…Deborahnak?
Egy valódi emberi lénynek valószínűleg sokkal hamarabb eszébe jutott volna a fuldokló testvére, de ne már, legyünk igazságosak, nem várhatunk túl sokat egy emulátortól, aki keresztülment azon, amin én. Most viszont eszembe jutott, valószínűleg még időben ahhoz, hogy valami értelmes dolgot cselekedhessek. Ennek ellenére, bár nem vetettem el a gondolatot, hogy a megmentésére siessek, nem tudtam kiűzni a fejemből a gondolatot, hogy ma este mintha egy kicsit túlságosan is sokat várnánk el Diligensen Daliás Dextertől, nem? Alighogy elfojtottam, már vissza is jött.
De a család az család, és a panaszkodással soha nem mentem semmire. Mély levegőt vettem, és visszaereszkedtem az iszapos vízbe, tapogatózva beküzdöttem magam az ajtónyíláson, egészen Deborah felfordult autójának első üléséig. Valami az arcomba csapott, majd brutálisan belekapaszkodott a hajamba — reméltem, hogy maga Deb, mivel bármi más, ami abban a vízben lehetett, sokkal élesebb fogakkal kellett volna rendelkezzen. Felnyúltam, és megpróbáltam szétfeszíteni az ujjait. Anélkül is elég nehéz volt a levegőt bent tartva vakon kotorászni, hogy eközben még egy hevenyészett hajvágáson is átesnék. De Deborah szorítása nem veszített az erejéből — ami bizonyos értelemben jó jel volt, mert azt jelentette, hogy még mindig él, de ettől felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a tüdőm vagy a fejbőröm adja-e fel hamarabb. Ez így nem lesz jó; most már mindkét kezemmel próbáltam eltávolítani az ujjakat szegény, érzékeny kis frizurámból. Majd végigtapogatóztam a karján a válláig, és megtalálván a testét, megkerestem a biztonsági övet. Végigcsúsztattam a kezem a szíjon, egészen a csatig, és megnyomtam a kioldógombot.
Természetesen be volt ragadva. Úgy értem, ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy rossz napunk van, nem? Az egyik balsiker követte a másikat, és most tényleg, túlzott naivitás lett volna azt remélni, hogy akár egy apró kis dologban is szerencsénk lehet. Mintegy ezt bizonyítandó, hirtelen bugyborékolást hallottam, és ráébredtem, hogy Deborah kifutott az időből, és most a vízben való légzéssel próbálkozik. Lehetségesnek tartottam, hogy ő ügyesebbnek bizonyul nálam, de ez valahogy nem tűnt valószínűnek.
Mélyebbre csúsztam a vízben, és a térdemmel kitámasztottam magam a kocsi tetején, a vállam Deborah testének vetve és azt felfelé nyomva, hogy így szabadítsam meg a súlyától a biztonsági övet. Majd amennyit csak lehetett, kihúztam belőle egészen a csatig, amitől az öv ernyedt lett és laza. Kitámasztottam a lábamat, és kihúztam Deboraht az övből, majd az ajtó felé rángattam. Ő is ernyedtnek és lazának tűnt; lehet, hogy minden hősies erőfeszítésem ellenére elkéstem. Debet Dexter után húzva átszuszakoltam magam az ajtónyíláson. Az ingem beleakadt valamibe és elszakadt, de sikerült átjutnom, és megint tántorogva egyenesedtem ki az éjszaka levegőjében.
Deborah holtsúlyként húzta le a karom, és egy vékony, iszapos kis vízpatak csordogált a szája sarkából. A vállamra dobtam valahogy, és kicsattogtam vele a sáron át a fűre. A latyak minden lépésnél megpróbált visszarántani, és még háromlépésnyire sem voltam a kocsitól, amikor elveszítettem a bal cipőmet. De a cipőket sokkal könnyebb pótolni, minta testvéreket, úgyhogy továbbmeneteltem, amíg ki nem tudtam mászni a fűre, és hanyatt nem tudtam fektetni Deboraht a szilárd talajon.
Valahol a közelben felsivított egy sziréna, és szinte azonnal csatlakozott hozzá egy második is. Öröm és áldás; úton van a segítség. Talán még törölköző is van náluk. Mindazonáltal nem voltam biztos abban, hogy időben érkeznek ahhoz, hogy bármit is tudjanak tenni Deborahért. Úgyhogy mellé huppantam, arccal lefelé a térdemre fektettem, és annyi vizet kipréseltem belőle, amennyit csak tudtam. Majd hanyatt fordítottam, az ujjammal kikotortam a szájából egy adag iszapot, és szájból szájba kezdtem lélegeztetni.
A jutalmam eleinte csak egy újabb adag iszapos víz volt, ami egyáltalán nem tette kellemesebbé a feladatot. De folytattam, és Debs nemsokára |esősen rángatózni kezdett, majd még több vizet öklendezett fel — a legnagyobb részét sajnos rám. Borzasztóan köhögött, olyan hang kíséretében vett levegőt, ami leginkább a rozsdás zsanér csikorgására emlékeztetett és azt mondta:
— A picsába…
Most az egyszer valódi örömmel töltött el kiforrott retorikai stílusa.
— Üdv újra itthon — mondtam. Deborah erőtlenül hasra fordult, és megpróbált négykézlábra állni. De a fájdalomtól zihálva visszaesett az arcára.
— Te jó ég. A picsába, eltört valamim — nyögte. Oldalra fordította a fejét és hányt még egy kicsit, ívbe feszülő háttal és az öklendezőrohamok között nagy kortyokban nyelve a levegőt. Csak néztem, és beismerem, meglehetősen büszke voltam magamra. Dexter, a Diadalmas Delfin ismét megmentette az elesetteket.
— Hát nem csodálatos hányni? — kérdeztem. — Már úgy értem, a másik lehetőséghez képest.
Persze szegény lány nem volt képes megfogalmazni egy valóban csípős választ, de elégedetten láttam, hogy a suttogáshoz már elég erős volt.
— Baszd meg — felelte.
— Hol fáj? — kérdeztem.
— A fenébe — mondta erőtlen hangon. — Nem tudom mozgatni a bal karom. Az egész karom… — Elhallgatott, és megpróbálta megmozdítani a szóban forgó karját, de láthatólag nem ért el mást, csupán egy jó adag fájdalmat. Sziszegve beszívta a levegőt, amitől ismét erőtlen köhögés tört rá, majd egyszerűen csak hanyatt zuhant és lihegett.
Mellé térdeltem, és gyengéden megnyomtam a felkarját.
— Itt? — kérdeztem. Megrázta a fejét.
Feljebb vittem a kezem, a vállízületéhez és a kulcscsontjához, és ekkor már nem kellett megkérdeznem, ott fáj-e. Levegő után kapott, megvonaglott az arca, és még a rászáradt sáron keresztül is láttam, hogy többárnyalatnyit sápad.
— Eltört a kulcscsontod — tájékoztattam.
— Nem lehet — tiltakozott nagyon erőtlen és reszelős nagyon. — Meg kell találnom Kyle-t.
— Nem — válaszoltam. — A kórházba kell menned. Ha ilyen állapotban botladozol tovább, mellette fogsz kikötni összekötözve, és annak senki nem örülne.
— Muszáj — ragaszkodott az álláspontjához.
— Deborah, most húztalak ki egy elsüllyedt autóból, és tettem tönkre emiatt az egyik nagyon szép tekepólómat. Azt akarod, hogy a tökéletes, hősies mentőakcióm kárba vesszen?
Megint köhögött, és felmordult a kulcscsontjából kisugárzó fájdalom miatt, amelyet a szaggatott levegővétel okozott. Láttam rajta, hogy legszívesebben tovább vitatkozna, de kezd ráébredni, hogy komoly fájdalmai vannak. És mivel a további vita sehova se vezetett volna, Doakes épp a legjobbkor futott be két mentőorvos kíséretében.
A derék őrmester keményen nézett rám, mintha a két kezemmel löktem volna az autót a tóba és fordítottam volna fel.
— Elvesztették őket, mi? — morogta, és ez rettenetesen igazságtalannak tűnt tőle.
— Igen, amikor fejjel lefelé lógtunk a vízben, hirtelen sokkal nehezebbé vált követni őket, mint gondoltam — válaszoltam. — Legközelebb cseréljünk, és majd mi állunk itt siránkozva.
Doakes csak csúnyán nézett rám, és morgott valamit. Majd letérdelt Deborah mellé, és megkérdezte:
— Megsérült?
— A kulcscsontom — válaszolta Deborah. — Eltört. — A sokkhatás gyorsan múlt, és most az ajka harapdálásával és szaggatott lélegzetvétellel küzdött a fájdalom ellen. Reméltem, a mentősök adnak neki valami hatékonyabbat.