsforgalmi felé parkolta le az autót. Egy kis ideig csendben ült, majd kifújta a levegőt, és azt mondta:
— Ne haragudj.
Ez egy kicsit váratlanul ért, mert be kell vallanom, én is valami ilyesmit készültem mondani, csak hogy ne csikorogjanak tovább szociális érintkezésünk fogaskerekei. Majdnem biztos, hogy én egy kicsit szellemesebben fogalmaztam volna meg, de a lényege ugyanez lett volna.
— Miért?
— Nem akartam… tudom, hogy te más vagy, Dex. Igazán igyekszem hozzászokni, és… De ennek ellenére a testvérem vagy.
— Mostohatestvéred — helyesbítettem.
— Ez baromság, és ezt te is tudod. A testvérem vagy. És tudom, hogy csak miattam vagy most itt.
— Az igazat megvallva, abban reménykedem, hogy később én is belemondhatom a rádióba, hogy „tíz-négy”.
Felhorkantott.
— Rendben, legyél seggfej. De azért köszönöm.
— Szívesen.
Felkapta a rádiót.