— Hadd halljuk — mondta végül.
— Oscar elmenekült — kezdtem.
— Úgy tűnik.
— Úgyhogy csak egyvalaki maradt, akiről biztosra vehetjük, hogy Dr. Dancót érdekli — mondtam, és a mellkasára emeltem a mutatóujjamat. — Te.
Konkrétan nem rándult arcizma, de valami megvonaglott a homlokán, és pár másodpercig elfelejtett levegőt venni. Majd lassan bólintott, és mélyet sóhajtott.
— Te minden hájjal megkent gazember — válaszolta.
— Igen, az vagyok — helyeseltem. — Ugyanakkor igazam van.
Doakes megfogta a scanner rádiót, és oldalra tolta, hogy le tudjon ülni a furgon nyitott hátuljában.
— Hát jó — mondta. — Beszélj.
— Először is, lefogadnám, hogy szerezni fog egy újabb scannert — intettem fejemmel a Doakes mellett lévő készülék felé.
— Aha.
— És ha tudjuk, hogy lehallgat minket, akkor tehetünk róla, hogy azt hallja, amit mi akarunk. Ez pedig az — villantottam rá a legszélesebb mosolyomat —, hogy te ki vagy, és hol vagy.
— És ki vagyok én? — kérdezte, láthatóan nem lenyűgözve a mosolyomtól.
— Te vagy az a fickó, aki csapdát állított neki, hogy a kubaiak elkaphassák — közöltem vele.
Egy pillanatig az arcomat tanulmányozta, majd megcsóválta a fejét.
— Úgy érted, rakjam a farkamat a favágó tönkre?
— Pontosan — válaszoltam. — De azért nem félsz, ugye?
— Különösebb erőfeszítés nélkül elkapta Kyle-t.
— Tudod, hogy mire számíthatsz — magyaráztam. — Kyle nem tudta. És egyébként is, egy kicsit ügyesebb vagy ebben, mint Kyle, nem?
Arcátlan manőver volt, teljesen átlátszó, de bekapta a horgot.
— Igen — válaszolta. — Te meg nagyon jó vagy a seggnyalásban.
— Szó sincs seggnyalásról — ellenkeztem. — Ez a meztelen igazság.
Doakes ránézett a mellette fekvő scannerre. Majd felemelte a tekintetét, és végignézett az autópályán. Az utcai lámpák narancssárga fénye megcsillant egy izzadságcseppen, ami a homlokán gurult végig, egyenesen a szemébe. Szórakozottan letörölte, miközben még mindig az I-95-ös felé meredt. Olyan hosszan bámult rám pislogás nélkül, hogy most, hogy valami mást nézett, annak ellenére, hogy én is ott voltam, kezdtem egy kicsit kényelmetlenül érezni magam a társaságában. Majdnem olyan volt, mintha láthatatlanná váltam volna.
— Hát jó — mondta, miközben visszanézett rám, a narancssárga fénnyel immár a szemében. — Csináljuk.
22. FEJEZET
Doakes őrmester visszavitt a kapitányságra. Furcsa és kellemetlen élmény volt olyan közel ülni hozzá, és úgy találtuk, nagyon kevés mondanivalónk van egymásnak. Azon kaptam magam, hogy az arcélét tanulmányozom a szemem sarkából. Mi történhet ott mögötte? Hogy lehet az, aki szerintem, anélkül, hogy bármit is csinálna? Attól, hogy akadályoztatva vagyok az egyik játékos randevúmban, összecsikordultak a fogaim, de Doakesnak láthatóan nem voltak ilyen gondjai. Talán El Salvadorban kiélte magát. Vajon más érzés lehet a kormány hivatalos áldásával csinálni? Vagy csak könnyebb, mert nem kell azon aggódni, hogy esetleg elkapnak?
Nem tudhattam, de elképzelni sem tudtam, hogy megkérdezzem tőle. Csak hogy megerősítse ezt bennem, megállt egy piros lámpánál, és rámnézett. Úgy tettem, mintha nem venném észre, egyenesen kibámultam a szélvédőn, és amikor a lámpa zöldre váltott, ő is visszanézett előre.
Egyenesen a rendőrségi garázsba hajtottunk, és Doakes beültetett egy másik Ford Taurusba.
— Adj nekem tizenöt percet — mondta a rádió felé biccentve. — Negyedóra múlva hívj fel. — Anélkül, hogy ezenkívül akár egy szót is szólt volna, visszaült a saját autójába, és elhajtott.
Most, hogy magamra maradtam, elkezdtem az utolsó pár meglepetéssel teli órámon töprengeni. Deborah kórházban, egy csapatban Doakesszal, és a — halálközeli élmény során támadt — felismerés Codyt illetően. Persze az is lehet, hogy tévedek a fiúval kapcsolatban. Lehet, hogy van valami más magyarázat is arra, ahogy az eltűnt kutyára reagált, amikor pedig olyan lelkesen döfte a kését a halba, az tökéletesen átlagos gyermeki kegyetlenség is lehetett. De meglepő módon azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bárcsak ne tévednék. Szerettem volna, ha olyan ember lesz belőle, mint én. Mint rádöbbentem, leginkább azért, mert szerettem volna én nevelni, és kicsiny lábait Harry Ösvényére igazítani.
Ez volt vajon az emberi szaporodási késztetés, egy oktalan, erőteljes vágy, hogy lemásoljam csodálatos, páratlan önmagamat, még akkor is, ha a szóban forgó önmagam egy szörnyeteg, akinek semmi joga ahhoz, hogy emberek között éljen? Ez mindenesetre megmagyarázná, hogy jöhetett létre az a rengeteg elmondhatatlanul ellenszenves kretén, akikkel nap mint nap találkozom. Velük ellentétben én viszont tisztában voltam azzal, hogy a világ sokkal boldogabb hely lenne nélkülem — én egyszerűen sokkal inkább csak a saját érzelmeimmel törődtem, mintsem azzal, mit szól hozzám a világ. De most itt álltam, alig várva, hogy utódokat hozhassak létre, mint Drakula, amikor egy új vámpírt kreál, hogy mellette álljon a sötétségben. Tudtam, hogy ez nem szép dolog — de milyenszórakoztató lenne!
És mekkora egy ökör voltam! A Rita kanapéján eltöltött időszak tényleg a szentimentális püré ily reszkető kupacává változtatta volna egykor oly erőteljes intellektusomat? Hogy gondolhatok ilyen abszurd dolgokra? Miért nem azzal voltam inkább elfoglalva, hogy kitaláljam, hogyan szökhetnék meg az esküvőm elől? Nem csoda, hogy nem tudtam kibújni Doakes mindenhol jelen lévő megfigyelése alól — elhasználtam az összes agysejtemet, és most kiürült a tank.
Az órámra pillantottam. Tizennégy percet pazaroltam abszurd mentális fecsegésekre. Körülbelül itt volt az idő: megfogtam a rádiót, és Doakest hívtam.
— Doakes őrmester, mi a kettő-nullája?
Szünet, majd recsegés.
— Uhh, hát azt inkább nem mondanám meg most.
— Megismételné, őrmester?
— Egy gyanúsított nyomában vagyok, és azt hiszem, ezt ő akarta így.
— Kiről van szó?
Szünet, mintha Doakes arra számított volna, hogy majd én csinálok mindent, és még nem találta volna ki, mit mondjon.
— Egy pasas még katonakoromból. El Salvadorban fogságba esett, és lehet, hogy azt hiszi, az én hibámból. — Szünet. — Veszélyes alak — tette még hozzá.
— Szüksége van erősítésre?
— Még nincs. Megpróbálok túljárni az eszén.
— Tíz-négy — válaszoltam boldogan, hogy végre kimondhatom.
Még párszor megismételtük nagyjából az üzenetváltást, hogy Dr. Danco biztosan meghallja, és mindig mondhattam, hogy „tíz-négy”. Amikor hajnali egykor elköszöntünk, kimerült voltam és rendkívül elégedett. Talán holnap sikerül valahogy a „vettem”-et is beleszőnöm a társalgásba, esetleg további számkódokat. Végre valami, aminek örülhetek.
Találtam egy dél felé induló járőrkocsit, és meggyőztem a zsarut, aki vezette, hogy vigyen el Ritához. Lábujjhegyen a kocsimhoz tipegtem, beszálltam, és hazamentem.
Amikor visszaértem a kis kuckómba, és megláttam, milyen rettenetes kupleráj van benne, eszembe jutott, hogy Debsnek itt kellene lennie, de most a kórházban van. Holnap meglátogatom. Addig is, emlékezetes, de rendkívül fárasztó napom volt; egy sorozatvégtagborbély bekergetett egy tóba, túléltem egy autóbalesetet, csak hogy kis híján vízbe fulladjak, és ha ez mind nem lenne elég, még Doakes őrmesterrel is kénytelen voltam összehaverkodni. Szegény kimerült Dexter. Nem csoda, hogy olyan fáradt voltam. Bezuhantam az ágyba, és rögtön el is aludtam.