— Gyönyörű — mondtam, miközben Deborah ismét a gázra lépett. És biztos vagyok benne, hogy szakított volna időt arra, hogy megköszönje a dicséretet, ha a fehér furgon nem ezt a pillanatot választotta volna arra, hogy kihasználva átmeneti sebességcsökkenésünket, belénk rohanjon. Az autónk hátulja balra kifarolt, de Deborah úrrá lett a helyzeten.
A furgon ismét belénk jött, ezúttal erősebben, közvetlenül az ajtóm mögött, ami, miközben beljebb lódultam, ki is nyílt. Az autónk megbillent, és Deborah a fékre lépett — talán nem ez volt a legjobb stratégia, mert a furgon ezzel egy időben felgyorsult, és ezúttal olyan erősen neki ütközött az ajtómnak, hogy az leszakadt és — a hátsó kerék mellett enyhén behorpasztva a furgont — szikrázva odébb gurult, mint egy deformált kerék.
Láttam, hogy a furgon egyensúlyát veszti, és meghallottam a defektes kerék jellegzetes kattogását. Ezt követően a fehér fal ismét belénk csapódott. A mi autónk vadul megugrott, balra tántorodott, átugratott a járdaszegélyen, és belecsapódott a drótkerítésbe, ami a szervizutat választotta el az I-95-ösről levezető lehajtótól. Úgy csúszkáltunk körbe-körbe, mintha vajból lennének a kerekeink. Deborah vicsorogva küzdött a kormánnyal, és majdnem sikerült is épségben eljutnunk a lehajtó túlsó oldaláig. De én persze nem voltam templomban a héten, és ahogy a két első kerekünk nekiütközött a lehajtó túlsó szegélyének, egy nagyvárosi terepjáró szaladt bele a hátsó lökhárítónkba. Kiperdültünk a többszintű kereszteződés melletti kis füves területre, ami egy nagy tavat vett körül. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a gondosan nyírt gyep helyet cserélne az éggel. A következő pillanatban az autó megrándult, és az utasoldalon lévő légzsák az arcomba robbant. Úgy éreztem magam, mintha Mike Tysonnal párnacsatáznék; és még akkor sem tértem magamhoz a megrökönyödésből, amikor a kocsi a tetejére billent, beleesett a tóba, és elkezdett megtelni vízzel.
20. FEJEZET
Szerénységem nem akadályoz abban, hogy tudatában legyek erényeimnek. Például örömmel elismerem, hogy az átlagosnál jobb teljesítményt nyújtok a szellemes megjegyzések terén, és ahhoz is van tehetségem, hogy megkedveltessem magam az emberekkel. De hogy igazságos legyek magammal, a hibáimat is mindig kész vagyok elismerni. Egy gyors introspekció következtében például kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy soha nem voltam különösebben jó a víz alatti légzésben. Ahogy szédelegve lógtam ott a biztonsági övön, és néztem, ahogy beömlik és a fejem körül örvényleni kezd a víz, ez hirtelen egyre nagyobb jellemhibának kezdett tűnni.
Az utolsó képem Deborahról, mielőtt a víz ellepte volna a fejét, nem volt túl bátorító. Mozdulatlanul, csukott szemmel és nyitott szájjal lógott a biztonsági övről, pont ellenkezőleg, mint általában. Ez valószínűleg nem volt jó jel. Aztán a víz elérte a szememet, és már semmit nem láttam.
Szeretném azt hinni, hogy jól reagálok a váratlan vészhelyzetekben, úgyhogy meglehetősen biztos vagyok, hogy a szokatlan apátiámat a sok rázkódásnak és az arcomba csapódó légzsáknak tudhatom be. Mindenesetre meglehetősen hosszúnak tűnő ideig ott lógtam fejjel lefelé a vízben, és bár restellem beismerni, de ezalatt leginkább saját magam gyászolásával voltam elfoglalva. Szegény eltávozott Dexterünk, olyan sok volt még előtte, annyi sötét utazótárs, akit feldarabolhatott volna, és oly tragikusan távozott közülünk virágzó ifjúságában. Íme, a Sötét Utas, én jól ismertem őt. És a szegény fiú ráadásul pont most készült megházasodni. Milyen végtelenül szomorú — elképzeltem Ritát, amint talpig fehérben zokog az oltárnál, két kisgyermeke a lábánál sírdogál. Édes kis Astor a copfos fejével, világoszöld, könnyek áztatta koszorúslányruhában. És a csendes kis Cody az apró szmokingjában, ahogy a templom végében bámul és vár, az utolsó kirándulásunkra gondolva, és arra, hogy mikor tud megint kést döfni valamibe, és lassan megcsavarni, mosolyogva nézve, ahogy a ragyogó piros vér előbugyog, majd…
Lassíts, Dexter. Ez most honnan jutott eszedbe? Persze ez költői kérdés volt, és megválaszolásához nem volt szükség belső barátom mély hangú kacagására. De az ő segítségével félig sikerült összeillesztenem a szilánkokat, és rájönnöm, hogy Cody…
Nem furcsa, mire gondolunk, mielőtt meghalnánk? Az autó stabilan letelepedett összenyomódott tetejére, most már csak enyhén himbálózott, és teljesen megtelt a sűrű, zavaros vízzel, amelyben még az orrom hegyéig sem láttam, és akkor sem láttam volna, ha ott sütnek el egy riasztópisztolyt. Codyt ennek ellenére tökéletesen tisztán láttam, tisztábban, mint amikor utoljára egy szobában voltunk; és élesen kirajzolódó kis alakja mögött most ott tornyosult egy sötét árnyék, egy fekete, arcvonások nélküli figura, ami mintha mégis nevetett volna.
Lehetséges volna? Megint végiggondoltam, milyen boldogan döfte bele a kést a halba. És eszembe jutott, milyen furcsán reagált a szomszéd elveszett kutyájának említésekor — éppen úgy, ahogy én, amikor kisfiúkoromban megkérdeztek egy környékbeli kutyáról, amit elvittem kísérletezni. És arra is gondoltam, hogy ő — csakúgy, mint én — átesett egy traumatikus élményen, amikor a vér szerinti apja egy rettenetes kábítószeres rohamában megtámadta őt és a nővérét, és egy székkel verte őket.
A gondolat hihetetlennek tűnt. Mi több, nevetségesnek, de… ott volt minden darabka. Tökéletes, költői értelmet nyert a dolog.
Volt egy fiam.
Valaki, aki Olyan, Mint Én.
De neki nem volt egy bölcs nevelőapja, aki felügyelhette volna első bizonytalan lépteit a darabolások világában; nem volt ott mindentudó Harry, hogy megtanítsa, mivé válhat, hogy egy céltalan gyermekből, akire időnként rátör a gyilkolás vágya, álarcos bosszúállót neveljen; senki, aki óvatosan és türelmesen végigkormányozza a csapdákon, egyenesen a jövőfénylő késpengéjébe — Codynak nem marad senkije, ha Dexter itt és most meghal.
Túl melodramatikusan hangzana, ha azt mondanám: „a gondolat hevesen ösztökélt cselekvésre”, és én csak előre megfontolt szándékkal szoktam melodramatikus lenni, csak akkor, ha van hozzá közönségem. Ennek ellenére, ahogy rádöbbentem, mi is Cody valójában, meghallottam egy visszhangra emlékeztető mély, testetlen hangot, amint azt mondja: csatold ki a biztonsági övet, Dexter. És valahogy sikerült a hirtelen óriásivá és ügyetlenné vált ujjaimmal megtalálni a biztonsági öv végét, és kotorászni a kioldógomb körül. Olyan volt, mintha egy sonkával próbálnám befűzni a cérnát a tűbe, de bökdöstem és nyomkodtam, és végül valami engedett. Persze ez azt jelentette, hogy fejemmel a kocsi tetejének csapódtam, egy kicsit túl erősen is ahhoz képest, hogy víz alatt voltam. De a fejemet ért ütés sokkja elfújta a pókhálókat, úgyhogy összeszedtem magam, és a nyílás felé nyúltam, a leszakadt ajtó helyére. Sikerült félig áthúznom magam rajta, és arccal a tó fenekét borító többcentis iszaprétegbe érkeznem.
Kihúztam és a felszín felé rúgtam magam. Meglehetősen gyenge rúgás volt, de elegendőnek bizonyult, mivel a víz itt csak úgy egy méter mély volt. Sikerült térdre küzdenem magam, majd talpra, és egy pillanatig csak álltam ott, a vízben, öklendezve és a csodálatos levegő után kapkodva. Milyen nagyszerű és alulértékelt dolog is a levegő. Milyen igaz, hogy nem értékeljük a dolgokat, amíg meg nem vonják őket tőlünk. Milyen rettenetes lehet azoknak a szegény embereknek a világban, akiknek nincs levegőjük, mint például…